Megtört hangok

Megtört hangok : Bánat-özön : versek
szerző: Annamanna Orsós

Orsós Anna - manna: Megtört hangok : Bánat-özön : versek. Készült a Szociális és Munkaügyi Minisztérium és a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány támogatásával. Pécs : Bornus Nyomda, 2008 körül. 77 p. ill. 8 színes tábla ISBN 978-963-87278-6-2

Előszó az internetes kiadáshoz

Orsós Annamanna autodidakta költő őszinte életvallomása a „Megtört hangok” című verskötete, megszólalt a mai Magyarországon a hárommillió koldus egyike, aki itthon nem tudja törleszteni lakáshitelét, mert nem kap munkát, az itthoni kilátástalanság elől férjével együtt Angliában dolgozik, ott nevelik gyermekeiket is. Nem emigránsok, nem kalandvágyok, egyszerűen munkavállalók külföldön. Legmeghatóbb verse az „Ébresztő” című, amelyet most itt elől is feltüntetünk:

„Megbocsátjuk az erőszakot

Elfelejtjük honnan jöttünk

Elrejtjük minden bánatunk

Hisszük mi mások vagyunk

Mi megoldjuk egymagunk

Képmutatás tanárai vagyunk

Eltűrni minket érdekből?

Vállaljuk fel önmagunk

Esélyt kértünk eddig alázatból

Merjünk felállni a gyalázatból”

Szeged, 2014. szeptember 9.

Dr. Pataki Márta

Ajánlások, köszönetek a szerzőtől

Ajánlom e könyvet mindenkinek, aki küzd a jelen napjainak nehézségeivel, avagy azoknak, akinek a műltjában vannak lezáratlan események.

A könyv megírásához nyújtott inspirációkért köszönetet kell mondjak édesapámnak, édesanyámnak, öcsémnek, és gyermekeim apjának, a férjemnek.

A könyvben megjelent képeimhez nyújtott technikai segítségért köszönetet mondok Csordás Máté mánfai fiatalnak, és lányomnak, Annának.

Versek

Fekete lelkem

Feledni az életet, kívánni a halált

Vágy, amit a depressziós kíván

Senki vagyok, senki voltam

Értéktelen életem unom már

Idegennek tűnő szeretteim

Kinevetnek, magamra hagynak

- Bánatod beszéld meg önmagaddal!

Fekete bánatom megfojt, elepeszt

A természet gonoszul játszik velem

Kínzó betegség gyötri testem és lelkem

Zokogva, megtépve, megalázva

Szétrúgva magamra maradtam

Kisírt szemmel utolsó erőtlen mozdulattal

Átkozom a múltat, kárhozom a jövőt

Őseim és családom jelenéből

Magam akarok kilépni!

Mire várok? Kire várok?

Úgyis gyáván magam maradok

Dühösen, eszelősen ordítok

Pusztuljon el minden és mindenki!

Nincs már szükségem senkire és semmire!

Feladtam ifjú életem, vártam a halált

Mégis megjelent gyermekbőrben a megváltás

Köszönöm a gyötrelmes megtisztulást.

Mánfa, 2006. július 11.

Számvetés

Elátkozom a sorsom

Elátkozom a Mindenhatót

Elátkozom a születésem

Elátkozom a jelenem

Elvesztettem édesanyám

Elvesztettem lelki békém

Elvesztettem álmaim

Elvesztettem egészségem

Elszórtam a pénzem

Elszórtam a barátaim

Elszórtam az ifjúságom

Elszórtam az átkaim

Elvártam a segítséget

Elvártam a szerelmet

Elvártam a gyengédséget

Elvártam a boldogságot

Elfelejtem büntetésem

Elfelejtem bánatom

Elfelejtem fájdalmam

Elfelejtem haragom

Mánfa, 2006. július 12.

Ébresztő

Szégyelljük a szegénységünk

Titkoljuk a betegségünk

Megbocsátjuk az erőszakot

Elfelejtjük honnan jöttünk

Elrejtjük minden bánatunk

Hisszük mi mások vagyunk

Mi megoldjuk egymagunk

Képmutatás tanárai vagyunk

Eltűrni minket érdekből?

Vállaljuk fel önmagunk

Esélyt kértünk eddig alázatból

Merjünk felállni a gyalázatból

Mánfa, 2006. július 13.

Csacsinak

Izgő-mozgó maszatos kis tested nézem

Munkádba elmerülve guggolsz előttem

Csöpp kezeid a kertben túrják a földet - játszol

Kócos barna hajad kedves arcodba lóg

Épp az előbb pisilted össze kis bugyid

Te bosszankodva, kiabálva fogadtad

Bugyi nélkül, barnán a kánikulában

Reklamálsz piros pöttyös táncos szoknyádban

Mondandód és csacsogásod szüntelen

- Anya segíts, ez a buta csalán megcsípte a pocim!

Csínytevéseid megbocsátom neked

Ez kötelességem, mert belőlem lettél!

Öleléssel, csókkal, szóval, vigasztallak

Hamar megnyugszik zaklatott piciny lelked

A csibészség három éve ül arcodon

Nézlek, s könnyben úszik a szemem-, Imádlak

Illatod, csókod és bocsánatkérő szavad,

Enyhe nyugtató felborzolt idegeimre

Mánfa, 2006. július 16.

Csacsinak, az anyaszomorítónak

Gyakran bántasz, megalázol, rútul bánsz velünk

Nem félsz senkitől és nem tisztelsz senkit sem

Követelésed, ordításod, sírásod betölti az utcát

Kilépve a házból szégyen égeti családod arcát

Nyugalomra intelek türelemmel és szép szóval

Mindent megkapsz amit kérsz, mégsem elég

Szavaim süket fülekre találnak nálad, hisztizel

Rohamaidtól már mindannyian sokkot kapunk

Haragom óriási lendülettel önti el az agyam

Tudatom elhomályosul, tombolok a dühtől

A testi fenyítést nem akarom nálad használni

Hisz tudom, milyen mély fájdalommal jár az

Végsőkig tűrni, meddig leszek még képes?

