Mese a hű asszonyságról
szerző: Bródy Sándor
Egyszer volt egy nagy, nagy város; abban egy nagy, nagy szinház; ott játszott egy szerfölött kicsiny szinész-asszonyság.
De olyan kicsiny, mint egy alacsony növésű, tizenegy éves növendékleány, kicsiny a fehér arczocskája és csepp azon minden: az orra, a szája, a fogai, a gödrös álla. Csak a szemei nagyok; a fekete szemei és a szemeibe csüngő, vékonyka vállaira nehezedő haja, a borzas, bodros, illatos, bolondos, szőke nagy haja. Fekete szem és fényes szőke haj, - ha nem lett volna olyan kicsiny, még akkor is nagyon kedves lett volna. Igy is egyre nyulkált, egyre esengett utána a sok brilliánsgyürűs férfikéz, hanem a kis szinész-asszonyság olyan volt, mint a harmat, ha hozzáértek: vége volt nem volt, elillant. Bizony azt tette, de könnyü volt neki; kicsiny is, gyors is, olyan, mint a milling. Most hajlongott, most mosolygott, a fekete szemei szikráztak, a fehér fogai csillogtak, csalogatóan, részegítően, de hopp, izgett-forgott egyet és a poff ott volt a tisztelt férfiu arczán. Adta a harmat, aztán volt, nincs - elillant.
Haragudni pedig reá nem lehetett, hisz nem vala nagyobb, mint a közönséges, kisebb fajtáju erdei tündérek, - kegyeteknek tudom, volt ezekhez szerencséjük már, azért voltam őket említeni bátor. - Dehogy is nehezteltek rája! A mikor látták édes figuráját, tekintetükkel simogatták a szinházjárók, igy szóltak magukban, igy szóltak egymáshoz:
- Adta kis perszonája, az ember hazavihetné a téli kabátja zsebében.
És sokan, talán valamennyien szivesen hazavitték volna a télikabátjuk zsebében. És sokan, urak, urfiak, válogatott czigánylegények tettek is neki erről némi szót. Főkép a nagy, gazdag emberek, a kiknek az a csúf szokásuk van, hogy megkivánják a hiresebb ékszereket és addig nincsen nyugodalmuk, mig azt bele nem gyűrik a télikabátjukba, hogy hazavigyék a feleségüknek. (Persze, hogy hazavigyék a feleségüknek.)
Olyan könnyü, olyan szép lett volna, de ha nem lehetett. Hiába állott elébe a nagykereskedők és bankárok kórusa:
- Gyer velünk asszonyka, olyan palotát építtetünk a számodra, olyan temérdek nagyot, hogy ha benne léssz, a magad cseppségét nem találod meg benne.
Ezeket kinevette. De jött a gazdag gróf. A szegény gróf Bibernyalakky az, kinek a gyomra fájt, megevett volna mindent, de nem tudott enni már semmit. Igen halvány volt és igen kövér, a mi részint igen okos és előkelő, részint igen szomoru és nevettető külsőt «kölcsönzött» neki. Ez a Bibernyalakky gróf mélyen meghajlott előtte és módosan szólt:
- Mikor találhatom nagyságodat otthon, becses családja körében.
A szinész-asszonyság pukkedlit csinált és felelt, nem kevésbbé módosan:
- Az összes polgári látogatási időkben otthon vagyok méltóságod és a grófné számára. Szerfelett fogok örülni, ha a grófnéval együtt kegyedhez is lesz szerencsém...
Szegény Bibernyalakky gróf szólni akart valamit, de a helyett nyelt egy nagyot és most ő illant el, mint a harmat.
Sebaj, támadt helyette öt ilyen beteg szomoru férfiu. Halványak és kövérek, házasok és gazdagok mind. Ez a kis szinész-asszonyság kinevette őket, fügét, szamárfület és más egyéb jelvényeket mutogatott nekik. És azok szidták, tapsolták, intrikáltak ellene és elárasztották virággal és panaszkodtak a többi szinész-lányoknak:
- Haj ho, bizony!... Vajh, mi okon?
Vala egy ménkü nagy férje. Egy hosszu gordonkás, egy egyszerü muzsikus az orchestrumban. Hosszu és nagy rajta minden: a lábai, a karjai, az orra és a szája. Egyedül a szürke szemei kicsinyek, a fekete kóczhaja rövid.
