A lap feldolgozottságának foka

Messze van odáig

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Messze van odáig
szerző: Gárdonyi Géza

                                              I.

Elől megy a kutya. Utána a tehén. Tehén után az ember.
A kutya vidám, fehér kutya. Ámbátor nem is egészen fehér, mert a fél füle meg a két hátulsó lába fekete. De mégis komondor, közepes termetű, fürtös szőrű komondor. A tehén afféle szegény kis falusi tehén, rövidlábu, kurtaszarvu riska. Az ember: harmincötéves forma, szűrös és nagycsizmás atyafi, amilyen a tehenek után szokott ballagni.
Ballag gondolkodva.
Még csak most hajnalodik. Az útszéli fákon hideg harmat ül. A sárguló falombon itt-ott hosszu fehér szálban leng a Mária-cérnája, - vagy ahogy falun mondják: ökörnyál.
Mikor a nap fellövi az első aranynyilát, már a vasuti sorompónál állanak. A sorompó le van eresztve, tehát várjunk. A tehén áll. Az ember is áll. A kutya azonban a bakterház felé szimmant
átugrik az árkon s be a bakter-udvarra.
Az ember látja és morog:
- Ménkű ezt a kutyát...
Nem tetszik neki, hogy elhagyta a kutya a házat. De már nem lehet visszaparancsolni. Bolond, veszekedős kutya. Ha falun mennek át, minden kutyával megverekedik. Mikorra hazakerül, váltogatva sántít mind a négy lábára.
- Gubi! - kiáltja haragosan az ember. Gubi! Gubi azonban odabent van már. Dühös csahintás hallatszik a bakter udvarán. A bakternak is van kutyája, mégpedig a hangjáról ítélve, nem kicsi. Gubi nem is fogadja el ott helyben a viadalt:
visszafut. Nagy szökemléssel ugorja át a vasuti árkot. Egy hasonló nagyságu rövidszőrű sárga kutya dühös herregéssel ugrik utána.
Az árkon innen azonban megáll a falusi kutya, és szembefordul a bakter kutyájával. Egy percig a fogukat vicsorgatják s karikázó szemmel merednek egymásra, miközben bősz rrrr hangokat szíva mérik egymásnak az erejét. A következő pillanatban egy-gomolyaggá válik a két kutya; Hrr-hrr! Ham-ham! Csak-csak-csek-csek! Ham-ham!
Az orsó nem forog úgy, mint azok ketten a fűben.
Ham-ham! hrr-hrr! vauúú-vauúú!
És a bakter kutyája sántítva kotródik vissza a házba, vauuú!...
Gubi leül, és nagykomolyan körülnyalogatja a lábait.
Jön a vonat. A tehén felforgó szemmel hátrál a sorompótól.
- Nono, Szegfű! - csillapítja az ember.
S erős markába fogja a kötelet.
A vonat elmorgott. Előkocog a bakter, hogy fölemelje a sorompót.
- Aggyisten - mondja az ember.
- Aggyisten - feleli a bakter.
S tekint az emberre, a tehénre, a kutyára. Aztán megint a tehénre.
- Hova megy ez a szép tehén?
- Ez a szép tehén? Amerikába.
- Amerikába?
- Amerikába.
- Elkopik addig a körme!
- Majd a zsebembe teszem, hogy ne kopjon.
A sorompó fölemelkedik.
Az ember köszön, és a tehén tovább halad Amerika felé.



Még ezelőtt egy héttel esze ágában se fordult meg Antalnak, hogy Amerikába menjen. Minek is ment volna? Akinek itthon is van kenyere, nem keresi a tenger túlsó felén.
A faluból csak egy haszontalan ember ment ki ezelőtt három évvel: a Péter koldus fia: Kis Péter. Az is miért? A papnak a szolgája volt, de kulcsot szerzett a pincébe: bejárt éjszakánkint. Hát elcsapta a pap. Akkor meg disznót hajtott valahonnan: bezárták érte öt hónapra. Vajjon boldogulhat-e itthon, akinek se földje, se pénze, se becsülete? A feleségét még csak megfogadta a zsidó, - szolgálójának, de Kis Pétert nem fogadta meg a zsidó, se más. Hát mit tehessen? Elment a faluból, - kihányódott valahogy Amerikába.
Ezelőtt egy héttel történik:
Antal gazda a szárat vágja künn a földjén. A kukorica felső szárát. Csövön felül. Csak úgy egymagában dolgozgat. No meg a kutyája van vele, a Gubi. Az persze nem dolgozik, csak épp hogy a tarisznyára vigyáz, meg olykor a héjára csahol.
Hát csak dolgozgat Antal. Dolgozgat komolyan, szinte búsan. A nyáron valami kolera tizedelte a disznókat. Neki is volt egy malaca: elvitte az ördög. Szomorú lesz a tél!
Dolgozgat. Lassu munka, de estig csak meglesz. A koma majd hazaszállítja a szárat.
Délben, hogy harangoznak, leveszi a kalapját és imádkozik. Közben a falu felé pillant: meglépődve látja, hogy a távolban a felesége jön. Sárga kendő, indigó szoknya, - minden asszony úgy jár. De azért az az asszony mégis az ő felesége. Ha olyan messziről látná, mint amennyiről az ember csak bogárnak létezik, akkor is megismerné. Dehiszen ott fut mellette a kislánya is, a nyolcéves Kati. S ott van az asszony ölében a kicsi is, a Jánoska.
Az asszony csak jön nagy-sietést. Kezében a kantáros fazék.
Antal álmélkodik és félben-felejti az imádságot.
- Mi a csuda?...
Ebédet nem várt, hiszen rövid már a nap. Ha főz is az asszony babot vagy krumplit, Katitól is kiküldheti. Tán az Anti gyerekkel történt megint valami?
Az Anti gyerek tizenegy éves és gyakorta történik vele valami. Mással nem is történik, csak mindig Antival történik: holmi hajigálások, leckenemtudások, galambtojás-szedés a toronyban, és a jó ég tudná mi minden. De az efféle ügyek este is megbeszélhetők. Csak nem esett a kútba az a gyerek? Vagy megint a toronyba mászott? De hátha veszett kutya járt a faluban és az marta meg? Aj dehogy: házőrzőnek hagyták otthon, persze hogy házőrzőnek.
Ezen hol aggodalmas, hol megnyugtató tűnődések közben leteríti a szűrét a gyepű mellé. És ül és vár. Darabig a Gubi kutya is ül, ül a gazdával szemben, és kérdőn néz reá:
- Dél van: nem eszünk?
Az asszony közeledtére azonban megérti az ügyet. Felugrik: eléjök lódul nagyvidám örömmel. Táncol és megmegszimmantja a fazekat.
Az asszony nem jajgat, mégcsak nem is vizes a szeme, tehát az Anti gyerek él és virágzik. De mi más hozta ki az asszonyt? Adó? Végrehajtó? Vagy a Lipót bótos tudakolja a búzát?
Kérdezőn pislog az érkezők elé.
Az asszony liheg a sietségtől.