Mit tegyek, segítséget honnan vegyek?

Nem értem, hol vannak a boldog percek?

Életre nevelésed miért fájdalmas küszködés?

Törékeny testedben bődületes önzőség lakik

Nem vagy tekintettel senkire és semmire

Nézlek tehetetlenül, és hajam tépem zokogva

Könnyek patakként folynak szemeimből

Megállíthatatlan szitkok ömlenek számból

Undorító vagyok saját húsom marcangolom

Három éve önvád rágja lelkem és testem

Vajon mit vétettem és miért e büntetés?

Hol van a segítő kéz, mely egykor áldást hintett?

Hiányzik a segítség, melyet oly szűken mértetek

Meggondolatlan szülők, kik fiatalon elmentetek

Magunkra hagyva minket szinte még gyerekként

Mánfa, 2006. július 29.

Parazita él velünk

Telnek a hetek, múlnak a hónapok

Gyötörnek az éjjelek és rideg nappalok

A kánikula már a múlté, közeleg a tél

Keserű bánat nyomja el a reményt

Gondunk egyre csak nő, agyunk eltompul

Hajunk őszbe borul, fogunk kifordul

Évek óta csak egy helyben toporgunk,

Egyet előre lépni sehogy sem tudunk

Valami titokzatos erő bilincset vert ránk

Becsületes munka esélye oly rég elkerül

Elmúlnak az évek, gyermekeink kirepülnek

A nélkülözés védőoltását megkapják-e?

Hívatlan vendégünk van - a szegénység

Mindig jól érzi magát otthonunkban!

Másoktól függünk akaratunk ellenére

Sírunk, dühöngünk a tehetetlenségünktől

Gyerekként kiszolgáltatva kell élnünk

Munka nélkül akár a koldus tengődünk

A munkát mindhiába keressük, pedig már

Cipőnk talpa s pénzünk elfoszlott mára

Segítséget kérünk boldog és boldogtalantól

Aki akarna - nem tud, aki tudna - nem akar

Az irigyek, a nemtörődömök a lusták s a

Büszkék újabb ártatlan áldozatai lettünk

Hivatali dolgozók, kiknek a feladata

Életünk megkönnyítése lenne, ti, akik

Bárgyú kifejezéstelen arccal, jóllakottan

Kezeitek mosva, kódolt nyelvet beszéltek!

Melyet képtelenek vagyunk megfejteni.

Emberek hova tűnt az esélyegyenlőség?

A munkanélküliség vírusa támad minket!

Ő, aki csak elviszi a pénzt - ingyen él

Parazita teste szegénységünkből terjed

Száműzni őt képtelenek vagyunk

Amíg egyedül küzdünk, addig vigadjon

Így tud betolakodóként megalázni

Ha majd teli hassal lenéztek, örüljetek

Mert nem fekete gyász eszi az életetek

Mánfa, 2006. augusztus 02.

Hűségem ára

Lázadó testem és lelkem újfent őrjöng

Lázadok a sors ellen melyet választotta

Sanyarú sorsom évek óta fájdalom övezi

Fájdalomnak sokaságát öklendezve eszem

Sírok, zokogok, és újra sebeim nyaldosom

Sebek, hegek melyek behálózzák lelkem

Elnyűtt testem önmagam ellen fordul, okád

Megalkuvásom öntudatlan áldozata lettem

Önvád pusztító tüze éget nap mint nap

Sors, melyet nem köszönök meg soha

Testfenyítés, felrepedt bőr, zúzódás, forrázás

Véraláfutás, kitépett haj, fájó testrészek, harapás

Törött szemüvegek, köpések, rúgások és ütések

Kavalkádja a megtorlása, amiért modorom

Nem tetszik őfelségének, a zavart elméjűeknek

Akit már nem szólítok többé szerelmemnek

Miért jut egyeseknek a testi fenyítés?, míg

Mások egy nagyobb szócsatáig sem jutnak el?

Mai reggelem is jól kimért veréssel kezdtem

Mit tettem? Vétkem annyi volt, hogy kértem

Ha már nem dolgozik ma sem, menjen fáért

Sőt a felajánlott segítségemre válasza is volt

- Te maradj csöndbe a sötét indián képeddel!

Tegnap látott ismeretlen cigány férfiakhoz

Hasonlítva engem rasszista módon beszélt

A megvetése felbőszített, melyre a válaszomat

Heves vita majd nevelő célzatú verés követett

Eltorzult lila fejjel önfeledten ütlegelni kezdett

Gyűlölködő szorításából, tizenhét fájó év után

Már nemcsak bokszzsákként állva az ütéseket

Védekeztem, de csak egy kézzel - miközben

Három kiskorú átsírta az ő viharos edzését

Távoltartásához nyakát, mellkasát karmolom

Bosszúszomjasan ütve döngölt be az ágyba

Fájdalmat már nem érzek, eltompult félelmem

Itt az ideje, hogy oka legyen, miért vernek

Adósa most már nem maradhattam neki

Rémálom az élet, élni olyan emberrel, aki

Ha kell, kiveri a házból az embert, csak

Mert ő volt az, aki megdolgozott a házért!-

Tekintet nélkül időjárásra, avagy a gyerekekre

Keserű sorsom csak én változtathatom meg

Nincs olyan anya, aki azért szülte a világra

Gyermekét, hogy beteg alakok bántalmazzák

Vadállatként véresre marcangolni a másokat

Visszaélni testi erővel, kiszolgáltatni védtelent

Tisztító könnyek zúdultak le fekete arcomon

Hibás döntésem miatt folyton csak zokogok

Az undor és a hányinger fojtogatja torkom

Megvetem magam, amiért gyáva vagyok

Férjemmel való problémám oly súlyos teher,

Hisz, immár két lányomért is felelős lettem

Családom híján kérem a Jó Isten segítségét,

Hogy legyen elég erőm kilépni e pokolból

Hiszem, hogy mindenkinek jár a biztonságos

Meghitt, boldog élet és a megértő lelki társ

Mánfa, 2006. augusztus 09.

