Mea culpa (Gozsdu Elek)
| Mea culpa szerző: Gozsdu Elek |
Kelemen Péter mérnök indulatos ember volt és mert rajtakapta Piry Gergelyt, a falujabeli borbélyt, mikor a vadászterületén nyulat lesett, eltörte a jobb karját, bezúzta két bordáját és egy frissen vágott somfabottal kékre-zöldre verte a hátát, a combjait és a mellét úgy, hogy a borbély három hónapig beteg volt.
Másnap reggel Kelemen Péter önként följelentette az esetet - mire a bíróság egy évi fogházra ítélte és ő azonnal megkezdte büntetését.
A fogházfelügyelő irodájában voltam, mikor Kelemen egy őr kíséretében köszönés nélkül belépett.
Hatalmas, atléta termetű, villogó szemű, szép, harmincéves ember volt.
Most láttam először.
Kelemen mintha zavarban lett volna, körültekintett, azután majd reám, majd a fogházfelügyelőre nézett, végre a mutatóujjával gyorsan felém bökve kérdezte:
- Maga itt a felügyelő?
- Nem. Én az ügyész vagyok.
- Bánja az ördög, hogy maga micsoda! Nekem Ádámmal, a felügyelővel van dolgom! - mondta nyersen és leült egy székre.
Figyelmeztettem, hogy udvariasabb hangon beszéljen.
- Ne ostobáskodjon! Ez nem az a hely, ahol udvariaskodni szoktak!
- Én meg mindenkitől megkövetelem, hogy udvarias legyen! Kicsoda ön?
- Én nem tartozom magának felelni! Hátha néma volnék? Itt vagyok én, punktum. Ennél a majomnál van az irkafirka. Magának kötelessége tudni, hogy az a fő, - mondta és a szemem közé nevetett.
A fogházőr átadta a törvényszék értesítőjét és így tudtam meg a nevét.
- Ön most a büntetését fogja itt elszenvedni és viselje magát illedelmesen. A mostani viselkedését ingerült állapotának tulajdonítom és megelégszem azzal, hogy megdorgálom!
- Ön nekem nem imponál! Ingerült nem vagyok és világosan tudom, hogy mit beszélek! Értse meg: ön nekem nem imponál!
Mikor ezeket mondta, a hangja nyugodt volt és hideg közönnyel nézett rám.
- Látom, hogy nyugodt! Én nem akarok önnek imponálni, de a viselkedéséért négyórai kurtavassal büntetem.
- Eh! Szamárság, amit beszél. Szeretném én azt a kurtavasat látni!
- Ezért a nyilatkozatért további négyórai kurtavasra ítélem és ezt a büntetést a sötét zárkában fogja elszenvedni!
- Ostoba beszéd: elszenvedni! Üres frázis az, amit ön mond! Ön komikus ember. Miért nem lép ön föl valami orfeumban! Ott aztán tarthatna előadást a hivatalos szenvedésekről. Elszenvedni! Mi az elszenvedni! Eh! Ön ostoba ember!
Az elképedt fogházfelügyelőhöz fordultam:
- Ezt az embert azonnal vezettesse le és veresse kurtavasra!
- Szeretném látni, hogy ki fog engem vasra verni! - mondta Kelemen és felállott.
A felügyelő izgatottan hozzálépett, megfogta a karját és azt mondta:
- Jöjjön!
De alig, hogy a szót kiejtette, Kelemen Péter egyet lökött rajta és a felügyelő a falhoz tántorodott.
- Hogy mer maga hozzám nyúlni! Buta paraszt!
A felügyelő reám meresztette a szemét és mondta:
- No! Hát ez mi?
A megrémült fogházőr elszaladt és a következő percben két őrrel jött vissza.
Az őrök körülfogták és tolni akarták az ajtó felé, de Kelemen Péter egy szempillantás alatt fellökte mind a hármat.
- Kevesen vagytok, kutyák, ugye? Csak gyertek ide valamennyien! Én nem félek tőletek!
- Hisz ön őrült! - mondtam neki.
- Ej, dehogy vagyok őrült! Én most mulatok magukkal! Szórakozom! Ez az egész, drága tekintetes úr!
És Kelemen ezt nyugodtan, szinte udvarias hangon mondta.
A felügyelő csengetésére még négy markos fogházőr jelentkezett.
- Nézze, barátom! Maga intelligens ember, ne kényszerítsen a végsőre! Engedelmeskedjék és menjen azonnal!
- Önnek? Engedelmeskedni! Micsoda önhitt szamár ön! Nem megyek, mert nem akarok menni és vége! Értette! No, fajankók, gyertek birkózni!
És Kelemen felgyűrte a kabátja ujját.
Egy intésre a fogházőrök körülfogták és egy rövid, de heves tusa után, mialatt Kelemen Péter egy hangot sem ejtett ki, végre leteperték és kezét, lábát erősen fogva, nagynehezen lecipelték az emeletről a sötét zárkába.
A felügyelő tíz perc múlva jelentette, hogy Kelemen Pétert kurtavasra verette s hogy mialatt ez történt, nem szólt semmit, behunyta a szemeit, halvány lett, mint a fal és neki úgy tetszett, mintha a fogait csikorgatta volna.
Azonnal hívattam az orvost. Közöltem vele a történteket és fölhívtam, hogy másnap vizsgálja meg, mert az a gyanúm, hogy őrült. Mialatt az orvossal beszéltem, jelentette a kulcsár, hogy Kelemen Péter a zárka tenyérnyi vasrostélyos ablakán kinéz és fütyül.