- Tudja-e kend mi az ujság? - kotkodácsolja már húsz lépésnyiről. Tudja-e kend mi az ujság?
Még fiatalképű asszony. Nem is több huszonhét évesnél. Tizennégy éves korában ment férjhez. Vasárnaponkint mikor felöltözik az ötforintos virágos tarka selyemkendőbe, még mindig csinos menyecske, hosszunyakú, fehérfogú, fiatal menyecske.
- Tudja-e kend mi az ujság?
A gazda elképedésén látszik, hogy semmiféle ujságot nem tud.
- Persze, hogy is tudná? - kotkodácsolja tovább az asszony. Nem hallotta? Hát mit gondol ki az első asszony a faluba? Bodáné? Uginé? Jó vóna! Mucskainé? Elmehet kend. Jaksáné? Ratkócziné? Bámulhat kend! Hát tudja ki? Hát az a ringyes-rongyos, cafatos, mocskos, mezítlábas Kis Péterné. Az. Ihol a leves. Egye meg kend, ha tudja. Hát az első gazda ki a faluba? Tudja-e kend? Boda Miklós? Még az éjjel az vót. Ugi Náci? Az se. Mucskai? Jaksa? Ratkóczi? Egyik se. Hát mér nem eszik kend? Persze, hogy tudja mán. Hát Kis Péter.
S a Niagarának nincs olyan áradata, mint ahogy Antalné elmondta: hogyan érkezett meg Kis Péter hajnalban Amerikából. Hogyan vette meg mingyárt délelőtt kilenckor a zsidónak a felvégi házát. Hogyan vett mingyár a feleségének negyven rőf ruhának-valót a boltban. Hogyan pipázik az apja kódulás helyett majd ott a salugáteres zöld ablakban.
Antal valóban alig bírta megenni a krumpli-levest. Pláne mikor a felesége a végén még magasztalta is Kis Pétert.
- Az oszt az ember a talpán! - ülhet kend mögéje majd vasárnap a templomba.
Az asszonynak a sok beszédben végre is elfogy a lélekzete. Antal kifordítja a maradék krumplit a kutyának.
- Lopta a pénzt, - szólal meg félvállról. Lopta valahol.
- Lopta ugye?
- Lopta hát. Ugy nem látta az Amerikát, mint én.
S a csecsemőért nyul.
- Gyere ide Jani!
A háromaraszos kisember örömmel nyujtja a két kis karját, - mint a csupasz verebecske, mikor a szárnyát elnyitja. Az anya érdeklődése is egyszerre elhagyja Kis Pétert, és a gazdák hátravetődésének gondjait.
- Tudja-e kend, hogy mán imádkozik a Jani. Csak nézem reggel, hogy a gyerekek imádkoznak, összeteszi szépen ő is a két kis kezét. Mondok: tán te is imádkozol? Csak imádkozzál szépen. Gyön át Boris néni. Mondok: imádkozz Boris néninek is. Imádkozott az ártatlanka.
S rágyönyörödik a gyerekre:
- Imádkozz no. Tedd össze a kacsócskádat. A gyerek valóban összeteszi szépen a két kis kezét, és fogatlan szájjal hangtalanul nevet.
Szombat van aznap.
Másnap a templomban Kis Péteren áll mindenkinek a szeme: huszonhét éves pidrem-pödröm bajszu, vörhenyes szőke ember. Úri ruha van rajta: köpönyeg és olyan piros nyakkendő, hogy a legszegedibb paprika is elsárgulhat irigységében mellette. De még ez semmi: a prédikáció alatt elővon egy
talmi aranyláncot, talmi aranyórát a zsebéből: villogtatja, felpattantja, rápillant.
Mintha szél susotolna át a templom belsején szemek és szájak elnyilnak. Prédikálhat ott akár maga a szentsüvegű püspök, egy ige se ragad meg abból senkinek se az elméjében.
Hétfőn csakugyan vett a Péter házat. (Nem volt igaz, hogy a zsidó házát vette meg. Csak alkudott reá.) A kántor özvegyének a házát vette meg igazában. (Háromszáz forinton.) A földjét is megvette. (Azt is háromszáz forinton.) S még tudakol földet. Esténkint a kocsmában ül és regél sok csuda mindenfélét Amerikáról.
- Még mindig nem vitték be a csendőrök! - csodálkozik az asszony. Hátha igazán kint járt Amerikába? Nézzen el mán kend is. Ihol-e húsz grajcár. Halljon valamit kend is: miket hazudik? De tíz grajcárt visszahozzon kend.
- Dehogy megyek, - válaszolja félvállról a gazda.
Azonban félóra mulva mégis fölvette a dolmányát.
- Add ide azt a húsz grajcárt.
Későn tért haza.
- Péter nem hazudik, - mondotta komolyan. Leveles írása van rula, hogy négy évet dógozott három helyen. Legutoljára egy hintógyárba faragott. Másfél dollár vót a napszáma.
- Mennyi pénz a?
- Egy dollár öt korona.
Az asszony összecsapta a kezét.
- Nyolcadfél korona! Hazudik.
- Nem hazudik. Mer háromezer koronát hozott haza. Nem hazudik.
S másnap megint elment a kocsmába.
- Amerikába jó a kereset, - ujságolta megint az asszonynak. És könnyű kijutni. A hajó odáig viszi az embert. És aki acélgyárba dógozik, másfél dollárt is megkeres naponkint. Én többet is kapnék. Mer én katona vótam, azok meg nem vótak. Egyikük se vót.
- Ilyeneket ne forgasson kend az elméjébe, - mondta csöndesen az asszony.
- Az adót dobolták, - szólt aztán, - hogy másra fordítsa a beszédet. Hallotta kend?
A gazda megvonta a fél vállát.
- Hallottam. Dobolhatják. Nem jó avval sietni. Aki mingyán fizet, arra jövőre több adót vetnek.
Az ember a következő napon hallgatagon viselkedett. Az asszony még gyanakodott is rá, hogy talán haragszik valamiért? Egyszer hogy félszemmel kiles az udvarra, látja, hogy a gazda a két tenyerébe veszi a Katika orcáját és megcsókolja.
- Jó lány vagy, - monda, - jó kis lány. Csak jó is maradj.
No nem haragszik. Estefelé a gazda megint szól:
- A dolmányomat...
- Elég vót mán, - vélekedik az asszony. Maradjon kend itthon.
- Csak még ma. A bíró is ott lesz ma. Kérdezte, hogy én is ott leszek-e? Megígértem.
Az asszony kedvetlenül kaparta elő a pénzt a ládafiából.
- Ne soká maradjon kend. És ne higyjen el mindent, amit az az ember beszél.
A gazda azonban sokáig elmaradt. Éjfélkor tért haza. Többet is ivott, mint szokott, de azért állt a lábán.
- Amerikába két dollárt is fizetnek olyiknak, - ujságolta, mikor már lefeküdtek.
- Mindent elhisz mán kend, - vélte kedvetlenül az asszony.
- Aki ügyes, annak fizetnek. Neki is fizettek a bőrgyárba, a második esztendőbe.