„I”gaz szavak

Emberek - idegenek

Iszony

Sorstalanság - megalkuvás

Ízléstelenség

Csecsemők- gyerekek

Idegbaj

Temetők- halottak

Ítéletnap

Ütések- rúgások

Ismétlődés

Munkanélküliség- cigányság

Ismertetőjel

Ébrenlét-alvás

Időtlenség

Család - szerelem

Imádat

Láz - betegség

Immunhiány

Házasság- válás

Ijedelem

Titkok -álmok

Ígéret

Mánfa, 2006. augusztus 15.

Soha nem lehet túl késő

Cigány szívem összetörted

Másnak akarsz látni

Örökségünk hasonló volt

Szegénység, magány, bánat

Sorsunk eddig összefonódott

Úti célunk összekovácsolt

Szeretnélek már elfeledni

Folyton csak bántottál

Véresre sírtam szemeim

Megbánásod csak átmeneti

Meglátod, egyszer elmegyek

Mert élni nem jó veled

Kerestük a középutat

Melyre sosem léphettünk

Házasságunk örök megalkuvás

Képmutatón éltünk eddig

Itt az idő élni, váltani

Boldognak lenni nem késő

Sajnálni a másikat nem kell

Fekete szívem már eldobtad

Másfelé tart úti célunk

Sorsunk immár kettévált

Nem kellünk már egymásnak

Talán mással jobb lesz

Mánfa, 2006. augusztus 16.

Anyám

Már elfelejtettem illatod

Mit illatod? A szagod

Bűz, amely beitta magát

Lakásunk koszos falaiba

Csak úgy ömlött ki szádból

A bűzölgő alkohol

Vedeltél mindig mindenfélét

Magadra zártad világod

Nem törődtél kicsinyeiddel

Emlékszem, rettegtünk tőled

Érzem dühös szorításod

Őrjöngő fenevadként éltél

Fogaiddal marcangoltál

Támadtad három kölyköd

Ütlegelted hűtlen férjed

Végzeted nem kerülted

A lelkednek rothadása

Volt az ő szabadsága

Tisztán hallom átkaid

Senkit el nem kerültek

Brutálissá miért váltál?

Haraptál, téptél, szúrtál

Döftél, ütöttél, dobáltál,

Törtél, zúztál, ordítottál

Sítál, és csak nagyon

Ritkán mosolyogtál

Gyógyszer, amely hasztalan

Itallal keverted untalan

Eszméletlenre ittad magad

Apánk tántorogva dadogta

- Gyerekek segítsetek már!

Anyátok a földön fekszik

Látványa máig kísért

Melyért szégyenkeztünk

Nagyobb lányod menekült

Míg fiaddal vonszoltalak

Cipeljük fekete tested

Öntudatlanságod megrázó

Részegséged minket alázó

Szégyenérzeted gyalázó

Felelősségtudatod elittad

Rettegést adtál örökül

Amerre tudtunk rohantunk

Gyáva voltál küzdeni

Április éjjelén álomba

Vedelted bánatos lelked

Sosem lehettünk boldogok!

Elvetted a gyerekkorunk!

Temetőig ittad agyad!

Haragom rád szakad!

Mánfa, 2006. augusztus 20.

Temető

Temető de csendes pihenő

Bűnöző és ártatlan egyenlő

Lombok hűs árnyat nyújtó,

Színes virágcsokrok illatozó

Hófödte sírhalmok domboruló

Nyugalma semmihez sem hasonló

Kinek márvány, másnak fakereszt

Koszorú, avagy szál virág

Gyászmenet és zene kíséri

Utolsó útjára az elhunytat

Örökfény, béke és csend

Fogadja az elfáradt testet

Gyertyát gyújtunk nekik egyszer

Fénye világítson még egyszer

Temető kaput átlépve búsulunk

Csak egy percre hallgatunk

Mély csendben ide ballagunk

Egyszer mind itt nyugszunk

Könnyezni itt nem tudunk

A kapun túl zokogunk

Lelkiismeretünk még bolyong

Látogatjuk őket, hogy nyugodjunk

Hely, amely mindig fogad

Hol mindenki otthonra lel

Itt, hol megszűnik a fájdalom

Ahol pihenés a jutalom

Mánfa, 2006. augusztus 22.

A Pokolban

Fekszem ágyamon

Betegen

Tüdőgyulladás, depresszió

Nyomaszt

tüzes pokol

Éget

Gyermekem-mellem

Szívja

Testem fáradt

Gyenge

Védekezni, mozdulni

Képtelen

Szívem vadul

Kalapál

Háborgó lelkem

Sebzett

Futnék, rohannék

Messze

Kezem, lábam

Bilincsben

Gyilkos gondolatok

Ismétlődnek

Régi emlékek

Fájnak

Férjem angoloknak

Szolgál

Pénz kell

Mondja

Problémád kicsiny

Nyugalom

Nagyobb lányom

Iskolában

Rokonok, barátok

Felednek

Zimankó nyakunkon

Didergünk

Élelmünk, tüzelőnk

Hiányos

Agyam pörög

Zokog

Gyilkos gondolatok

Őrjítőek

Tavaszt várni

Szabadulás

Mánfa, 2006. augusztus 22.

