Megőszült a világ

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Megőszült a világ
szerző: Komjáthy Jenő
1890. december

                       I.

Megőszült a világ, meghalt a Nyár!
Itt hever minden romban, összezúzva.
Ó, zord Ború, Természet mély borúja,
Halált sikongó, rémes éjmadár!

A Nap hideg, halotti gyertyafény,
A szürke égbolt a világkoporsó;
Arass halál! Az élet szörnyen olcsó!
Kacagj Enyészet! nincs többé remény!

Nézd, hogy' ásít az életéhes Űr!
Elnyelni áhitoz mindent a Semmi,
Mindenki érzi: jobb nem is születni,
Ha úgyis minden semmiségbe dűl!

Megőszült a világ, kihalt a táj,
Minden rongyokra hullt vagy semmivé lett,
S ki mégis él, annak úgy fáj az élet,
Lehelni borzalom, mozdulni fáj.

Mily fájdalom! Nincs arra szín, se rím.
Minek a kezdet, hogyha meg van írva;
Örök-egyhangú vége ott a sírba:
Kéjben foganva, haldoklása kín?!

Minek a bölcső, hogyha ott a sír?
Vidám menyegző, hogyha válni kell majd?
Hamar gyönyör nem szűl-e hosszu sóhajt?
S nem egy-e az, ki ujjong és ki sír?

Szűnj, fájdalom, szűnj, kínok kínja már!
Halj meg te is, ha minden összezúzva!
Ó, zord Ború, Természet mély borúja,
Halált sikongó, rémes éjmadár!

                        II.

Megőszült a világ, meghalt a nagy Pán,
Rögindító dalok nem kelnek ajkán,
Csak Boreasz dalol sikoltva, zagyván.

Ó, nézd, a vészkirály, a szelek atyja
A szép Oreithűját ép most ragadja.
Dicső testére fűzve durva karja.

Nézd, Főbusz hogy rohan! A fénykirálynak
Nyomába hosszu, gyászos, rémes árnyak,
Nem ölt a játszi szellem fürge szárnyat.

Minden lehervadt és minden kiégett,
Mi élni látszik, hamvadás, nem élet,
Árnyéka csak annak, mi semmivé lett.

Ó, gyász! Ó, borzalom! Minden halott már!
És én sohajtok: bárha te se volnál,
Szivem, te meggyalázott istenoltár!

Megőszült a világ s én fölsohajtok:
Adjátok vissza őt, a fényes arcot,
A gyönyörittas, istenszomju harcot!

Ó, adjatok sugarat és virágot,
Adjátok vissza mind a régi álmot,
Világot adjatok, égő világot!

Sötét van. Adjatok kezembe fáklyát,
Hogy lássam eltemetni lelkem álmát,
És rakjatok egy óriási máglyát,

Hadd égjen rajta el, mi megmaradt még,
Hogy ne kisértsen engem gúnyos emlék,
Elégetem a múlt dicső szerelmét!

S ha elnyelének mindent már a lángok,
Támadni lássak ragyogóbb világot,
S fönnen kiáltsam: Látok, újra látok!