Az asszony hallgatott. Kisidő mulva megszólalt:
- Két dollár tiz korona. De hazudik.
- Nem hazudik. A szomszédfalubúl is járt ott vele két ember: Nyilas István meg Barcza Dani. Barcza vele gyött haza Péterrel. Nyilas még ott maradt. Szénbányába dógozik. Télen, nyáron egyforma a napszám. Egyforma.
- Télen nálunk senkinek sincs keresete, - mondta elgondolkodva az asszony.
Másnap tizenegykor Katika maga tér meg az iskolából.
- Anti nem jön meg, csak talán délután, - ujságolja.
Az apa elkomorodik:
- Mán megin?
- Birkózott. Nagy Ambrussal birkózott, osztég eldöntötték az álló-táblát. Osztég most le kell neki írnia százszor, hogy: Az iskolába birkózni nem szabad.
Már az asztalnál ülnek, mikor az Anti gyerek nagylihegve betoppan. Erős-tagos, térdig-csizmás fiu. A szeme olyan nyugodt fekete, mint az apjáé. Az orra most még csak kis piros hónapos-retek, de az is olyan krumpli forma lesz idővel, mint az apjáé.
Félve pislant széjjel, s ledobja a vászontarisznyát a bubospadkára.
Az apa haragos arccal kapja fel a botot az ajtó mellől.
- Mingyán agyonverlek! - kiáltoz reá.
- Hát te mán örökké gyerek maradsz-e?
Az asszony ijedten lobban közbe. A gyerek is elsápad. A bottal azonban nem történik semmi, csak a macska irrant el tőle be az ágy alá.
Az ember eldobja a botot, s rászól a fiura haragosan:
- Ülj le: falj! Mahónap tizenkét esztendős vagy. A télen jársz utoljára iskolába. Úgy viselkedjél, ahogy okos fiúnak illik!
Nagy hallgatással szürcsölik tovább a levest. A gyerek csodálkozással fontolgatja, hogy hogyan fog ezután viselkedni! Az asszony magában hálistenkedik, hogy a gazda nem haragudott egy hajszálnyival erősebben. A macska kidugja hamvas kis fejét az ágy alól és a szemét elnyitva tűnődik, hogy visszatérhet-e már Katikának a széke mellé?
Ebédutón a gazda: tarisznyát öltött, és se szólt, se beszélt, ellépett. A kutya is vele akart menni, de a kapuban visszakergette:
- A szárat hozatja haza, - vélekedik az asszony. - De mért ilyen korán!
Az ember este a szár nélkül érkezett haza. Szótlanul ette meg a vacsoráját: bablevest, kenyeret. Csak utána szólalt meg, a fiának szólva:
- Mit tanultatok ma délután?
- Számolást, bibliát.
- A számolás jó főképpen, - bólintott a gazda.
- Hogy a zsidó meg ne csaljon, az a fő.
Fölkelt. A szűréért nyult.
- Adj húsz grajcárt, - mondotta az aszszonynak.
- Nem adok, - pattant fel az asszony. Mondta kend, hogy nem megy többet...
- Igaz. De lásd ma Barcza is ott lesz. Az is járt Amerikába.
- A fene ott egye azt az Amerikát. Mi köze kendek vele?! Még bizony kendet is megtántorítják.
- Épp azért: Barcza megmondja, mi igaz, mi nem?
- Hát aztán ha igaz is, ha nem is? Mit őrli kend a fejében. Mink nem kószálunk ki Amerikába.
- Húsz grajcárt ide, - mondja komolyan az ember.
Az asszony habozva áll még egy percet a szoba közepén, aztán mégiscsak belenyúl a ládafiába. Aznap korán megtért a gazda. Tiz krajcárt visszaadott az asszonynak.
- No ugye, hogy hazudott?
- Nem hazudott semmit, - felelte komolyan a gazda.
És nem szólt többet. Fordult egyet az istálóban. Aztán, hogy visszatért, a lámpással a gyerekekre világított. Anti a bubos-zugban feküdt. Kati az ágyban.
- Anti igen növésnek indult, - mondotta csöndesen. És milyen erős-talpas a kölyök.
- Termetesebb lesz kendnél. De Katika is szépen cseperedik. Három év mulva odaadjuk valami jó házba.
A gazda a fejét rázta:
- Az én lányom nem fog szógálni!
És szinte haragosan villant a szeme az aszszonyra.
Az asszony elcsodálkozott, de nem szólt. Lefeküdtek.
A gazda még a pipáját szívta a dikón is.
- A szár nem lesz elég a télre a két jószágnak, - mondotta ásítva. Hiába: a nagy szárazság...
- Sovány a szár, - hagyta rá az asszony.
- Hónap sokan hajtanak tehenet a vásárra.
- Eresszük el mink is az egyiket: a Szegfűt, - vélekedett az asszony. Iszen az üsző karácsonra mán megellik.
- Nem bánom, - felelte csöndesen a gazda.
- A péz ugyis kell, - fonta tovább az asszony, ha a kőműves hazajön, megegyenesíjjük a házfalat. Hátul. Ma néztem...
- Am még ráér, - vélekedett a gazda.
- Alig, - felelte az asszony. Igen hajlik mán kifele.
- Nem éred te meg azt...
- Mégis jobb, ha megrakatjuk. Aztán... Ha látna kend valami ócsó hízót a vásáron...
- Hát... majd körülpillantok.
És reggel már nem fejte az asszony a tehenet.

                                                  II.

A gazda kissé félrecsapott kalappal tért haza a vásárról. Áldomást ivott persze a tehén eladása után. Az úton meg hogy a koma kocsiján tért haza, megintcsak be kellett pillantani emberség okáért az útszéli csárdába.
Dehát azért egyenesen járt, okosan is beszélt. Csak épp hogy többet beszélt, mint szokott, meg hogy piros volt a képe. No meg hogy szivarozott.
A gyermekek már aludtak, mikor ő megérkezett... Sokáig várták pedig a vásárfiát, de végre is elnyomta őket az álom.
Csak az asszony maradt fenn. Hallgatódzott: Kopog-e csizma? Megáll-e a ház előtt? Hallatszik-e röfögés?
Hallgatódzott. Meg-megpiszkálta az olajmécsest az asztalon.
Hát aztán végre-valahára megállt egy kocsi a ház előtt, és nyájasan búcsúzkodó férfihangok hallatszottak. De röfögés nem hallatszott.
A gazda nem is beszélt a hizóról. Csak arról, hogy hogyan adta el a tehenet.
- Nyócz litert ad mondok, - de nem akarta hinni a zsidó. No mondok hát fejjük meg. Adja ide a kalapját. Ha négyszer teli nem fejem, hát ingyen elviheti... Mert cilindérium kalapja vót a zsidónak...
Elhallgatott. Gondolkodva nézett a harmadára fogyott szivarja tüzére. Az asszony az asztalra könyökölve hallgatta bús kedvvel.
A mécses halkan sercegett.
- Hát aztán? Megfejték?