Rabnak születtél - „Öcsémnek”

Születésed átkozott volt

Bőrödért apád letagadott

Nem volt ideálod

Apád-anyád elhagyott

Züllött életüket élték

Magukat sem kímélték

Boldogulni magad próbáltál

Állandóan pórul jártál

Fiatalon kezdted bűnözésed

Máig töltöd büntetésed

Tököl, Bernátkút, Vác

Volt eddig otthonod

Sosem volt tanítód

Igaz útmutatód

Ellenségedben is bíztál

Ezért gyakran hibáztál

Dolgozni nem igen akartál

Büntettél, követeltél, okoltál

Loptál, csaltál, hazudtál

Mindig magad maradtál

Küzdesz életedért, igazadért

Jutalmad bilincs mindezért

Szeretőid folyton csaltad

Ahogy apádtól tanultad

Irhás hiába mented

Súlyos kereszted cipeled

Lánytestvéreid aggódnak

Segíteni keveset tudnak

Mindig családot szerettél volna

Akikhez boldogság tartozna

Szerető hitvesed átölelne

Gyermeked vidáman nevetne

Tégy érte már te is, változz!

Bocsássál meg mindenkinek!

Szabadulj fájó emlékeidtől!

Bizonyíts, nem csak önmagadnak!

Te már többre vagy képes!

Mutass példát lányodnak!

Szeretettel irányítod!

Érte többet teszel!

Mint érted tettek!

Neveld őt becsülettel!

Büszke apja, te lehess!

Ő reád felnézhessen!

Szabadulásod felé tartasz!

Tetteddel utódodnak felelsz!

Göröngyös útját egyengesd!

Óvakodj, változz és szeress!

Mánfa, 2006. augusztus 22.

Mindennapi kenyerem

Eltemetett emlékeim újra tornyosulnak

Gyerekkorom fak6 képei bevillannak

Apánk gyakran volt féltékeny

Kihasználta asszonya naiv hűségét

Anyánkat barâtaitó1 távol tartotta

Férfiak közt nem dolgozhatott

Munkánk szezontó1 függően változott

Anyám segítségül hívta gyermekeit

Két testvérem kötöttséget megunva

Nemet mondtak a korai kelésre

Fáradtságos munkára és guberálásra

Anyám segítsége hát én maradtam

Munkájában egyedül nem hagyhattam

Megbántani őt soha nem akartam

Képtelen voltam nemet mondani

Gyűjtögettünk ketten, amit tudtunk

Mentem utána szófogadóan

Panasza reám ne legyen

Éltünk, ahogy ősembereink tették

Ehető gyümölcsöt, növényt szedtünk

Gombáztunk, csigáztunk, vasat hordtunk

Gyakran a szemétből válogattunk

Gyerekként, volt mit szívesen -

Volt, amit pironkodva végeztünk

Gombaszezonban - sötét, hűvös

Hajnalokon, tücsökzenével kísért

Csendes bányászjáratokon utaztunk

Álmosan, egymás mellett kucorogtunk

Hatalmas zöld erdőben bolyongtunk

Szótlan megettük zsíros kenyerünk

Ülve hallgattuk erdő neszét

Beszívtuk levegő gyógyító erejét

A zöld kavalkádban pihentünk

S a pirkadatra felfrissültünk

Tudtuk, holnap hasonló fáradságos

Helyre téved erdei gyalog túránk

Meg töltött kosárkáinkkal elsiettünk

Hazafelé tartó buszunk elérhessük

Portékáját eladni vagy elcserélni

Anyám sietett hamar a piacra

Csigázni is gyakran vittek

Kilójáért pár forintot fizettek

A nyálkás csúszómászója, menekült

Irtózva fogtam szerencsétlen házát

Habzó testük a fűből téptem

Haza csuromvizesen értem

Testvéreim még az ágyukban pihentek

Megérkezésem zajára ébredeztek

Siettem száraz ruhát ölteni

Mosdani, fogat mosni, fésülködni

Hárman együtt mentünk általánosba

Ahol sosem leltem barátokra

Iskolába érve, csendbe burkolóztam

Senki ne lássa nyomorom

Padban ülve boldogan gondolkodtam

Anyámat magára nem hagytam

Együtt voltunk keveset beszéltünk

Mégis tudtam okát bánatának

Önző férjjel magányosan élt

Szebbé nem tehettem életét

Fák labirintusában jól tájékozódott

Boldogságához ösvényt sosem találhatott

Mánfa, 2006. augusztus 25.

Kővel dobsz vissza

Hálátlan vagy velem

Nem tisztelsz sosem

Ajándékaim nem becsülöd

Szerelmem sem érdemled

Szép szavaim leköpöd

Családom előtt alázol

Családod előtt bántasz

Bilincsben csak fojtogatsz

Apám-anyám megveted

Testvéreim pedig lenézed

Szerénységet te szégyelled

Gőgösséged nem hiszed

Csúnya szavakkal illetsz

Dühödben rúgsz, ütsz

Durva modorod örökölted

Rokonaid látták apád

Fejszét vágta anyádba

Szégyened nem látod

Erőszakod nem takarom

Köszönöm 17 év

Untig elég volt

Már nem félek

Beteg vagy sajnállak

Menj, gyógyulj meg!

Mánfa, 2006. augusztus 26.

Kavalkád

Csitt-csatt

Egy pofon

Bimm -bamm

Egy ütés

Piff-puff

Egy rúgás

-Hajad tépem

Ribanc!

-Szemüvegedet le!

-Igen, leköptelek!

-Nyald fel!

