Mese a fehérhajú Domoszlainéról

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Mese a fehérhajú Domoszlainéról
szerző: Bródy Sándor

Egyszer volt, hol nem volt egy részeg fuvaros és annak két rossz lova, a Sári, meg a Táltos.

Rossz lovak voltak, de igen okosak; a falu határában a legelső uri ház kapujában megállottak, készek kimulni inkább, mint tovább menni akár egy tapodtat is. Igaz, hogy estve volt, a szakadatlan, hófuvástól fehér, de annál rémségesebb éjszaka. Szekérnyom még sehol, csárda semerre, de a falu határán az uri ház hét kéménye füstölgött hegyesen.

Hogyne hajtattunk volna be, a mikor behajtattunk. Bent a házban elég szivesen fogadtak bennünket, a részeg fuvaros kiült a konyhába és nyomban segitett csirkét koppasztani, én meg leültem a sárga ripsz-diványra és törtem az árva fejemet, mit is kéne beszélni itten, miféle szép bókokat mondani mindjárt. A háznép is ebben évődhetett, a mikor az agár minden okoskodás nélkül körülkaffogott és mondta ilyen szóval: «jó estét, jó estét vendég, csakhogy jösz, az ember halálra unja magát ezen asszonyok között.» A macska is hozzám törleszkedett nyomban, a rendes dorombszóval, mondván: «jó estét vendég, hál' Istennek, hogy jöttél, hál' Istennek, hogy jöttél!»

Aztán megszólalt a ház asszonya is:

- Instáljuk, sajnáljuk, hogy ilyen szegény helyre tetszett jönni, nincs itt egy szál férfi kegyed mulattatására, nincs férfiember, nincs vigasság e házban, mi lakjuk csak ketten, két bús özvegy asszonyok!

Aztán leült velem szemben a nagy kanapéra, az egyik szolgálóleány lábai alá tette a sárga ripsz-zsámolyt, a másik szolgálóleány kezébe adta a kötést. Ő maga ujjaira huzta azokat az ezüst karikákat, melyek megóvják a kezet, hogy a kötőtű ki ne kezdje. Azzal nagy csengés, csörömpöléssel munkába kezdett, én meg néztem a Domoszlainé urasszony tüneményes szép fehér fejét; haját, mely tiszta ősz volt, mint egy nyolczvanéves matrónáé és arczát, mely barna és piros, üde és sima, mintha csak uj menyecske lenne. Fekete és vastag szemöldei alatt árnyékban voltak a szemei egy darabig, miglen fölvetette. Jóságos Isten, milyen vérszinű, kifejezéstelen, fénytelen, öreg szemei voltak...

Jött a másik özvegyasszony a másik szobából. Leült melléjé; az egyik szolgálóleány lábai alá tett egy zöld ripsz-zsámolyt, a másik szolgálóleány kezeibe adta a kötést és az ezüst karikákat.

Azonképen csörömpölve elkezdett kötni, mig a négy kis leánya lökdöste, kínozta, előlgetett néki. Nem is szólongatta őket, csak munkálkodott serényen, összeránczolva a hosszú homlokát. Én megnéztem, milyen fáradt, milyen jelentéktelen, nagy asszonyság, fejéről mint rí le a frizura, testéről a ruha. Úgy látszott, az látszott, hogy minden életerejét átplántálta a kis leányaira, ó maga számára csak az életerő váza, a csontok, az inak, a rideg mechanikus élet maradt.

Nem szóltunk egy szót sem, azt is lassan mondtuk.

Csak az agár kaffogott, csak a czicza dorombolt: «jó estét vendég, jó estét vendég!»

Nagy vártatva a fehérhajú Domoszlainé is megszólalt, fordulván a fáradt fiatal asszonyságnak. Úgy szólt hozzá: «lányom». De a fáradt fiatal asszonyság nem nevezte «mamám»-nak, hanem azt mondta neki: «Domoszlai néni?»

És a négy kis leány sem szólította igy, hogy «nagymamám», hanem igyen:

- Édes, mézes-mákos Domoszlai néni.



Tizet ütött az óra. A kis kapun kijött a kakuk és tizszer mondta: «kukk, kukk!» A fehérhaju Domoszlainé elment aludni.

Az asztalnál magunk maradtunk a fáradt asszonysággal. A gyerekek aludtak; ki a nagy diványon, ki a molyok kaszárnyájában, a vén karosszékben. A legnagyobbik leány az asztalra hajtotta fejecskéjét, ott szundikált ülve. Egy légy játszott az orrocskájával, egyszer elhajtotta az anya, másodszorra nem bántotta többé, látta, úgy is hiába. Nem volt ébren közöttük senki; a macska jóllakott, elaludt.