- Dehogy fejtük, kifizette: három százast adott, meg két húszkoronást, meg egy tízest. Ihol van, tedd el.
S benyult a csizmája szárába. Elővonta onnan a disznóhólyagba kötött bankókat.
Az asszony a kezébe vette a pénzt. Sohajtott.
- Hát aztán? Gyisznót nem nézett kend?
- Néztem biz én. Dehát igen derága vót. Majd akad itthon, - ha éppen akarunk.
Ez furcsa volt: Ha éppen akarunk. Az asszony meg is pislogta. De csak hallgatott szomorún.
Az ember is gondolkodva szívogatta a szivarját. A kisgyerek megsiramlott. Az asszony az ölébe vette: kibontotta a mellét.
- Hát aztán? - kérdezte egykedvűen.
- Hát aztán bementünk Barczával a sátorba.
- Az is ott vót?
- Ott.
- Aki Amerikába járt?
- Az.
- Hát aztán?
- Hát...
A gazda álmos szemmel csodálkozik bele a levegőbe, mintha azon tűnődne, történt-e egyáltalán még valami a világon? Leüti a hamut a mutatóujjával a szivarról.
- Aztán uj patkót vettem a csizmára, mondja unalommal.
- Uj patkót? Iszen még jó vót.
- Jó vót, de vékony vót mán.
- Ha vékony vót is, járhatott vóna még vele karácsonyig így. Várhatott vóna kend vele.
- Nem várhattam. Mer ki tudja mennyit járok én a télen?
- Mennyit jár? Hát mennyit járna kend? Nem áll be kend falu póstásának.
- Lehet hogy még annál is többet járok én. S elgondolkodva nézett a mécsesbe.
Az asszony sejti mán, hogy nagy nyilatkozatot rejt a hallgatás. De a gazda nyilatkozat helyett kérdez:
- Itthon nem történt semmi?
- Dehonnem: az adót dobolták megint. Hogy aki hátrálékos, fizessen.
- Mink is hátrálékosak vagyunk.
- Ujévig ráérünk.
- Nem érünk rá.
- Kend mondta, hogy ráérünk. Kend mondta, hogy jobb késni vele: nehogy azt véljék, hogy könnyen fizetjük az adót.
A szivar tüze már a papiros-szipókát pörköli. A gazda elnyomja a tüzét, s kipiszkálja a maradék szivart a szipókából. Teszi a dohányzsacskójába.
- Sütöttél kenyeret? - kérdezi álmosan.
- Sütöttem, - feleli az asszony.
Hallgatva vetkőznek.
Az asszony az ágy mellé igazítja a bölcsőt. Az ember az ajtó mellé vetkezik. Ő a dikón hál, az ajtó mellett.
- A húsgyárba három dollár a napszám, - mondja álmosan az ember. Három dollár annak, aki mán beletanúlt.
Az asszony kifakad:
- Sülyedjen el az a húsgyár! Váljon kővé minden dollár, ami ott van! meg amit hazahoztak is! Hazudik Barcza is! Bizony még elámítják kendet! De nem is eresztem én kendet többet abba a kocsmába.
- A pénz nem hazudik, - mondja nyugodtan az ember. Mer az is gazdagon gyött haza. Ha én odaleszek három évet, én még többet hozok haza. Az asszony sírvafakad:
- Megbolondították kendet, megbolondították. Hogy félrefordították az eszit!
Nem, semmiképen nem akart arról hallani, hogy az ura kimenjen Amerikába.
S másnap reggeltől estig ezen harcoltak.
- Irni, olvasni se tud kend!
- Azok se tudnak. És azok el is kötötték a keresetük felét. Én megélek kenyéren, vízen.
A két gyerek ijedt álmélkodással hallgatta a beszélgetést. Kati sírt, mikor az anyja sírt. Anti csodálkozva és tisztelettel nézett az apjára.
Délután az ember felöltötte a dolmányát: kiment a házból. Az asszony utána küldte a kislányát, hogy a kocsmába ment-e?
- Nem a kocsmába: a községházára ment. Az Anti gyerek ott irt az ablaknál valami iskolai irást.
- Te Anti, - mondta az asszony. - Mit tanit a tanító úr Amerikárúl?
- Mit? Ott nappal van éccaka. Osztég... ott fejjel lefele járnak.
- Fejjel lefele?
- Ugy ám: mint a legyek a gerendán.
- Nem jól értetted te azt.
- Dehonnem.
- Hát még?
- Nagy tenger választja el Európátul. Akkora víz, hogy tizenhét nap megy rajta a hajó, mig odajuthat.
- Ilyen bolondokat ne mondj nekem. Mán hogy vóna annyi viz a világon?
A fiú vállat vont, és tovább percegtette a tollat.
- Kolompos Kristóf három hónapig is ment, - mondta félvállról, -három hónapig ment, mig odajutott. De most gőzzel járnak a hajók.
Az asszony aggodalmas arccal szoptatta a kicsijét.
- Ki az a Kolompos Kristóf?
- Ki? Hát aki először járt ott.
- Oszt nem esett baja?
- Dehonnem: tömlöcbe került.
Az asszony a fejét csóválta.
Estefelé Antit küldte be a faluba:
- Nézd meg: a kocsmában ül-e az apád?
A fiú visszatért.
- Nem: Kis Péter uramnál beszélget.
Az asszony nekilobban a gyereknek és pofozza:
- Kis Péter uram? Azt a csavargó tolvajt nevezed te uramnak? Ha zsákkal is a pénze, csak csavargó, tolvaj!
A gazda megtért. Csak vacsora után szólalt meg:
- Az adót elrendeztem. Jövőre kevesebb lesz. Hónap reggel megyek.
Az asszony elkövült, aztán nagy sírásra fakadt. A nyakába borult az urának:
- Édes egyetlen-eggyem! Oh! Hát vóna szíve kendnek itthagyni ezt a három gyereket!? Itthagyni engem!? Itthagyni a házat!?... Ki tudja, micsoda veszedelmek vannak ott!? Nappal is éccaka van. Nem bagoly kend!
- Megtérek. Mihelyest háromezer dollárom lesz, megtérek - nyögte a gazda.
- Mer én dollárt hozok meg, három ezret, nem koronát.
- A fenének köll csak egy dollár is! - kiáltott hulló könnyek közt az asszony. Inkább kódulok! Kódulok ha kell! Óh egy édes jó uram!... Gyertek gyerekek könyörögjetek tik is apátoknak! A tengerbe fog veszni apátok! Soha nem látjátok többé! Könyörögjetek! Ne hagyjon el bennünket! Gyertek: térdeljetek le! Könyörögjetek!
S felragadta a csecsemőt is a bölcsőből. Odatérdepelt vele a gyerekei mellé.
- Tedd össze a kis kezedet: könyörögj te is! Imádkozz apádnak, imádkozz: ne hagyjon el bennünket édesapánk!
És a kicsike is összetette a kezét. Valamennyien sírtak. Az ember is mozgatta a bajuszát: könnyekre fakadt. Magához ölelte a gyermekeit:
- Jól van no, csak feküdjetek le: ott egye meg az íz az egész Amerikát!