-NEM !!!

-Térdelj le

-NEM !!!

-Mit mondtál?

-Ismételd!

Ököllel, erővel

Kényszerítsz

Védem arcom

Hasztalan

Nyoma marad

Agyamban

Égő arcom

Felpuffad

Sercegő bőröm

Feszít

Behúzott fejem

Hasogat

Duzzadt térdem

Lüktet

Felrepedt szám

Bedagad

Érzékeny mellem

Megperzsel

Vörös halántékom

Eltompít

Recsegő orrom

Vérzik

Vérző fogsorom

Éget

Szétrúgott hátsóm

Fáj

Taposott gyomrom

Összerándul

Harapott csuklóm

Csíp

Lila szemem

Szikrázik

Rongyos szerelmem

Elfonnyaszt

Síró lelkem

Zavaros

Sebzett szívem

Haldoklik

Összevert testem

Gyengélkedik

Csitt-csatt

Több pofon

Bimm-bamm

Kis sorozat

Piff-puff

Nagy sorozat

Több felvonás

Ismétlődik

Havonta többször

Eligazítás

- Nem tetszik?

- Takarodj!

Mozdulni nem

Tudok

Hamarosan talán

Szaladok

- MENJ MÁR

INNEN!

- NE SÍRJÁL

LÁNYOM

-NEM FÁJ

SEMMI!

-NE FÉLJ

SIESS!

-KIS HÚGODRA

VIGYÁZZ!

Vérem látod

Elcsitulsz

Sírásom hallod

Nevetve gúnyolod

Megbocsátani

Nem akarok

Veled maradni

Nem fogok

Mert feledni

Nem tudok

Mánfa, 2006. augusztus 27.

Meggyötörve

Futok, rohanok, ahogy tudok

Szívem a torkomban dobog

Ébren vagyok, vagy álmododom?

Félelemből áll a gyerekkorom

Üldözött vadként csendben bújok

Dühödt vérebként idegenbe üldöz

Kicsi vagyok, magányosan rettegek

Fohászkodom, észre ne vegyen

Ha menekülni nem tudok

Sarokba szorítva patkányként nyüszítek

Már megint súlyosat vétkezek

Tiltakozok a bánásmódja ellen

Állítólag nem fogadok szót

Visszabeszélek, és szemtelen vagyok

Büntetést kapok emlékezetem óta

Megértést, szánalmat nem érez

Lesújt barna bányász szíjjal

Söprűnyéllel dagasztja kezem-lábam

Bőröm repeszti aranyeső ággal

Vasalózsinor nyomait viselem

Falba veri fejem tanulságul

Pofonokat kapok, hajam tépi

Hangosan sírnom nem szabad

Térden állva bocsánatot kérek

Felnőve bicskát állít derekamba

Kutyapórázzal próbál leláncolni

Menekülök, visszafogni nem tud

17 évig nevelt így apám !!!

Mánfa, 2006. szeptember 09.

Légy bátor

Bódulok, feledem bánatom

Versbe fonom magányom

Fogok egy papírost

Leírom titkolt panaszom

Betakar szomorú sorsom

Üvöltöm fekete fájdalmam

Reméltem párom boldogít

A szerelmével megsegít

Álmom rémálommá vált

Rémálmom már nem álom

Hazudtam, áltattam magam

Sohasem voltam boldog

Szerelmem gyötrelmes volt

Fojtva, bilincselve kábított

Vakon, naivan bíztam

Hittem - társra találok

Ébredjünk már fel

Egy életünk van

Boldogságot senki sem

Kapja meg ingyen

Nem várhatunk már tovább

Valakinek lépnie kell

Megalkuvás és megszokás

Áldozatai lettünk mára

Keserű lelkem fertőző

Szabadulj, hogy élhess!

Menekülj, nem késő

Kezdj új életet!

Mánfa, 2006. szeptember 10.

A múltban

Szerelmes voltam

Beléd

Hűséges voltam

Hozzád

Naiv voltam

Mindig

Magányos voltam

Melletted

Kitartottam melletted

Jóban-rosszban

Hittem neked

Sokáig

Bíztam benned

Vakon

Függtem tőled

Gyakran

Féltem tőled

Évekig

Mánfa, 2006. szeptember 10.

Dinnye

Harsogó, ropogó, szomjam oltó

Nyári hőségben kellemes hűsítő

Dinnyézni társaságban csuda jó

Vörös húsát mohón falom

Mézédes levét kortyolom

A Görögdinnye oly finom

Íze kedves csókjához hasonló

Mánfa, 2006. szeptember 10.

Anyák napján

Egy évben egyszer

Szép ünnep a mai nap

Társaim büszkén köszöntenek

Testvéreimmel búsan éneklünk

Tudtuk anyánk nem jön el

Lehajtott fejjel kullogtunk

Csendben helyünkre ülünk

Körbenézni nem merünk

Öleléssel, csókkal, kedvességgel

Örömkönnyekkel telik meg

Rideg osztálytermünk

Hol helyünket nem találjuk

Anyánk cserbenhagytál!!!

Szívtelenül magunkra hagytál!!!

Te még éltél és mégis

Mintha árvák lettünk volna

Bánatunk és a szégyenünk

Hatalmas könnyeit elnyeljük

Mély sebet ejtve lelkünkben

Villámként bevillant képek

Hetek óta kértük jöjjön el

Kérésünk hiába való volt

Szegénységünk e napon

Nem lett volna kirívó

Anyánknak más volt fontos

Nem jött el!!!

Ünnepség végén mind vigadtak

Családdal fagyit ettek, nevettek

Pironkodva hazasietünk

Ajándékunk otthon átadhassuk

Átölelhessük, büszke lehessen ránk

Mert nekünk is van édesanyánk

De jaj már megint!!!

