Melancholia

Melancholia
szerző: Tisza Domokos

1855. december 2.

Örömtelen, élvezetlen
Nyílik rám az ifjuság:
Tavaszi mező az, melyen
Számomra nincsen virág.

Míg köröttem örűl minden,
Koszorút köt, fűzöget:
Én kórómmal, vélök szemben,
Botcsinálta bölcs leszek.

Kurta, hív,^[1] a tavasz kedve,
S hosszú ősz következik...
De míg szám gúnynyal nevetne,
Szemem könynyel megtelik.