Éjfél után Antal megmozdul az ágyán.
Fölül.
A térdére könyököl.
Gondolkodik.
A szoba csöndes. Csak az óra ketteg. Az asztalon álmos kis lánggal ég az olajmécses. A holdfény besüt az udvari ablakon, és a bölcsőre világit, meg a székre, amelyen az asszony szoknyája, köténye, réklije várja a reggeli feltámadást.
Antal ül és gondolkodik.
A falu éjjeli csendjében a bakter távoli kiáltása hallik, amint ájtatos szónyújtásokkal bőgicséli:
Éjfélután óra kettő,
dicsértessék a Teremtő!...
Aztán ismét csendes a világ, és álommal teljes.
A fali-óra megkerren, s nyomban rá erős cin-cin hangzik a falról. Utána megint kerren az óra, és halkan ketteg tovább.
Antal ül és gondolkodik. Az ágyra néz.
A holdfényben jól látni, hogy az asszony nyugodtan és mélyen alszik, - fél karja a feje alatt. Arccal a kislánya felé van fordulva.
Antal fölkel, fölvonja lassan, lustán a nadrágját, rázza bele magát. Felvonja a csizmáját is. Aztán megint csak ül a dikó szélén és könyököl a térdén: gondolkodik.
Kisidő múlva ismét leveti a csizmáját. A szögön a dikó fölött lóg a mellénye, dolmánya, ahogy az este levetette. Felölti mind a kettőt. A kalapját is a fejére nyomja.
A feleségére tekint.
Az asszony alszik nyugodtan, mélyen.
Antal halk mezítláb a ládához lépked. Nyitná.
Nem nyílik.
Egy percre elképedten áll.
Aztán ismét mozdul. A székre néz, amelyen az asszonynak a szoknyája hever. Annak a kötőjén szokott lenni a kulcs, a fisonyér kulcsa is, a ládáé is. Antal tapogat, motoz.
A két kulcs nincs.
Hm!
Antal tűnődve áll egy percet. Aztán benyul ovatosan az asszony vánkosa alá. A két kulcs megvan.
Nyitja lassú fordítással a ládát. A papiros katulyában nincsen, csak aprópénz.
Antal áll és bámul.
Ismét mozdul: nyitja lassú fordítással a fisonyért. Nyúl az ingek alá, tapogat be a szögletig. A pénz megvan. Bele van kötve a disznóhólyagba.
Antal kibontja az asztalon. Megszemléli a holdfénynél: három százas meg egynehány húszkoronás. A százasokat meg egy húszkoronást visszateszi a hólyagba, beköti. A csizmába bocsátja. A többi pénzt vissza dugja az ingek alá. Két inget, két gatyát a hóna alá vesz. Bezárja lassu fordítással a fisonyért, a ládát is. Visszadugja a kulcsot a vánkos alá.
Most már a tarisznya lekerül a szögről. Az asszonyra néz.
Beledugja a tarisznyába az inget, gatyát, dohányzacskóját. Az asszonyra néz.
Veti át a tarisznyát a felén. Felölti a szűrét is. Az asszonyra néz.
Fölveszi a földről a csizmáját, s tartja a középső ujján. Veszi a sarokból a botját is.
Áll és az asszonyra néz.
Csend és álom. Csak az óra ketteg. Csak a hold világol.
Antal áll és bámulja a bölcsőt. Bámulja az asszonyt. Aztán a buboshoz lép. Bámul a fiára.
A fiu is alszik mélyen. A rossz szűr, amelybe takaródzni szokott, félre van csúszva. Antal benyul és ráigazítja a fiára.
Az ajtóban mégegyszer megáll. Mégegyszer visszanéz. S áll, mintha kővé vált volna.
Jobbkeze a kilincsen, balkezében a csizma, mintha kővé vált volna.
Aztán óvatosan emeli meg a fakilincset.
Átmegy a pitvar hideg földjén. A kamarából kihoz egy kenyeret, meg egy vászontarisznyát.
A kenyeret beleszorítja a vászontarisznyába. Ölti azt is a nyakába, a hátára, a szűr fölé.
Kilép a pitarból.
A pitarajtó madzagának a végén csomó van.
Lemetszi a csomót a bicskájával. Visszadugja a lyukon a madzagot.
Künn az udvaron a Gubi kutya vakkant, s a gazda elé szökken. Áll kérdőn. A farkát vidáman csóválja.
Antal a falhoz támaszkodik s felvonja a két nehéz patkós csizmát.
Ismét áll. Néz maga elé, mintha a földet bámulná.
A kapu mellett félig tar már a szederfa. Alatta úgy hevernek körben a sárga levelek, mint mikor az asszony leveti a sárgaszoknyáját.
Csöndes az ég. Egy levél halk zörrenéssel hull a fa tetejéről a gallyakon át a földre. Antal odapillant.
Aztán a kutyára néz.
- Vigyázz Gubi, - mondja remegő hangon. Vigyázz a takarmányra! Vigyázz az istálóra! Vigyázz a házra! Mindenre vigyázz! S ledobja magáról a szűrét.
A Gubi kutya háromszor tüsszent, s leütőgeti a fejét. Nyiszog, mintha valami nyugtalanítaná.
- Oda ülj! - parancsolja halkan az ember.
S a pitarajtó mellé mutat.
A kutya odafekszik. S kérdőn néz a gazdájára.
A gazda azonban nem szól többet.
A levegő hideg, de csendes. A hold felére-fogyottan áll a csillagos ég közepén, mint egy kettészelt ezüst kenyér.
A faluból hosszu kukorikolás hallik.
Antal az istálónak indul. Kinyitja az ajtaját.
Melléje támasztja a botját. Leteszi a földre a tarisznyáját, szűrét. Fogja a kötelet, s a padlásról egy nyaláb takarmányt hoz. Viszi be.
Az istálót gondosan becsukja. Ujra felölti a szűrét, tarisznyáját. Mégegyszer körültekint az udvaron. A tekintete egy percet a házon időz, aztán keresztet vet magára, s megindul a kerteken át, lógó fejjel, csendes ballagással.



Már kijutott a faluból, s rátér az országútra. A kőhídnál leül egy percet. Talán nem is fáradtság miatt, hanem hogy mégegyszer visszanézzen a völgybe. Ki tudja, látja-e valaha mégegyszer ebben a földi életben?
Hát a falut már nem is láthatja, csak a völgyet. A gyöngyszinü fényköddel eláradt völgyet, s benne néhány sötét-magas oszlopként álló jegenyét. De még azt se, mert a szeme lám a Gubi kutyába ütközik.
Ott a kutya előtte. S hogy a gazda leül, ő is leül. És néz a gazdára nyájasan.
- Hej, az istenfádat, aki világa van! - hörken reá a gazda. Hát így vigyázol te a házra?!
S ledobja magáról a szűrét. Kapja a hosszu botot a vékonyabbik végén.
A Gubi kutya automobil-gyorsasággal iklat már visszafelé. De a bot még gyorsabban száll utána. Egyszerre elüti mind a négy lábát.