Anyánk részegen fetreng

Ő a maga módján ünnepel

Nem érdekli, miről szól e nap

Ajándékunk csalódva letesszük

Amerre tudunk, csak szaladunk

Mánfa, 2006. szeptember 24.

Ördögi kör

Tengerentúli hatalmas országodban

Menedéket, esélyt nyújtottál

Nekünk romáknak egyformán

lehetőséget adtál az önbecsülésre

Engedted, hogy dolgozhassunk

Egyenlők voltunk mindannyian

Kanadában sokan nem tudták

Mi az, hogy cigánynak lenni

Megkóstoltuk a függetlenség ízét

Származásunk többé nem volt bűn

Lelkünk ledobta fojtó béklyóit

A mentális szabadságot élveztük

De mégis, akár a kisördög

Folyton kísértett a honvágy

Kikezdte napjaink békéjét

Hiányzott a szülőföldünk

Hol oly sok megaláztatás ért

A testünkbe voltunk zárva

Akár a vad - szabadultunk volna

Bolyongó lelkünk elégedetlenkedett

A jólétből már nem kértünk

Csak még egyszer otthon lehessünk!

Menekültünk oda, ahová

Születtünk, és őseink telepedtek

Oda, ahol munkanélküliséget

A diszkriminációt és a nélkülözést

Utódjaink génjeibe tovább örökítjük

Ahova egyenlőtlen eséllyel születtünk

Egy esélyt kaptunk

Mi nem éltünk vele

Nem voltunk elég kitartóak

Ezért elvetted és másnak adtad

Néhányan önmagunk döntöttünk

Másoknak te mondtad, eredj innen!

Ne félj, nem lesz baj!

Honnan is tudhatnád te fájdalmunk?

Akárhogy is alakult

Köszönjük mindazt, amit tanítottál

Ha engednéd, repülnénk hozzád

Honvágyunk már hozzád hajt.

Mánfa, 2006. szeptember 25.

Kiszabadítva

Örökké vártam és reméltem

Mire? Évtizedekig nem tudtam

Kire? Képzelni sem tudtam

Hosszú, kínzó évek múltán

Kezembe vettem régi emlékeim

Farkas szemet néztem velük

Akár egy fej káposztát

Emlékeim leveleit, óvatosan letéptem

Átnéztem, megforgattam, lemostam

Szétválasztottam a jót és a rosszat

Összesimultak, egymásra épültek

Egybefonta őket a fájdalom

Sírva téptem a leveleket

Felnyitott sebeim véreztek

Évekig csak mosogattam

A nagy fejet tisztogattam

Piszoktól, szennytől és fájdalomtól

Egy napon majdnem befejeztem

Már az utolsó levél következett

Amikor egyszer csak előbukkant

Egy tíz év körüli riadt kislány

A világ elől menekült, elbújt

34 év emléke fogva tartotta

Soha többé nem szabadulhatott

Megpillantottam, rámosolyogtam

Csepp kis kezét megfogtam

Többé el nem eresztem

Megtaláltam azt, akire vártam

Átöleltem gyermekkori önmagam

Felemelte, a fényre vittem

Rögös utam véget ért

Elvesztett énem - megleltem

Lelki békém - megjelent.

Mánfa, 2006. október 25.

Mostoha sors

Meghalt az apa

Vigasztalódik az ara

A három árva sorsa

Azóta oly mostoha

Gyönyörű az özvegy

Nehéz neki egyedül

Ifjú báját és csókját

Önzetlenül osztja

Nem édes a mostoha

Szeretni csak magát tudja

Sötét viskójába más utódját

Nagy megvetéssel, de eltűri

Kolonc a más fattya

Kicsi leányka a ház körül

Rabszolgaként robotol

Anyja helyett dolgozik

A 7 éves fiúcska dolga

Télen cipő nélkül a fahordás

Szatyorba bujtatott lábacskája

Soha el nem fáradhat!!!

Páréves a süketnéma kisded

Riadt sikolyát ne hallják

Csak csend legyen már végre

Mély, sötét kútba eresztik

A testvérkék, kik tehetetlenek

Anyjuk segítségét kérik

Picinyke szívük sajog

- Bár az apa itt lenne!

Az özvegy saját épségét félti

A szebb életet reméli

Egy nap titkon elszöknek

Négyen menedékre lelnek

Rövid idő a boldogság

Megjelenik a mostoha

Vérebként kileste a vadat

Titkon követte az anyát

Őt a nagyobb fiú észreveszi

Életéért kilométereket lohol

Szomszéd faluban lakó rokontól

Családjának védelmet hozzon

Mindhiába sírás-rívás, könyörgés

Az özvegy újra megbocsát

Mind tudják, hogy gyötrelmük

Nagyon soká fog még tartani.

Mánfa, 2006. november 12.

Búcsú Flórától

- Unokatestvéremnek Pityunak ajánlom -

Vak sötét öleli tested

Szemed fényét elvesztvén

Vigaszod az italban keresed

A sötétség jó ismerősöd lett

Szomorú fájdalmad véget ért

Nyugovóra hajtottad fejed

Keresztény lelked immár

Szabadon száll a fény felé

Életedbe kevesen pillanthattak

Sírodhoz sem sokan kísérhettek

Amilyen szerényen éltél

Oly szerényen is távoztál

Magad mögött hagyott értékeid

Apró-cseprő emléktárgyaid

Szemétbe hajított földi életed

Megszűntél létezni e bolygón

Fájdalommal kikövezett úton

Megtisztultál gyarló tetteidtől

Sötét sírhant lett új otthonod

Emlékünkben örökké élsz.

Mánfa, 2007. július 9.

