Meghalt az öreg
| Meghalt az öreg szerző: Thury Zoltán |
Mikor még én iskolába jártam, egy zsidó suszter lakott mellettünk a földszinten. Nem olyan czipész volt, mint a többi. Csak délig dolgozott és addig is csak nagy immel-ámmal. Délután föltette a czvikkerét, felhúzta a szalonkabátját s elment a kávéházba. Kártyázott, kibiczeit, de mindenképpen nyert. Csak este felé jött haza, akkor fölpofozta az inasokat és lefeküdt a belső szobában. A felesége azt az életet élte, a mi kiegészíti a másikat. Főzött, mosott az urára, szintén megverte az inasokat, ha rosz kedve volt, átjárt pletykázni a szomszédba és azonközben a sovány kosztjuk mellett is meghizott. Soha se volt egyéb rajta, mint egy ócska szürke szoknya s a lábain papucs. Gyermekük pedig nem volt, hála Istennek.
A másik szobában volt a mühely, nyomoruságos, agyaggal kivert padlóju, nyirkos, örökké fülledt, savanyu szagu lyuk, teletömve butorral, a mit kevés lim-lommal is könnyü elképzelni, mert az egész nem volt nagyobb, mint egy jókora ól. Egymás fölé volt téve két ágy a sarokban, a felsőnek a fejfája már majdnem érte a padlás gerendáját. Előbb mind a két inasnak külön-külön ágya volt, hanem a mikor a gazda magához vette a felesége apját, fölszorultak az emeletbe s az alsó ágyba a vén ember feküdt. És feküdt is egész nap. Nagy kinnal tudott átfordulni az egyik oldaláról a másikra, nyögött, zsidóul mormogott s ezen jól elmulattak az inasok. Eddig külön élt, de a mesternek eszébe jutott, hogy jobb lesz, ha itt eszi meg az öreg azt a kevés pénzt, a mije még maradt a leánya kiházasítása után s beköltöztette az öreget az inasokhoz. Azóta már nem olyan egyhangu odaát az élet.
Közben megesett az is, hogy a mester egyszer összeütközésbe jött a rendőrséggel; befogták és három hétig nem eresztették haza. Hamisan kártyázott, de a végén mégis kisült, hogy rágalom az egész, egy utazó ügynök meg egy másik mester megesküdött, hogy soha becsületesebb embert nem ismertek, mint a barátjuk. Különben is azért adott az Isten szemet az embernek, hogy nézze meg, kivel ül le kártyázni. A három hét alatt nagy felfordulás volt odaát. Az inasok birkóztak a műhelyben, az öreg még többet nyöszörgött, az asszony pedig örökké a szomszédban ült és szidta a főkapitányt. Az öreg zsidó rosszul beszélt magyarul, a fiuk nem igen értették meg, ha rá hallgattak is, hogy mit akar; egyszer aztán mégis sikerült ágyához hivatni a leányát, akkor már nagyon el volt szegény keseredve s bárki is megsajnálta volna, ha látja. A mi szakácsnénk néha belátogatott hozzá egy kis ételmaradékkal, azt hazudta neki, hogy ő is zsidó családnál lakik és hogy kósert főznek. Sokat beszélt róla anyámnak s mi gyermekek is ott hallgatóztunk mindig körülötte.
Az öreg nyögve, lihegve szólott a leányához s a füléhez kellett hajolnia, hogy megértse az ember, a mit beszél.
- Hol van a Náczi?
- Ne törődjék vele.
- Mondták az inasok. Miért zárták be?
- Mit tudom én.
Az öreg erőlködött s felülni próbált az ágyban, de csak a fejét tudta kissé feljebb tolni a párnára. Vérvörösre pirult, tele volt haraggal, indulattal beszélt, aztán hang nélkül járt a szája tovább, megint szólott egy pár szót, újra elakadt, integetni is próbált, de nem birta föl a kezét.
- Vigyetek el innen, akárhová, adjátok vissza a pénzem, nem maradok tolvajnál. Ereszszetek, hadd menjek...
