Menedék-kő
| Menedék-kő szerző: Tompa Mihály |
Szepesben, Lőcséhez közel,
Erdőborított hegytetőn,
Ó zárda pusztult omladéka áll;
A régi templom- és cellákban
Sugár, magas fenyvek növének immár;
Mohos, halottas omladékra
Ifjan tenyésző zöld élet borúl.
Midőn honunkra rontva a tatár,
Határiban gyilkolt és égetett:
Vidéke rémült lakóinak
E rejtett zárda nyujta menhelyet,
S innen vevé nevét.
Idő s viszály később lerombolá,
És már csak tornya állt,
Repedt tornyában kis harang.
Csengő szavú, de néma régen.
E kis harang felől szól a rege,
Távol harangszó csendes éjszakán,
Emlékezetnek holdsugárinál.
Két helység versenygett egymással,
A zárda tornyának harangján,
Egyszersmind a határ felett;
És így kiálta mindenik fél:
Mienk a kis harang, mienk!
Kiknek határán a vén zárda áll;
Ha vér foly is, de másé nem leend!
E kincset, a szentelt harangot,
Ha engednők, megverne Isten is;
Mienk a kis harang, mienk!
És lőn zavar, s lőn nagy huzalkodás.
Majd mind a két fél egy napon
Kijött a helyre, hol a zárda állt,
Hogy elvinné igaz tulajdonát,
A kis harangot, s lenne nyert pöre.
Elől jövének ősz szakálú
Kegyes atyák, és istenes papok;
Füstölgő tömjént és szentelt vizet
Hozván magokkal a tetőre.
Majd a tanács jött ünnepélyesen,
A templom szentelt lobogóival;
S nyomában a nép, tarka sokaság,
Mint bulcsu-járáskor szokott, jöve.
Jóval korábban jött egyik csapat.
Imádkozván a nép, és a papok
Végezvén szertartási tisztöket:
Levették a harangot a toronyból;
Láncot huzván fülébe, hat tulok,
Melyet befogtak, el nem birta azt,
Pedig kicsiny s könnyű volt a harang.
Hoztak tizenkettőt, de hasztalan!
Huszonnégyet fogának most belé,
S nem birta még csak megmozditni sem.
És félreálltak a jelenlevők,
Csudálkozás és félelem között.
És most a másik helység népe jött.
Imádkozván a nép, és a papok
Végezvén szertartási tisztöket:
Csupán két ifju, gyenge tulkot
Fogának a csudás harang elé,
És könnyen elvivé a két tulok,
Melyet csak ímént huszonnégy se birt.
A nép pedig legottan térdre hullt,
Hivő lélekkel mondván: ez csuda!
És benne, az igazságot mutatja
Mindentudó Istennek újja,
A kis harang, és a határ felett!
És megnyugodva oszlott szét a nép,
Áldván az Istent, hívén a csudát.
------
A kis harang, mely néma volt soká,
Imára hivja fel, csengő szavával,
- Mely hajdanában elnyeré: -
A kis falucska jámbor híveit;
Csengő szavában szól az ó rege,
Távol harangszó csendes éjszakán,
Emlékezetnek holdsugárinál.