Szöktetés

A romák rabszolgát tartanak

Kiváltság és erény azt hiszik

Külföldön is könyörtelenek

Sanyargatáshoz igen értenek

Öregek és védtelenek

Bántalmazói és élősködői

Magyar és cigány lázad

Menteni akarják a rabot

Az elnyomást nem tűrik

Ketten összefognak

Jó tanáccsal ellátják

Zárt ajtót megnyitnak

Az öreg magyar menekül

A roma bosszútól fél

A boldogtalant segítik

Őt a fiatalok bátorítják

Az akció titkosan zajlik

Biztonságuk érdekében

Párjaik előtt is tagadnak

Segítő harmadiknak

Bevonnak egy leánykát

Ők hárman bölcsességgel

Elérték, hogy az öreg

Végre hazájába térhetett

Az eseményt követően

Gyanú árnyéka vetül rájuk

De anyagi helyzetük

Feddhetetlenné tette őket

Mánfa, 2006. november 21.

Mosoly

Mosolygó szempár

Rám nevet

Áradó gyönyör

Önti el szívemet

Köszönöm neked

E boldog perceket

Mánfa, 2006. november 22.

Megváltó halál

Vályogkunyhó roskadozik

Két szegény lélek tartja össze

Odabent betegség és nyomor lakozik

Tompult sikoly az éjszakában-egekig száll

Zúg a világ, hallgatni nem akar

Zakatol a mindennapok taposómalma

A halál mintha otthonra lelne idebent

Szorító fájdalom

Rángás villáma fut át beteg testén

Hallgatva készülődünk a halálra

Mindent tudunk már s nem értjük

Miért e hosszú út a halálig

Nem érheti meg a hajnalt, haldoklik

Sajgó szívvel kérjük a megváltót

Álma legyen örök megnyugvás

Fáradt testének

Oh, az élet oly nehéz

Éhség, szomjúság, fájdalom,

Gyengeség gyötri

Alkoholra, cigarettára vágyik

Szívni fulladásig, inni ájulásig,

Enni jóllakásig,

Életében is halálában is

Nélkülözés a kenyere

Hajdan még orvos gyógyíthatta

Immár semmi meg nem mentheti

Túl késő- az elhanyagolt testét

Halálos betegség sebezte meg

A kín oly mélyen berágta magát

A seb rejthető, akár a titok

De mélyéből epe szivárog

A belsejéből méreg csöpög

A betegségek kriptája lett

Eleven kínszenvedő

Daganatok burjánzanak elnyűtt

Sovány, vérző testében

Fehérbe fakult fekete haja

Arca kopár lett, ráncosra barázdált

Az óriási seb belülről falja fel

Eleven húsából szaporodik

Elmélyülten tiszta még a tudata

Szomjazó ajka segítségért szólna

De már nem tud, akár egy kis galamb

Pihegve szívja az élet utolsó cseppjét

Csöndesen várja, közelítsen a vég

Bánat lepi verejtékező arcát

Mély álomra csukja fátyolos szemét

Nem ver többé szíve

Erős szíve örökre elpihen

Szemei sarkában könnyek csillannak

Teste kihűl, körmei ellilulnak

Éltető levegőt már nem szívja

Utolsó mély sóhajjal

Hagy itt mindent és mindenkit

Meghalt, méltón beletörődve

Szenvedő sorsába

Tengernyi a gyász

Lelke messze jutott

Fényre lelt a magasban

Mielőtt a sír fedi el

Még a ravatalon megpihen

Hogy szerettei utoljára láthassák

Hárs alatti sírhelyéhez érkezik

Ahol a földanya karjaiba zárja

Mánfa, 2007. július 11.

Az elmúlás

Rothadó emberi hús bűze

Gyomor és epeműtét után

Feküdt rideg kórházi ágyán

Ébredezett nyöszörögve

Csövek, zacskók, drótok

Belőle kilógtak

Vér, epe, nyál, vizelet

Belőle kifolytak

Felnyitották, húsát kivágták

Szabták, csapolták, bevarrták

A szétoszló daganatos testéről

Tudós doktorok lemondtak

Közölték velem a tényeket

-Készüljön a legrosszabbra!

Napjai meg vannak számlálva

Fájdalma enyhítését ígérték

Tőle a reményt elvettem

Miért pont én voltam?

A képébe miért olvastam?