- Nem tudsz.
- Kocsit, kocsin...
Az asszony kiment, ott hagyta, hogy csak hebegjen magának. Az egyik inas kalapálni kezdett egy talpat, a másik pedig fütyölt. A vén ember megnyugodott egy kissé s azzal vigasztalta magát, hogy ugy se tart már sokáig.
A negyedik emeletről kihurczolkodott a szabó, a lakás üresen maradt s minthogy délutánonkint már régen emlegette a mester, hogy megunta a földszintet, kivette a szabó lakását. Ez se volt jobb, mint az eddigi, de mégis valahogyan másként érzi magát az ember, ha magasan lakik, különösen, ha szemmel tartják a detektívek. Tudja Isten, hogy mi mindent akarnának még kisütni róla.
Az öreg felköltöztetését az inasokra bizta a mester. Ő ugy mondta: szállítsátok fel, de én ezt a kifejezést hajlandó vagyok túlságosan uri hajlamainak tulajdonítani. Az inasok sok mindent megpróbáltak az öreggel, de sehogysem ment a költöztetés. Az ágygyal együtt nem birták még csak fölemelni sem s ha kiakarták emelni belőle, olyan keservesen nyögött és jajgatott, mintha a csontjait törnék. A két borzas kölyök egymásra bámult az ágy előtt s nem tudta egyik sem, hogy mit kezdjenek vele. Végre felfogták a derékaljával együtt, beletették egy ruhás-kosárba s a kosarat két fülénél fogva czipelték fel a lépcsőn. Az öreg már akkor olyan volt, mint a csontváz. Száraz, beesett mellére ejtette a fejét, rendetlen, piszkos szakálla szine a fehérből átcsapott a sárgába s ha fölnyitotta a szemeit, üresen, fájdalmasan bámult a világba. Hosszukat sóhajtott s ilyenkor hörgött a mellében a levegő. Ugy látszott, hogy a szervezete is csak szánalomból dolgozik már egy-egy keveset.
A vejére rá se nézett, mióta be volt csukva. Elfordulni próbált, ha jött s éreztette vele, hogy megveti. Csak a leányához beszélt néha, ha elékaphatta egy-egy perczre, szidta és fenyegetőzött.
- Hagyd itt, hagyd itt, még ma. Tömlöczbe volt, oda is megy majd vissza. Hitvány...
- Hagyj nekem békét...
- Te is odajutsz vele, rád sütnek valamit...
- Törődj csak magaddal.
- Nincs miért, egy-két napom van még, de te még sokáig élsz. Hagyd itt...
Az egy-két napban nagyon igaza volt a szegény öregnek.
Emlékezem, épen szerda volt s édes apám valami generálisnál tisztelgett, vagy mi - de blouse helyett attilában jött haza. Csákó volt a fején, fényes szalonkard az oldalán. Egy szegény, családos katonatiszt csak akkor koptatja ezt a drága holmit, ha okvetlenül szüksége van reá. Még ideje se volt átöltözni, lélekszakadva rohant le a suszterné. A többi lakót már föllármázta, csunyán jajgatott s kért nagyon szépen, hogy mind mind menjünk fel hozzájuk, haldoklik az öreg. Nálunk az a divat, hogy sok-sok embert gyüjtenek a halottas ágyhoz.
Apám fölment s utána mi is.
Az ágy fejénél szalonkabátban állott a suszter s czvikkeren át hangosan olvasott valami héber imádságot. Az öreg utána motyogott egy-két szót, de inkább csak hangtalanul tátogatta a száját. Az asszony jajgatva dült az ágy lábához s néha megelégedetten nézett végig a nagy társaságon, melynek bizonyos előkelő szinezetet adott az apám aranyos attilája és csákója. Az inasok abbahagyták a munkát és kerekre nyitott szemekkel bámulták a dolgot. Az öregnek is tetszhetett ez a nagy tisztesség, mert mielőtt behunyta a szemét, gyöngén elmosolyodott az arcza.