Gubi nyikit, és hármat is hemperedik. De a hempergésben mégis rátalál a négy talpára, s iszkol nyíva-síva, nyifogva tovább a falu felé.

                                                 III.

Évek múldogálnak.
Az első évben siratgatták. A második évben már a gazdagság képeit festegették, hogy mi lesz ha a gazda megtér? A harmadik, negyedik évben már várogatták. Az asszony minden kocsizörgésre, minden kutyaugatásra megrebbenő szívvel tekintett ki a pitarból.
Azonban a gazda még az ötödik, hatodik évben se jelentkezett. Se nem irt, se nem izent.
A szomszéd faluból öten is mentek ki és tértek vissza azon idő alatt, ki pénzzel, ki koldusbottal. Az asszony át-átment ünnepeken és tudakozódott.
Nem látták, hírét se hallották.
- Nagy ország az, - mondotta az egyik, - könnyen eltévedhetett benne.
- A tenger sok hajót nyel el, - mondta a másik.
A harmadik arról beszélt, hogy sok ember szerencsétlenkedik a bányákban, acélgyárakban.
- Lónak, kutyának is nagyobb ott a becse, mint az embernek.
Az asszony mindig sírva tért haza.
A hetedik évben aztán már halottak estéjén a temető keresztjéhez vezette az asszony a gyermekeit.
- Imádkozzunk szegény apátokért.
A gyermekek persze már akkor nagyok voltak. Anti tizenkilenc éves, Kati férjhezmenő, Jani nyolc éves, iskolás.
Antit már tizenhárom éves korában megfogadta a Lipót boltos a kocsisa mellé szolgának. A kocsist egy év mulva elcsapta a boltos, és Antira bízott mindent: kocsit, lovat, apró fuvarozást. Persze nem azt a fizetést adta neki, amit az öreg kocsisnak, dehát gyereknek nem is dukál, csak gyerekfizetés.
Az asszony se tétlenkedett. Maga ásott, maga kapált a földecskén. Még kaszált is. Aztánhát áldás a tehén a háznál: minden évben borjas. Az asszony megnevelte az üszőket.
Anti csaknem mindennap megfordult a városban. Hajnalban indult, délre tért vissza. A boltos nem is tudott róla, hogy a fiu utközben megáll a házuk előtt és tejet, vajat, turót vesz fel. Hol az asszony ül a fiu mellé, hol Katika.
A negyedik évben már csaknem ötszáz koronányi félretett pénzecske állt a ládafiában.
- Meg köllene javíttatni ezt a házat, - mondogatta az anya Antinak. Katóka mahónap nagylány. Aztán látod az ilyen gornyadt-falú hajlék igen vallja a szegénységet. Zsuppoltatni is kellene. Mind a két hasadt tálam odafenn van a csepegés alatt.
A fiú már akkor tizenhatéves volt. Pipázott már és komoly gondolkodással hallgatta az anyját.
- Várjunk még egy évet -mondotta röviden. Az asszony nem említette többé a házat.
Egy vasárnap nagy elgondolkodva megszólal a fiú:
- Édesanyám ne javíttassuk meg a házat, hanem vegyünk a pénzen kocsit, lovat. Az új vasúthoz nagysok fuvar kell: hat-hét koronát is fizetnek egy napra.
Ugy tettek.
Abban az évben keresett a fiú ezer koronán felül. Pálinkát nem ivott. Mindössze egy nagyobb pipát vett a pénzből, lógósat, zöld-bojtosat.
A következő év őszén megszűnt a kereset, de a fiú még fuvarozott. Vett a kőbányában követ ötven koronán huszonöt fordulóra való követ s hazahordogatta. Vett cserepet is. Megalkudott a falubeli ácscsal, kőművessel. Nyolcszáz koronából megépült a kőház. Az istálót is megnagyobbították.
Még csinos kerítés is került az utca felől. A fiú beföstötte pirosra.
A katonasorból kikerült legények ugyancsak megpislogatták a házat, éshát a szépen fejledező rózsaszálacskát is: Katókát.



Egy decemberi délután, már alkonyat felé, szánon megyen ki a pap a faluból. Tamásnapi vacsorára megyen az espereshez. Jó farkas-bundába burkólódzva ül a szánon. Csak az orra látszik ki a bundagallérból, meg az okuláréja, ahogy illog-villog.
A havas kocsiúton a dombon fölfelé meglassúdnak a lovak. A pára fehéren lövell az orrukból.
- Hideget hoz Tamás, főuram - szólal meg a kocsis.
Voltaképpen csak azért szól, hogy ne kelljen megcsapkodnia a lovakat. Alföldi lónak nehéz a kaptató.
A pap valamit dörmög. A lovak bókolva haladnak fölfelé a fagyos-röges úton.
Közel a tetőhöz egy szembejövő idegen atyafival találkozik a szán. Az atyafin magyaros báránybőr süveg van, de a köpönyege olaszos, foltos, rongyosszélű. Maga az ember szakálas, sápadtas. Ötvenéves forma. Köszön a papnak nagy süvegemeléssel.
- Dicsértessék a Jézus, főtisztelendő pelébános uram.
S megáll, mintha mondani akarna valamit.
- Bizonyosan koldus - véli a pap. - De hátha valami izenettel is jár?
S megállítja a szánt. Int az embernek. Nyúl a zsebébe.
Az ember odaballag. Sovány arca csupa öröm.
- Nem ismer, főúr?
A pap nagyot néz.
- Te vagy-e, Antal? Hát élsz? Hát igy elkoptál?
Az ember elmosolyodik:
- Csak így jöttem - mondja büszkén. - Van nekem parádés ruhám is,- a lajbi-zsebbe. Lovam is van, ökröm is van, új házam is van. Mind a lajbi-zsebbe. Tetszik tudni...
És dértől vizes, rendetlen-torzas szakálán simít.
A lovak a hideget nem állják. Megrántják a szánt. A kocsis erős kézzel markolja a gyeplőt. A pap is megszeppen, hogy a lovak tán megbokrosodtak. Csak mikor látja, hogy nincs baj, akkor fordul vissza, és int búcsút Antalnak.
- Él-e a házam népe? - kiáltja Antal. Azonban a pap már nem hallja. A szán elcilinkel a dombnak a túlsó oldalán.
Antal tovább-ballag a nagy tímárcsizmában, amely bizonyosan valami zsibvásáron tetszett meg neki. Ballag a zuzmarás akácfák között.
A napnak már csak a parazsa piroslik a hamvas felhők szélén, mikorra beér a havas faluba.
A háza az ötödik ház mingyárt. A leveletlen szederfa már messziről látszik. Antalnak kipirul az arca.
Lép nagyokat a kocsiút közepén. Néz és néz boldogan rezgő szemmel.
Egyszercsak megáll, mintha mellbe vágták volna.
Megáll.
Néz.
A fa az ő fája. De a ház!...
Az útcán egy ember baktat bekecsben befelé a faluba. A homályban nem tudja ki. Kiáltana neki, de a csodálkozásban szinte megmeredt a szája is.