Kevésbé fog fájni neki - gondoltam

Elmondtam nincs már idő

Most már túl késő

Készítsen leltárt

Életéről számadást

Erős, nagyon erős -voltam

Pokoli szenvedését láttam

Érzéketlen nővé váltam

Szívem kőbe tuszkoltam

Munka után hozzá szaladtam

Minden nap kórházban látogattam

Párnáját folyton igazgattam,

Fájó végtagjait nyomogattam

Vértől, váladéktól, zöld epétől

Átázott sovány, reszkető testét

Szárazra töröltem, dörzsöltem

Saját ruhám ráöltöttem

Zaklatott lelkét nyugtattam

Akár egy anya vigasztaltam

Meleg zoknimba, bújtattam,

Beteg dedként takargattam

Enni, inni is próbált

De gyomra makacsul ellenállt

A zsebembe pénz csörgött

Apám mégis nélkülözött

Sürgetett már mindenkit

Idegenben halni nem akart

Olyannyira viskójába rohant

Hogy elkerülte a vasba vert fiát

Műtétje után két héttel 56 évesen

Földbe döngölte őt a fájdalom

Újfent gyászfeketébe öltözött

Gyarló testbe bújt lelkünk

Komor tekintettel, pihent már

Gőgösen fricskázta ránk

Igen, végigcsináltam!-lehelte

Nem leszek másnak már a terhe

Csontvelőt hasító csendben

A szobába lépett a halál

Eljött érte- végre már

Üdvözöltük a kaszást

Ekkor láttam halotti arcát

Halotti leplet adtam rá

Az ingét két karján át felhúztam

Kezeit mellkasán átkulcsoltam

Merevedő testét a hidegtől óvtuk

Az apám és a gyilkos rák

Örök szövetséget kötöttek

Örökmezőre együtt költöztek

Erőm fogyni kezdett

Nem fogtam többé a kezet,

Mely gyógyírként simogatott

Majd ostorként lecsapott

Orvosszakértő is érkezett

Erőm eltűnt, megroskadtam

Szoba közepén koporsóban feküdt

Szürkeségbe veszett az apám

Vörös vére tovatűnt,

Sápadt arca csontjára simult

Segítségem is akadt,

Bár nem a vérem s párom

Mostohák engem el nem hagytak

Véréből lett testvéreim cserbenhagytak

Segítő jobbot most nem nyújtottak.

Különös életükre hivatkoztak

Se testvéreim, se férjem

Beszélni nem tudtam

Injekciót nyomtak belém

Baba képpel csak kacagtam

Párnáját utoljára feje alá raktam

De hopp, koporsójába pottyantam

Vigyázó kezű idegenek

Engem fogtak, felemeltek

Hideg elől óvták testem

Gyógyszertől szédülő fejem

Senkit már nem hiányolt

Igaz szeretet engem ölelt

Hullaszállítók kivitték az apám

Reccs, összedőlt minden bennem,

Csak sírtam, zokogtam

Jaj, de sok volt a könnyem

E szomorú napon ismét

Egymagam maradtam

Testvéreimnek és páromnak

Ismét ezer dolga akadt

Sötéten, didergett az éjszaka

Pislákolt a gyertyafénye

A viasztyertya sorsa

Akár az emberé - az elműlás

Halotti virrasztásra világított

Az ajándék mit lánya adott

Adományként pénz helyett

Két nagy gyergyát kapott

Búsult, hogy távolban élő lánya

Búcsút már neki nem is mondott

Ajándékát halotti ajándékként tartotta

Amíg élt senki meg nem, gyújthatta!

Mánfa, 2007. október 17.

Ha nem mondasz nemet

Tőled lehet elvenni

Tőled lehet követelni

Téged lehet számonkérni

Téged lehet ütlegelni

Bőröd évekig nyúzhatják

Jó szíved sárba tiporhatják

Húsod akár a kutyák rágják

Szemed, ha tudnák, kivájnák

Átgázolnak a gyávákon

Előre törhetnek vakon

Menetelnek sötét utakon

Felkapaszkodnak a másikon

Farkastörvény ezen ne múljon

Férgese így el kell hulljon

Az élet így tovább ne múljon!

A könny tovább ne hulljon!

Mánfa, 2007. november 16.

Ha tehetném

Ha új életet kezdhetnék

Törölném a sötét múltam

Mely árnyékolja jelenem

Akár erkölcstelen is lehetnék

Leányként boldogan felnőnék

A vakvilágba bátran szaladnék

Senki szavára meg nem állnék

Reám láncok nem kerülnének

Akár a hajléktalan kóborolnék

Naptól, széltől sosem félnék

Mások szeme közé hánynék

Undorom így legyűrném

Megloptak, kikeket szerettem

Elrabolták női méltóságom

Igaz szerelmem - Lelki társam

Oly régóta hiába várom

Mánfa, 2007. november 17.

A szerző utószava a kötethez

Verseim és képeim a saját magam számára is félelmetes őszinteséggel keresik, mondják el és találják meg akkori hangulatom okát. Időrendi sorrendben olvasva verseimet szemünk előtt tárul fel gyötrelmes múltam.

Beás cigánygyerekként és felnőve cigány nőként, 35 év alatt átélt élményeimet kötöttem csokorba, ezzel is bizonyítva, hogy ma már szembe merek nézni az akkori nehéz életemmel és annak következményeivel. Nyomasztó múltam elől nem menekülhettem el, mert még idegenben is kísértett jelenléte.

Azzal az alattomos érzéssel, a boldogtalansággal küzdöttem, amely már elviselhetetlenné tette az életem és a körülöttem élők mindennapját egyaránt. Számomra mindig is elfogadhatatlan volt az elnyomás és a saját akarat erőszakkal való érvényesítése.

Szeretném felrázni - legfőképp a női olvasókat, hogy nem természetes érzés az agresszió eltűrése, még ha a mi cigány férjeink nagy része (őszinte tiszteletem a kivételnek), ezt annak is vallja. Természetes asszonyi reakciónk az, hogy mi cigány és roma nők a hallgatásunkkal asszisztálunk nekik hosszú-hosszú évekig, a hagyomány és a hűség hamis álarca mögé bújva.

Nagyon sokan küzdöttek és küzdünk még ma is hasonló problémákkal, csak valahogy szégyelljük bevallani, hogy ilyen dolgok velünk is megtörténnek, és inkább eltűrjük a családon belüli erőszak minden formáját. Verseimmel szeretnék sorstársaimnak is lelkierőt adni ahhoz, hogy az állandó önmarcangolást váltsa fel a múlt sérelmeinek elfogadása és a jövőbe vetett boldogabb élet reményében, merjünk felállni, előre lépni és nem csak tűrni!!!

Verseimet Orsós Anna néven írtam, mert szüleimtől ezt a nevet kaptam és ez a név az, amit sajátomnak érzek. A Mika szó azt jelenti kicsi, gyermekkoromban hívtak így, ezért a gyakori Orsós Anna név miatt, írónevem a manna lesz. Néhány képemet a férjezett nevemen írtam alá.

(Ezen utószót lásd a kötet hátsó borítófedelén.)