Egy muzsikus, egy rövidhaju muzsikus volt a férje.
Egy ménkü nagy férje és két kis babája volt a szinész-asszonyságnak. Ezek számára vala jó és édes, szép és szerelmes, a nagy közönségnek pedig: kicsiny és csillogó, szeszélyes, kedves, pajzán és kegyetlen.
Fogta magát és hosszu urának a vörös képét simogatta. Fogta magát, a szinpadról beszaladt az öltözőbe és kigombolta a testszin trikót és megszoptatta a babát. A nagyobbik nem szopott már, az játszott, az aranyos czipője ezüst csattjával. Nem tudott beszélni még, de csaknem olyan nagyra nőtt már, mint a mamája. Annál kisebb volt a kisebbik, nem nagyobb, mint egy kétforintos baba. A szinész-asszonyság dalolt neki operett-áriákat, nem erényes részleteket a szerepéből. A kis jószág nagyon szeretett igy gőgicsélni az édes mama mellén, mosolygott, sőt egyszer-egyszer hangosan nevetett is. És a mikor ott künn tombolt a közönség, kezdődött az uj felvonás, nem sirt, hogy a lakmározásnak egyszerre vége szakadt; nyilván tudta, hogy ennek igy kell lennie és a nagy, fekete szemeivel bámulva nézett a távozó mama után...
Mindez igy volt és nem máskép. Hit nélkül kár is volna olvasni tovább. Pedig igen tanulságos és csodálatos dolog, a mi történt itten.
A hosszu gordonkás unni kezdte ezt az állapotot. Muzsikális ember volt nagyon és a babák mégis sirtak néha. Aztán mindig csak szoptatni, szoptatni. Vendéglőben, baráti körben vacsorálni - soha! Csak otthon, mindig otthon, olyan szeliden, olyan boldogan.
A hosszu ember a nagy szájával ásított.
- Mit ásít, kedves barátom! - kérdé egy szinész-asszonyság, a ki éppen ott volt.
Egy sovány, piros és szép szinész-asszonyság. Egy kitünő szinész-asszonyság, a kinek, ha husz ujja lett volna, mind a huszra esnék egy imádója.
A hosszu ember tudta ezt és szeretett volna lenni a huszonegyedik. És ugy történt, hogy lett a huszonegyedik.
Nem telt el huszonegy nap sem és a kis asszonyság tetten érte őket. Próbán, a ponyvával leterített páholyban, világos délután csókolóztak is.
És ekkor látták először sirni. Iszonyuan kedves volt. És ekkor látták szitkozódni. Nevettek rajta, majd meghaltak kaczagásukban. A sovány szinész-asszonyság is nevetett, az ügyelő is, a szufitták is, a lámpák is, a szinpadhoz támasztott instrumentumok is röhögtek utána, a mint hazafutott a babáihoz.
Itten keserves zokogással borult rájok. Kikergette a dadát, kiüzte a megszeppent hosszu embert és a két karjára fogta a két gyereket. Az egyikre azt, a melyik olyan nagy volt, mint ő, a másikra azt, a melyik nem volt nagyobb egy két forintos babánál. Bepólyázta, kicsinosította szépen mind a kettőt, aztán megindult velük az éjszakában. Csúf téli, szinház utáni idő volt, nem járkált az utczákon senki. A gázlángok hiába égtek és csendesen, kényelmesen nézegették magukat a fekete Dunában. A hosszu képük ott nyult el a vizben sorra-rendre, komolyan, nehézkesen, mozdulatlan.
De egyszerre csak megmozdult, megrezdült, vonaglott végtől-végig...
A mesének ez a vége a jószivü olvasók számára való. De mivel még a rendes olvasók között is akadhatnak nem egészen jószivű emberek, azok számára ennek a mesének egy másik befejezését tudom. Azt, hogy a hű kis asszonyság nem ment a Dunának. Megleste őket, meglepte őket, dobbantott egyet a kicsiny lábával. De nem szólt, de hallgatott és cselekedett.
Csak azt tette, hogy a szép és sovány szinész-asszonyságtól elszedte mind a husz imádóját. A huszonegyediket - hiába kivánkozott, kért, könyörgött az - hagyta nála.
És nevetett és csillogott, de nem illant el többé, mint a harmat.
Haj hó, haj hó, bizony! Ez igy esett és a hosszu gordonkásnak nagyon bús vége lett.