Mi történhetett?
Eladták-e a házat? Vagy meghalt az asszony? Vagy férjhez ment?
Hallott olyat az amerikai utolsó hetében, hogy egy ember sokáig maradt Amerikában. Itthon aztán halotti bizonyítványt írtak róla. S az asszony férjhezment.
Még rosszabbakat is hallott Antal, s meg is botránkozott rajta.
- Nem minden asszony olyan, - mondotta megvetőn.
Egy délben a cement-gyárban, ahol legutoljára dolgozott, az egyik munkás a hazai híreket olvasta hangosan a többinek. Az amerikai magyar lapból.
A hírek közt volt egy hajmeresztő: egy szalai ember levelet kapott az óhazából, hogy a nevét több gyermek viseli már, mint amennyire ő gondolgat Amerikában. A szalai ember félbehagyta a dolgát, és hazautazott. Éjjel érkezett meg, és csak éppen hogy megfordult a házában. Csak épp annyi időre, amennyi idő alatt egy revolvert felhúznak meg elsütnek.
Az ujság-olvasásra következett szombaton öten otthagyták a gyárat és hajóra szálltak. Antal is velök tartott. Már akkor különben is meggyűjtötte a háromezer dollárt és csak az útiköltségért dolgozott. De mikor hallotta, hogy a hajón szénlapátolásért is átviszik az embert az óvilágba, velök tartott.
- Az én feleségem nem olyan! - mondogatta a társainak az úton.
Három hétig tartott, míg hazaért. De még a harmadik héten is csak azt mormogta:
- Az én feleségem nem olyan!
Mégis, hogy a háza helyén más házat lát, elrökken a szíve. Mi történhetett? Olyannak nem olyan az asszony, az az egy bizonyos. De hátha mégis férjhez ment?
Vagy eladósodott? Más kezére került a ház?
Vagy tán el is költözött?
Vagy meghalt?
S áll kővé dermedten a kocsiút közepén.
Egy asszony válik elő a homályból, a falu felől. Patkós csizmája szaporán kocog a fagyott-röges úton. Bekecs van rajta. A kezében kosárka. Antal nézi. Még nem is látja az arcát, megismeri, hogy a falusi bakter felesége: Bódi Terka. A falu végén lakik. Bizonyosan a boltban járt. No ez megujságol mindent.
S hogy az asszony odaér, szól is neki:
- Jóestét Terka!
Az asszony meghökken, mintha hátulról megrántották volna. A szeme elkarikásodik.
- Minden jótét lélek... - rebegi levegőtlen mellel.
Antal elmosolyodik.
- Ejnye no!
Az asszony azonban sikolt. Elejti a kosarát és megfordul. Fut vissza a falunak.
- Terka! - kiált utána Antal.
Az azonban méginkább fut. Meg-megcsúszik, el-elbukik. Apró sikoltatással vész el a homályban. Antal maga is elsápad.
- Halottnak vélnek, - mormogja.
Szinte beteg szemmel fordul a házának. A kapuhoz ballag.
A léckerítés kapuja nyitva van. Bent az udvaron egy kocsi látszik. Az istáló is más. A félszer is nagyobb. A pitarból vörös tűzfény sugárzik ki a havas-hideg udvarra.
Antal áll és néz. Ha valaki jönne, megkérdezné, hogy kinek a háza? De nem jön senki. Csak a hideg téli szellő kapdossa-bodorgatja a kémény füstjét lefelé.
Antal áll és néz.
Az udvarra vetődő fényben egy asszony árnyéka nyúlik ki. Csak egy pillanatig tart: az árnyék belemulik a ház árnyékába. Aztán egy hosszú leány-árnyék jelenik meg. A hajáról látszik, hogy leány. Az is elnyúlik az ajtófényben, meg elillan, meg eltőtünik, megint elvonul.
A belső-szobának az ablakocskája szintén világos, de az nem vet fényt az udvarra, csak épp hogy narancsszín fénynyel világoskodik.
Antal áll és néz.
Egy leány fordul ki ringadozó járással a pitarból. Magasnyakú hajadon leány, téli kendő rajta. A haja egyágba van fonva. Egy nyaláb fát visz be sebten a pitarba. Nem látta meg Antalt. Antal se látta jól az arcát.
Az udvaron fekete kerek folt látszik, akkoraforma, mint az ő talján köpönyege, ha elterítené. Disznóperzselés nyoma. Dehát az nem érdekli Antalt, csak épp átfutott rajt a tekintete.
Áll a kapuban és bámul.
Valami beszéd hallatszik a pitarból. Fülel.
Nem érti.
A hangok nem ismerősek. Női hang az egyik, gyermekhang a másik.
- Dehogynem - mondja egy fiatal női hang. Dehogynem. Majd neked előre-tálalunk.
Egy 8-9 éves forma bekecses süveges pufók fiu jelenik meg az ajtóban, és odatámaszkodik; eszik. Nagy sült krumplit ugráltat a markában. Abból falogat. A lábán csizma. De a tűzfény csak féloldalt világítja meg, a vállát, a fülét, a satyakját, tentás ujjait.
Antal áll a botjára támaszkodva a kapuközben.
Áll, mint a kövévált juhász. Néz a pitarajtóra, hogy szinte kiesik a szeme.
A fiu megpillantja, szintén néz. Lép vagy hármat. Néz.
- Keres az úr valakit?
A köpönyegéről véli első pillanatra úrnak. De mingyár látja, hogy a köpönyeg alja foszlányos és foltos, és hogy nagy idegen szabásu csizma van alább a köpenyeg alatt. Megröstelkedik és hetykén szól rá:
- Mit akar kend?
Az ember néz rá. Nem felel. Mintha nem is hallotta volna a kérdést.
A fiu is néz. Látott már efféle idegeneket, látott egyszer az új vasut sineinek a lerakásánál, mikor a bátyja magával vitte.
Fuj a krumplin és újra megszólal:
- A bátyámat várja talán? Nincs itthon.
Az ember néz. Nem felel.
- Vagy szállást akar talán? - folytatja büszkén a fiu. Itt nincs szállás. Menjen a kocsmába. Ott adnak. Az istálóba adnak szállást.
S elfordul. Falogat a párolgó krumpliból.
A leány kihajlik az ajtón. A kapu felé pillant.
- Mi az?
- Valami izé. Szállást akarna. Ugye szállást kér?
Az ember bólint. Beljebb lép egy lépést.
A leány a szeméhez ernyőzi a kezét s végigszemléli a jövevényt. A homályban fáradtnak látszik az ember és szegénynek.
A leány eltűnik. A beszéde kihallatszik, amint jólelkűen szól valakinek
- Valami koncsorgó van itt, vagy kódus. Fázik. Az istálóba szeretne meghuzódni az éccakára.
A válasz nem érthető. Kérdező hang. Vélekedő hang. A pitarba egy fehér macska fut be.
Az ember megszólal:
- Ki lakik itt? - rebegi.
- Ki lakna? - feleli a fiu büszken. Mink lakunk itt. A magunk háza ez.
