Menyasszonyi ruha
| Menyasszonyi ruha szerző: Krúdy Gyula |
Még azt mondják, hogy a romantika kihalófélben van, igazi regényes históriákat nem is lehet hallani többé. Pedig a szívek ugyanazok, ugyanúgy dobognak, ugyanazt dobogják, bár a repülőgép századában élünk.
A romantika olyan dolog, hogy sohasem lehet egészen kiküszöbölni az emberi életből. (Mit csinálnának a költők?) A legszárazabb, legcinikusabb szív is ellágyul olykor, és pohos bankigazgatók lovagkürtöt szeretnének fújni kedveseik ablaka alatt, ha rájuk jön az ábrándozás. A szerelem, amely valamelyest még fenntartja a nagy egyenlőséget az emberek között, egyebet sem tesz, mint aranyhímes mellénykében - pillangószárnyakkal vagy lóháton - kopogtat be az üzleti irodákba, ahová az udvar felőli ablakon petróleumoshordók szaga jön be - valamint álruhásan jelentkezik a Jockey Clubban, vagy a mágnásnegyed palotáiban. Sehol sem adja le a névjegyét, mert szegény vándorlegényként ajtót mutatnának neki; csak besompolyog kürtőn és kulcslyukon keresztül, belopózkodik a házakba, és ilyenformán történik az, hogy Bronner úr, a saldakontista esténkint páncélban és táltosháton küzd kedveséért - a fitos Riza kisasszonyért - sárkánnyal és oroszlánnal; így lehetséges az, hogy Mária Franciska hercegkisasszony azt álmodja, hogy egy nyurga és kölcsönkért kabátos bölcsésszel harmadik osztályon utazik azon falucska felé, hol a bölcsész atyja kántortanító; és az alattomos szellemnek tulajdonítható az is, hogy Kiss és Bugarszky minden esztendőben új menyasszonyi ruhát varr egy bizonyos kisasszonynak, talán a tizenötödiket vagy tizenhatodikat immár... Éppen erről fog szólani ez a történet.
I
Egy ócska, rozoga kastély állott régi, negyvenholdas park közepén, amelynek legfiatalabb fája is idősebb volt százesztendősnél, a kastélyt pedig talán Mária Terézia óta nem reperálták. Az az úr, aki a kastély és a vadonná vált kert tulajdonosának mondhatta magát, valamennyi kastélya között ezt szerette legjobban, ezt meglátogatta minden esztendőben, és a cinfedelű kápolnában, ahol gyertyával volt összecsepegtetve minden, és az oltárkép mögött egy verébcsalád lakott, örök szerelmet fogadott. A többi kastélyát - pedig volt neki vagy tucat - még ennyiszer sem látta, hanem életuntan, fanyarul mosolyogva éldegélt egy pesti fogadóban, miután a kastélyok kulcsait egy láda fenekére dobta. És egész nap papucsban járt-kelt a szobájában, és a liptói túrót penecillussal és papirosból ette, mint valami szegény diák. A keze piszkos volt a cigarettasodrástól, és törökös kabátjáról leszakadozott a paszománt. Lustaságból szakállt nevelt, és az ágyon heverészve, unatkozva hallgatta az ajtócsapkodást a folyosón, valamint a szobalányok pörlekedését. Ötvenesztendős volt Ali gróf, de még eddig sohasem jutott eszébe, hogy másképpen is lehet élni a világon, mint az utazóláda hátáról ebédelni a fogadói szobában, mert csak alkonyattal öltözködött fel, szokása szerint, hogy elvonuljon rendes kaszinójába, ahol a bőrkanapén tovább heverészett, mintha nagyon elfáradt volna.