A vén agár összegubbaszkodva mormogott, tette magát, hogy alszik, pedig csak azt akarta hallgatni, hogy mit beszélünk.

Éppen róla beszéltünk.

- Kié ez az agár?

- Az egykori vőlegényemé.

- Ki volt az?

- Domoszlai Attila.

- Hol van?

- Meghalt.

- Az öreg urasszony fia volt?

- Az egyetlen fia és párbajban halt meg.

- Legénykorában?

- Legénykorában.

- És nagysád?

- Én voltam az «ideálja». Hozzám irta az utolsó levelét.

Az agár fölvetette ránk a bús, gyanakodó szemeit. Én meg szertenéztem az alvó gyermekek között: «Hát ezek, hogy vannak akkor ezek itt?»

A fáradt asszonyság elértette ezt az elhallgatott kérdést, felelt is rá rögtön:

- Szegény leány voltam, tiz éve mult ennek, férjhez kellett menni. Ezek a gyerekek az uramtól valók.

- És az ura?

- Meghalt. Szegényül, árván maradtunk, a mig Domoszlai néni elhozatott ide. Ideálja voltam a fiának és most együtt lakunk, együtt fogunk maradni mindörökre.

Az óra tizenegyet ütött. A kis kapun kijött a kakuk és tizenegyszer mondta, hogy kukk, kukk. A fáradt fiatal asszony is elment aludni.

Jött egy szolgálóleány gyertyával, bevezetett a szobámba. Egy másik szobán vezetett körösztül.

Egy ágyos házon, hol lámpa égett az éjjeli szekrényen, vetve volt a patyolatfehér ágy: a falon fegyverek, az iróasztalon tinta, toll, könyvek, szivarok.

- Hát ide kinek ágyaztak, kinek fütöttek?

- Az urfinak.

- Melyik urfinak?

- A ki meghalt?

- A kit tiz éve meglőttek, a kinek tiz éve megágyazunk minden estve. Valahogy meg ne tessék mozgatni itt a holmikat.

Mindennek ugy kellett maradni, a mint tiz éve állott. A nagyságos asszony tisztogat itten...

A kocsis mind csak a pipákat szeretné kiverni, azt sem szabad...

Lassan beszélt a szolgálóleány, az öreg szolgálóleány.



Fehér éjszakáról fekete reggelre ébredtünk. A napnak nem volt ereje, még világítani se tudott.

Halványan, kékes-fehéren, valami keveset világított helyette a hó.

A részeg fuvaros előállott a két rossz, de okos lovával:

- No, uram, a Sári meg a Táltos megy már, akár a milling; gyerünk!

A fekete reggelen neki indultunk a fehér mezőnek. Szekérnyom nem volt még most sem.

Fáztam, dideregtem, évődtem, töprengettem.

- No jó fuvaros, ismerős-e kend ezen a tájon?

- Mind a hárman itt születtünk, a Sári is, a Táltos is, én is.

- Hát ismeri kend azt a házat is, a hol megháltunk?

- Mint magamat.

- Hallotta azt, hogy az ifju urnak olyan szomoru vége lett.

- Mintha ma lett volna. A törökvágásban volt, a Dezsényi urral...

- Aztán miért?

A fuvaros ember nem fordult hátra, csak ugy átlökte a válla fölött a szót.

- A Dezsényi ur kapatos volt és rosszat beszélt az ifju ur anyjáról: Azt mondta, hogy is mondta...

A fuvaros megvakarta a fejét és hátrafordult:

- Apertén kimondva, azt mondta a Domoszlai urnak, hogy az anyja nem volt hivséges az apjához, idegen férfiemberrel trafikált...

- A fehérhaju Domoszlainé?

- Ugy vélem, akkor fekete haja tetszett neki lenni.

- És igaz lett volna, a mit a kapatos ember mondott?

A részeges fuvaros erősen szítta a bodzafaszárát, a mellől szipegve beszélt:

- Olyan igaz, mint hogy ez az ostor van a kezemben. A második ház volt tőlünk, parasztház, a hol találkozott a szeretőjével. Az én asszonyom mind azt leste. Régi ruhát nem adtak senkinek másnak a Domoszlai-házból, csak neki... Az Attila urfi kicsi ruháit mind...

Itten egyszerre szemünkbe csapott a sürü hófúvás. A kocsis ember elhallgatott és behuzta fejét a szürébe. A Sári meg a Táltos szólongatás nélkül nagy lassan poroszkáltak előre. Alig látszott, hogy haladunk. Egyforma volt körülöttünk minden. A fa, melyet elhagytunk, ugyanolyan zuzmarás, mint az, a melyhez közeledtünk.

Az árkok egyenlők az uttal, az elhagyatott tanyai házak egyenlők az árkokkal. Mindent belepett, mindent elfödött a végtelen fehér hó.