- Ki fia vagy?
- Ki fia vónék? Édesapámé.
S nagyot fala krumpliból. A forróját lehetelve omlasztja a szájába.
Az ajtóban az asszony jelenik meg. Hátrakötött kendő a fején. A két keze könyékig tészta.
Áll és szemléli a jövevényt, amennyire a homályban szemlélheti. Homlokba vont süveg, ritkás rendetlen szakál, rongyos köpönyeg, amelynek egy foltja nagy négyszögű...
Az ember térde remeg. A köpönyeg alján látszik, hogy remeg.
- Itt nincs szállás, - mondja nyersen az aszszony.
S vissza-eltűnik a házba. Az ember áll és néz.
A gyerek falogatja tovább a krumplit.
- Nem értette? - szól az embernek. Amoda feljebb a kocsma. Mink csak búcsúkor adunk szállást, akkor se mindenkinek. A kocsmába két garasér mindenkinek adnak szállást. Az istálóba, vagy a fészerbe... ott szoktak...
- Hanyan vagytok?
- Hanyan vagyunk? Hun többen, hun kevesebben. Hétfőn vótunk legtöbben, mer gyisznóölés vót nálunk...
Egyszerre gyanakodva néz az emberre. Befalja a krumplinak az utolsó falatját is. Elfordul. Beballag a házba. Másik krumplival jelenik meg az ajtóban. Táncoltatja fuvogatja,
Közben rá-rátekint az emberre.
Befordul. Kihallik, ahogy kiált az anyjának:
- Édsanyám! Az ember nem megy el.
- Nem megy el?
Hosszu szünet.
Ugyanaz a hang:
- Talán az Anti mondta neki, hogy idejöjjön? Ha ő mondta hát...
A többi érthetetlen.
A macska kioson a konyhából. A fiu is kilép.
- Ösmeri maga a bátyámat, az Antit?
- Ösmerem, - feleli fátyolozott hangon az ember.
- A bátyám mondta talán, hogy itt hálhat kend?
- Nem, nem mondta.
S marad az ember állton.
A fiu tűnődve néz. Visszalépked a házba. Kisidő mulva ismét megjelenik.
- Üljön le amott az istálónál. A bátyám mingyán megjön. Majd ő megmondja, hogy lesz-e hely az istálóba-vagy nem lesz?
Az ember beballag az udvarra. A pitarba bekémlelődik. Az ablakra is ráforgatja az arcát. De a pitarban nem látszik senki. Az ablakocska meg harmatos, jégvirágos.
Az istáló falánál egy felfordított talicska sötétlik. Ráül. Az udvaron csend. Az istálóból kihallatszik, ahogy a két ló olykor-olykor rádobbantja a lábát a földre. Borjúnak rövid bődülése is hallatszik.
De az ember jobban csak a ház felé fülel.
Ekközben teljesen beesteledik. Csillagok tünedeznek elő az égen. A trágyadomb nehéz pézsmaszaga elterjedez az udvaron.
A kapuban egy bekecses, nagycsizmás legény jelenik meg. Pipa lóg a szájában. Fogja a kapu két szárnyát. Bezárja a kaput. Keresztbecsörrenti a reteszvasat.
A leány kitekint rá.
- Egy kódus kér szállást, - mondja halkan a legénynek. Ott ül az istáló előtt.
A legény arra-tekint.
- Kódus? Mé nem mondtátok, hogy szálljon a kocsmába.
- Aszongya, hogy ősmerősök vagytok.
A legény ismét a jövevény felé tekint. A homályban csak fekete ülő árnyék.
A legény odakiált:
- Honnan gyön?
- Messziről, - feleli alig hallhatón az ember.
A legény a kiskapuhoz lépked, hogy azt is bezárja.
A Gubi kutya akkor ugrik be. Látszik a futásán, hogy a legénynyel járt, - csak épp elmaradt kissé, talán hogy egy másik kutyával akadt találkozása.
A legény befordul a konyhába, és leveszi az ablak párkányáról az istáló-lámpást.
- Asztalon a leves, - mondja a leány.
- Ki az a kódus? - szól ki az asszony a szobából.
Már ott ül a kisebbik fiával az asztalnál. Párolgó tál előttük és másik tálban sült krumpli. A leány tepsit visz be a konyhából. A tepsi sistereg és hurka-illatot áraszt. A macska beoson a leány szoknyája mellett a szobába.
- Ki lehet? - morog a legény. Mingyán megnézem.
Gyujtót ránt végig a jobb combja alján, és tartja a lámpásba, a faggyugyertyára.
- Valami erőszakos ember, - vélekedik a leány.
- Nekem se tetszik, - szólal meg Jánoska. Igen vizsgálta a házat. A konyhába is benézett. Az udvart is igen szemlélgette. Még azt is tudakolta, hogy hányan vagyunk?
És tentás ujjai közé vesz egy sült krumplit.
- Az istenfáját, - rándul meg a legény. Majd mingyán szömbe-nézem én: ki-miféle?
A leány elsápad:
- Jaj talán valami... Baltát nem láttál nála?
A gyerek vállat von.
- Lehet a köpönyeg alatt.
- Világér se adj szállást neki! - mondja szinte kiáltva az asszony.
A legény leteszi a pipáját:
- Ugy kihajítom, hogy...
S kiballag a lámpással.
Azonban nem telik bele két perc, visszafele kopog a csizmája sebesen. Csak visszadobban a szobába.
- É-é-édesanyám! - hebegi hüledezve, képedezve, - a Gubi i-i-igen örvendezik...
S a lámpás remeg a kezében.
Az asszony elmered:
- Mi?...
- Igen ugrál a nyakába - lihegi a fiú.
- Jézus Mária! - pattan fel az asszony. - Jézus Mária...
Elkapta a fia kezéből az istáló-lámpást. Sietett, szinte futott vele az istáló felé. A három gyermek hüledező-csodálkozó szemmel lépkedett utána.
Az ember ott ül nyugodtan a talicskán. A kutya meg olyan polkát jár körülötte, hogy szinte porzik a hó a lába alatt.
Lódul az asszony elé is. Azt is körülviháncolja.
Az asszony csak siet nagylehedezve, lobogó szoknyával. Szárnyaltatja már messziről a lámpás világosságát az ember felé. A három gyerek is a nyakát nyujtogatva kocog és meregeti a szemét.
Az ember fölkel. Néz: jön-e még valaki?
Nem, senki.
Az asszony megáll. Rávilágít, az arcára világít. Csak egy percre világít rá s a lámpás kiesik a kezéből a hóba.
- Óh, egyetlenem! - kiáltja nagy örömsírással az ember nyakában. Egyetlen jó uram!...



A vacsoránál aztán összekulcsolja a kezét az asszony:
- Az Isten áldja meg kendet, hát mér nem jött be kend igenyösen?
- Hát feleli vígan az ember - csak... Amerika tudod, messze vót innen. Amerikátul hazáig még messzebb vót. De innen a kapuból be ide a házba, ev vót lelkem a legeslegmesszebb.