Természetszerű, hogy Ali gróf nőtlen férfiú volt, mert hiszen asszonyféle nem engedte volna végképpen elsavanyodni a jobb sorsra érdemes urat; nőtlen volt, és mégis nős volt. Tizenhat esztendő óta minden esztendőben nős férfiú volt egy napig, reggeltől estélig, tehát összesen tizenhat napig. S ez az eset esztendőnkint abban a régi, rozoga falusi kastélyban esett meg, ahol a százesztendős fák benőtték az utakat, és a pókok egyetlen szögletet sem találhattak már munkájuk nyoma nélkül. A Mária mennybemenetele napján kinyitott szobákba félve tört be a napsugár, és a falakról a rózsaszínű arcú, fehér parókás dámák és magas nyakravalós, költői hajviseletű gavallérok csodálkozva néztek össze. Ali gróf egy keleti fejedelem lustaságával ballagott végig a kastély hatvanegy szobáján, az öreg kapus alázatosan nyitogatta előtte az ajtókat. A hatvanegyedik szobában, ahol a kísértet lakott, nagyon természetesen, Ali gróf letelepedett a karosszékbe, és egy óra hosszáig várta a család régi kísértetét. A kísértet azonban sohasem jelentkezett a fanyar férfiú előtt, aki nagyon kevés hittel, csupán szokásból töltötte meg a vizeskorsót, amelyből a házi kísértet inni szokott. Majd bezáratta újra a szobákat, csupán a nagy ebédlő maradt nyitva, ahol a hosszú tölgyfa asztalon tizenkét személynek volt megterítve, vert arannyal. A hófehér damaszt a beleszőtt címerrel villogott, a kristálypoharak szikráztak, és a karzaton a múlt századból való nagy zenélőszekrény körül a városi órásmester foglalatoskodott. A trianoni pasztellképeket a muzsikáló gép oldalán megtörölgették, és a menüettet lejtő figurákat megigazították. A kastély régi cselédei, akik díszruhájukat vették fel erre a napra, és meglehetősen félszegen mozogtak csatos félcipőikben, szárnyas kabátjaikban, már sorfalat állottak a főbejárat körül, és Ali gróf frakkban és fehér virággal állott az erkélyen... Az erdei országúton a négy szürke ló által vont utazóhintó már lassú tempóban közeledett, és a vén kertész elpukkantotta a mozsarakat az udvaron. A hintó begördült a kastély udvarára, és Ali gróf boldog mosollyal nyitotta fel a címeres kocsiajtót. A hintóban menyasszonyi fehér ruhában, hosszú fátyollal és fején mirtuszkoszorúval foglalt helyet egy hölgy, akinek tizenhatodszor kezet csókolva Ali gróf, ezt kérdezte tőle:
- Kedves arám, remélem, jól utazott?
Majd karját nyújtotta a menyasszonynak, és ünnepélyesen vezette be a kastélyba, miközben a régi cselédek mereven állottak a bejárat mellett.
A kis kápolnában megkondult a harang, és a falusi mester az orgona billentyűin a nászinduló hangjait intonálta. A gyertyaszagú imazsámolyon helyet foglalt Ali gróf menyasszonyával, de a plébános sohasem áldotta meg a frigyet, mert a plébános nem is hivatalos ehhez az aktushoz. Csupán Ali gróf fogadott itt örök hűséget annak a hölgynek, akit immár tizenhat esztendő óta kitüntetett, és a hölgy fogadta viszont, hogy tovább is szeretni fogja a férfiút, aki tizenhat év előtt kedvesévé tette. A menyasszony neve Fehér Jolán volt, és tizenhat év előtt tanítónő volt a kis völgyi falucskában. Ali úr egy unatkozva töltött nyár folyamán megismerkedett a kis falusi tanítónővel, és elkövetkezett az ilyenkor szokásos állapot. Fehér kisasszony az öngyilkosság árán akart szabadulni szerelmétől, Ali úr azonban menyasszonyi ruhát rendelt neki, és a kastély kápolnájában hűséget fogadott neki. Később Pesten házat vett kedvesének, és bőséges életjáradékkal gondoskodott a kisasszonyról. Évek óta csupán szerelmük évfordulóján szoktak már találkozni, amelyet különös romantikával és szokatlan naivsággal mindig megünnepeltek.
