Megmutatás
| Megmutatás szerző: Gárdonyi Géza |
Ezelőtt, valami ezer esztendővel egy kis lovascsapat jelent meg a szent-galleni kolostornál. Magyarok voltak.
A kolostorban nem maradt senki, csak egy hőbölygős barát. Az dacból maradt ott. Azt mondta:
- Nem futok veletek, míg ki nem adjátok az idei bocskorbőrt!
Azoknak bizony több volt a gondjuk a maguk bőrére.
A magyarok ettek, ittak, vigadoztak ott: A barátot is jóltartották úgy, hogy egész életében mindig a pogány magyarok után sóhajtozott.
Annak a barátnak az elbeszéléseiből jegyezték fel, hogy a magyarok nem véresszájú emberek, és nem ugatnak, sőt igen emberséges jó emberek: szeretnek vigadozni, noha komolyak: szeretik a jó bort, a tréfát, a birkózást; a vezérüknek engedelmesek, és a halottaiknak megadják a tiszteletet.
És még egy érdekes vonás van róluk a fakó szent-galleni kódexben - vékony és halavány vonás, de könnyű kiegészíteni.
Ahogy ott ülnek és melegszenek a klastrom udvarán a tűz mellett, azt mondja az egyik magyar:
- Ejnye, de magas ez a torony!
- Majd az égig ér - feleli a másik.
- De mi lehet az ott a tetején, az a fényes?
- Valami madár az. Lehet, hogy aranyból van.
- No, jól felszállott!
- Fel ám, de nem a maga szárnyán.
- Ember volt a talpán, aki odavitte.
- Semmi különös nincs benne.
- Hát hozd le, ha tudod.
- Le is hozom.
- Kötve hiszem.
- Megmutassam?
S nekiindul. Pöki a markát. A vállalkozás tetszik az alant állóknak: figyelemmel kísérik a mászónak minden mozdulatát.
Amint az első hó leesett, megkezdődik a fonás. Az idén Fodorék is adtak a fonóknak helyet. Amint szétterül az esti homály, látom, hogyan szállingóznak oda a lányok, később a legények.
Egy este magam is átmentem.
- Mulassatok úgy, mintha én itt se volnék - mondottam egy székre letelepedve -, éppen azt akarom látni, hogy hogyan mulattok?
Valami nyolc lány volt a fonóban, meg öt legény, köztük Kevi Imre is. Az asztalon faggyúgyertya égett. A gyertyának néha fölnyúlladt a lángja, s olyankor megvilágította a falon a sírban nyugvó Krisztus Jézusnak ezüstös tulipános képét.
- Megmeséltetjük Fodor bácsit - mondták egyszerre öten is.
Az öregek persze több mesét tudnak, mint a fiatalok, meg szebbeket is, csakhogy ritkán oldódik meg a mesélő kedvük.
Hogy én ott voltam, Fodor gazda még inkább szabadkozott. De persze engednie kellett.
- Hát ha a mester úrnak kedve telik benne - mondotta végül, megsimítva a bajuszát -, elmondok egyet.
Az asztalnál ült. Valami egy percig csöndesen nézte a gyertyát. Aztán egyet biccentett a fejével, egyet köhintett és megkezdte:
- Hát hol volt, hol nem volt...
Minden mesének ez a kezdete. Ázsiában se kezdhették a mesét másképpen. Az Attila regősei, a Szent István regősei, minden magyar idők mesemondói csak így kezdhették. De azért figyel már itt mindenki. A legények az asztal körül, a leányok a búbos körül. A tízéves Burucz Bandi legközelebb a mesélőhöz, a nagy figyelemben kicsi száját is fölnyitja. Némelyik leánynak csak a szeme fénylik a homályban.
Fodor András egy bolond furcsa fát ír le: királyi udvarban almafa, almafán körtefa, körtefán szilvafa, szóval minden fa, aminek a neve csak eszébe jutott Fodor Andrásnak, az mind egymás tetejébe került - alig győzte a hallgatóság végét várni.
A legfelső jegenyefa volt.
- No - beszéli Fodor András -, hogy a király lánya eladó sorba jutott, ehhez is, ahhoz is hozzá akarták adni, de ő csak azt mondta, hogy ahhoz megy, aki az égigérő fának a legfelső ágát lehozza neki.
A fonóban csodálkozásra nyílanak a szemek. Fodor András a pipájával integetve kíséri tovább a beszédet. Leírja, hogyan másztak rendre a jövevény királyfiak, a herceglegények meg a bárólegények, de mind nagyhiába. Utoljára egy kanászlegény állott elő, hogy ő is akar mászni. A királyleány arra is azt mondta, tessék. Csakhogy a kanászlegénynek több esze volt, mint a többinek: ötven szöget dugott a zsebébe.
- No, kékszemű királyleány - mondotta magában a kanászlegény -, én leszek a te vőlegényed!
Kevi Imre titkon rámosolygott Fodor Lidire.
A kanászlegény valahányszor gallyatlan kapaszkodóra jutott, mindig belevert egy szöget a fába, és a szögeken hágott feljebb.
De nem volna mese a mese, ha az ötvenedik szöggel hozzá lehetne jutni a végéhez. A kanászlegény az ötvenedik szögnek beverése után egy kunyhót talált, s abban egy olyan öregasszonyt, akinek mohos volt a képe a vénségtől.
- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál - mondta az öregasszony -, különben csontod se maradna reggelre.
Fodor András megmagyarázza, hogy az öregasszonynak emberevő fia van, aki szörnyű robogással és szuszogással tér esténkint haza, és agyaras étvággyal szimatolja az idegen szagot.
No, a kanászlegény megmenekül.
Az öregasszony elrejti őt: ágyat ad neki a padláson. A kanászlegény megköszöni reggel a szívességet és ötven szöget kér.
Este, mikor az ötven szög megint elfogy, egy falut lát maga körül. A faluban csupa kutyafejű tatár lakik. Hanem azoktól is megmenekül, sőt újabb ötven szöget is tud magának szerezni. Este aztán egy városba jut. Az már rendes város. Ott is van egy királyleány. A kanászlegény meg a királyleány igen megszereti egymást - amit a hallgatóság helyesel magában -, össze is házasodnak, a fél ország az övék. A kanászlegény a király abban.
Itt a földre koppanik egy orsó. A legények megmozdulnak, de már akkor a Kevi Imre kezében van az. Kevi Imre elpirosodott arccal pillog énrám.
- Mondtam! Mintha itt se volnék!
Az orsót csókkal kell kiváltani. Lidi szégyelli ezt, de hiába. A mese szünetel, míg az orsókiváltás megtörténik. Igen piros attól mind a kettő.
Fodor András azalatt megtömi a pipáját. Aztán tovább mesél:
- Úgy esztendő múltán eszébe jut a kanászlegényből lett királynak, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy boldogságba? Egyet gondol és azt mondja a feleségének:
- Hallod-e anyjuk, adjál nekem ötven szöget.
- Minek az magának? - kérdi a királyasszony.
- Hát nem egyébre köll az - feleli a király -, hanem hogy lehozzam azt a legfelső gallyat errül a fárul. No, nem azért, lelkem, mintha nekem valami nagyon kellene az az alsóországi királyleány - se nem szebb, se nem jobb, mint te vagy -, hanem csak azért, hogy megmutassam, hogy én le tudom hozni.
Fodor András ezt mondva, a mellére vereget. A mese tetszik a legényeknek, a leányoknak egyaránt. Mindenki rendjén valónak érzi, hogy a mese hőse megmutatja, hogy ő azt a gallyat le tudja hozni a fa tetejéről.