Bizonyára mindenki jóízűen mosolygott volna Ali grófon, amidőn frakkban és ünnepélyes arccal térdepelni látja a régi kápolnában egy kék szemű és elég kövér hölgy oldalán, akinek hosszú idő óta már csupán annyi köze volt a fekete szakállú úrhoz, hogy esztendőnként hajlandó volt neki megszerezni azt a kis izgalmat, amellyel egy esküvői ceremónia jár. Az életunt, savanyúkedvű Ali gróf nekividámodott az életnek ilyenkor, és tizenhat esztendővel érezte magát fiatalabbnak. A szőke, kövérkés hölgyet az ifjúkori szerelem rajongásával nézte, és olyan gyöngéd szavak jöttek ajkaira, amelyek máskor eszébe sem jutottak. Az egykori tanítónő, aki titokban régen készülődött már arra, hogy egyszer mégiscsak férjhez megy, amúgy igazán és tisztességesen, amiről eddig csak Ali gróf bőséges évjáradéka miatt mondott le, Mária mennybemenetele napján mindig és újra beleszeretett a férfiúba, mint tizenhat év előtt, amidőn méreggel akarta elemészteni magát boldogtalan szerelmében. Amikor az első, igazi szerelem rózsaszínű ködében még nem látott mást az életből, mint csupán egy férfifőt, amelyet kimondhatatlanul vágyott megsimogatni. És meghalni akart, mert az a férfifő eltávolodott tőle. Azóta... hajh, azóta a kis falusi nő már a drága ruhákat is megunta, amelyeknek eleinte örült. Megszokottá vált budai palotája, és rózsaszínű fogatát is eladta, amelyen kocsizni szokott. Öngyilkos többé nem akart lenni. És pénzkölcsönzéssel foglalkozott, amelyet magas kamatra adott bajbajutott gavalléroknak. Csak ilyenkor, Mária mennybemenetele napján támadt fel újra a régi Fehér Jolán, aki szentimentálisan és rajongva hallgatta az orgona hangját a régi kápolnában, és úgy érezte, mintha először ünnepelné nászát az imádott férfiúval. Az uzsoraváltók és keselyűképű pénzügynökök eltűntek lelki világából, és fehér fátyola alatt olyan gyöngéd szavakat mormogott, amelyekről azt hitte, hogy már el is felejtette őket.
II
A magas ebédlőben, ahol tizenkét vendégnek terítettek, csupán ketten ültek, a vőlegény és a menyasszony. Ali gróf már levetette a frakkot, és Jolán kisasszony is szürke utazóruháját vette magára. Az esti vonattal visszatérnek a fővárosba, hogy talán egy esztendeig újra ne lássák egymást. Közömbös dolgokról beszélgettek, és láthatóan unatkoztak a hosszú délutánon. A szokásos nászajándék, valamely gyémántos ékszer, már az utazótáskába volt eltéve, és a levetett menyasszonyi ruha, a mirtuszkoszorúval, egy széken hevert. Az volt ugyanis a szokás, hogy az esküvői ruhát mindig valamely menyasszonysorban levő falusi hajadonnak ajándékozza Fehér kisasszony, habár, ha tőle függött volna, legszívesebben eltette volna jövőre. Takarékoskodni kell a menyasszonyi ruhával ebben a nehéz világban. Éppen azon mérgelődött, hogy annyi ideig várat magára a megajándékozandó falusi ártatlanság, és kövér, kesztyűs kezével idegesen dobolt az asztalon. A vastag arany karkötők csörögtek csuklóján, és haragosan nézett a félig szundikáló grófra.
- Mondja, gróf, nem lopkodják el ezeket a tányérokat? - kérdezte idegesen. - A falusi nép mind tolvaj.
- Az én cselédeim megbízhatók - dünnyögött a gróf. - Egyik-másik még az édesanyámat szolgálta.
- Az öreg grófnéra én is emlékszem. Nagyon szigorú nő volt. Egyszer úgy rám kiáltott a vizsgán, mikor itt tanítottam, hogy csaknem bőgni kezdtem ijedtemben. Azt mondják, hogy verte a szobalányait is. Tudom, hogy ha életben van még akkor, mikor közöttünk az a história megesett, bízvást megehettem volna a mérget. Maga nem segíthetett volna rajtam az anyja miatt.
Ali gróf egykedvűen vonogatta a vállát.
- Maga azt nem érti, Jolán. Az én anyám egy szent asszony volt.
Fehér kisasszony felhúzta az orrát:
- Vajon miért ne érteném? Egy dézsafejű vénasszony volt a grófné, a parasztok féltek tőle, mint a tűztől.
Ali gróf legyintett a kezével, mint aki nem tartja érdemesnek a feleletet. És ez még jobban dühbe hozta Fehér kisasszonyt.
- Maga is tökéletesen az anyja fia. Most azt hiszi, hogy ezzel a komédiával már elintézett egy esztendőre. Sohase jut eszébe meglátogatni. Elvihetne az ördög maga miatt. Vajon mit is gondol tulajdonképpen rólam? Olyan romlottnak hisz, hogy életem végső napjáig megelégszem ezzel az esküvői komédiával?
A gróf a szakállát simogatta, és epésen akart felelni, de ebben a percben az öreg kertész jelent meg az ebédlő ajtajában, és alázatosan a szobába vezette a kiválasztott falusi hajadont, aki a menyasszonyi ruhát majd igazán viselni fogja. Piros képű, formátlan, mesteremberes ruházatú leányzó volt a jövevény, aki olcsó kalapot viselt a fején, és a kezén horgolt kesztyű volt.
Fehér kisasszony tetőtől talpig végigmérte a jövevényt, és szigorúan ráförmedt a vén kertészre:
- Miféle kisasszonyt hozott kend ide, Róbert?
Az öreg szolga meghökkenve eresztette el a leányzó kezét.
- A mester leánya, Lidi - dadogta.
A leányzó félszegen meghajolt:
- Kovács Lídia vagyok, okleveles tanítónő - rebegte.
- Tanítónő - kiáltott fel Fehér kisasszony, és gúnyosan nevetett. - Van már állása, kisasszony? És van-e már vőlegénye?
Ali gróf, akit láthatóan bántott a jelenet, nagylelkűen mutatott a menyasszonyi ruhára:
- Kisasszony, fogadja ezt a csekély ajándékot, és egyúttal fogadja szerencsekívánságomat. Remélem, boldog lesz.
A leány egy lépést tett a menyasszonyi ruha felé, aztán tétovázva megállott, mert Fehér kisasszony heves mozdulattal kitolta a széket maga alól. Ingerülten kiáltotta:
- Arra feleljen, hogy ki a vőlegénye? Talán a szeretőjét hívja annak?
A falusi leány arca vérpiros lett, aztán elhalványodott. Lesütött szemét csendesen felemelte, és egy másodpercig hidegen nézett farkasszemet Fehér kisasszonnyal.
- A vőlegényem - felelt megcsukló hangon - az, aki engem szeret, és feleségül fog venni. Különben bocsánatot kérek az alkalmatlankodásért... A ruha már nem kell.
Szinte megnőtt, megszépült a falusi kisleány, amikor kiegyenesedve hátat fordított Fehér kisasszonynak, és kisietett a szobából. A gróf elragadtatva csapta össze a kezét:
- Hívd vissza, Róbert! - parancsolta a kertésznek. - Nekem tetszik ez a leány.
Fehér kisasszony az asztalra csapott az öklével.
- Gróf, ön megfeledkezik magáról - kiáltotta. - A hölgy elmehet.
Mikor a kertész az ebédlőből kiment, sziszegve a gyűlölettől fordult Fehér kisasszony Ali grófhoz:
- Ön, úgy látszik, ismét esküdni akar a kápolnában, gróf úr? Tetszik magának ez a liba? No hát abból nem lesz semmi. A ruhát elviszem magammal. Legalább nem kell újat venni jövőre.
És a drága menyasszonyi ruhát a tizenhatszoros menyasszony vad gyűlölettel gyömöszölte be útitáskájába. Ali gróf pedig nagyokat nevetve pattogtatott az ujjával.
- Teremtuccse. Maga a legnagyszerűbb asszony, Jolán. Ha fiatalabb volnék, ismét belészeretnék. Kár, hogy már öreg ember vagyok.
III
Estére elutazott a vőlegény és a menyasszony a régi kastélyból, ahol a nagy fák zúgnak most már tovább. A gyertyákat a kápolnában eloltották, és a romantika átvette csendes birodalmát a kastélyban és környékén. Egy esztendeig nem szólal meg esküvőre a kis harang, és akkor újra eljön a különös mátkapár, hogy néhány rövid óra alatt végigéljék házaséletük minden örömét, minden bánatát, minden változatát.