Kelemen Péter elszakította a vas karpereceket összekötő láncot két helyen és szabaddá tette magát.
Az orvossal együtt azonnal lementem hozzá és amikor meglátott bennünket, az orvosra mutatott és kérdezte:
- Ki ez a pohos ember? Ez is talán egyik szerve a törvényes igazságnak?
Az orvos barátságos szelídséggel, mosolygó szemekkel mondta:
- Én a fogház orvosa vagyok!
- Bravó, gombóc! De hát ember! Mi az ördögnek hízott meg ennyire? Falstaff éppen ilyen nevetséges alak lehetett. Pufók és pislogó! Mosolygós a szájaszéle és kétemeletes a tokája! Malac korában gyönyörű lehetett! Most gömbölyű és puha! Pfuj! Nem szégyelli magát orvos létére! Semmi izom; csupa háj! Pfuj!
Az orvos, mintha nem hallotta volna, amit Kelemen mondott, megfogta a pulzusát és órával a kezében, figyelt.
Kelemen csodálatos módon, ezt minden ellentmondás nélkül nyugodtan tűre.
Az orvos aztán megkérte, hogy üljön le és megnézte a pupilláit, a nyelvét is, megvizsgálta a térdeinek reflex-mozgásait, megtapogatta a kar- és combizmokat és úgy tett, mintha a leheletét szagolná, aztán hozzám fordult és azt mondta:
- Egészen rendben van. Semmi baja. Különben majd figyelemmel kísérem.
Kelemen nevetett és az orvoshoz fordulva mondta:
- Így hát, most újra vasra verethet és újra imponálhat ez a tekintélytulajdonos - és reám mutatott, aztán folytatta: - A törvényes egészség pohos őre megadta reá az engedelmet; rendelkezésére állok.
- De azért nem kell gorombáskodni, azután a viccei sem valami elsőrendűek. Lám, lám! Ne felejtse el, az intelligencia kötelez - mondta az orvos.
- Ez a hájas ember is tekintélyszomjas. Bravó! Úgy látszik, a nyírott fejű, zubbonyos barmokat kivéve, ebben a házban vagy mi az ördögben, mindenki a tekintélyét félti.
- Igen - mondtam neki. Igaza van és most újra vasra fogják önt verni.
A felügyelőnek villogtak a szemei és hol reám, hol Kelemen Péterre nézett, aztán a kulcsárhoz fordult és szinte hadarva mondta:
- No, mi lesz? Hamar, ide azokkal a vasakkal!
- Legyen esze! - mondtam Kelemennek, és kimentünk.
Az orvos útközben közölte velem, hogy semmi oka sincs feltételezni, hogy Kelemen Péter elmebeteg s azt is megállapította, hogy alkohol nincsen benne. Rendkívüli izomereje, egészségtől viruló arcszíne, rendes pulzusa még az izgatottságot is kizárják.
- Ez a Kelemen úr egészséges, mint a makk! De önhitt, goromba fráter. Ennyi az egész. Jusson eszébe, hogy mit csinált azzal a szegény, vézna Piryvel. A szó szoros értelmében összezúzta. Egy nyúlért! Sok vére van ennek a vadállatnak. Egy rongyos nyúlért! Szívtelen dühös kutya.
- Már régebben ismeri?
- Isten mentsen meg! De megvizsgáltam a Piryt. Mondhatom, borzasztóan elbánt vele.
- Azt tudom.
Alig hogy az orvos eltávozott, lélekszakadva jött a felügyelő és jelentette, hogy Kelemen ismét elszakította a láncot, hogy mikor kérdőre vonta emiatt, ismét parasztnak, sőt gazembernek is nevezte és szamárfüleket mutogatott neki, és ezt mind a kísérő őrök fülehallatára és szemeláttára tette. A harmadik kurtavas is csak embernek való és még gyöngébb, mint a másik kettő és így most már nem tudja, hogy mit csináljon ezzel a vadállattal, mert ennél a három kurtavasnál nincs több a háznál.
A vaskereskedésből hozott kerékkötőlánc segített a bajon. Azt nem bírta elszakítani és hideg közönnyel ült, hol a kövekkel kirakott földön, hol a tölgyfapriccsen két-három órát mukkanás nélkül.
Kelemen lármás, durva gorombaságai napról napra keményebbek lettek. Az őröknek apját, anyját szidta, gyalázta, a felügyelőt állandóan parasztnak, szamárnak, marhának, az orvost hol hízott ökörnek, hol disznónak nevezte. Mindennap újabb és újabb sértéseket eszelt ki, sőt egyszer a felügyelőnek az arcába is köpött.
A legkeményebb böjtöléssel összekötött büntetések sem fogtak rajta és hetek múlva éppen olyan nyers és tűrhetetlen volt, mint a megérkezése napján.
A felügyelő a harmadik hónap végén jelentette, hogy egy idő óta úgy vette észre, hogy Kelemen most már csak őt támadja. Minduntalan panaszkodott, hogy ez az ember elkeseríti az életét, hogy ő, mint volt huszárőrmester, ezt a gyalázatot nem tűrheti s hogy fél, hogy egyszer valami nagy bolondságot fog elkövetni. Türelemre intettem, de Ádám erre egy sóhajtással csak azt felelte:
- De hátha elfogy a türelmem!
- Dehogy fogy, Ádám! Nem szabad annak elfogyni. Hamarább megtörik ő, mint mi. A sértésekért külön büntetéseket kapott és kap; majd megunja!
A többi letartóztatott kegyeletes tisztelettel nézte ezt a bátor embert. Végre van köztük egy, aki mer! Aki helyettük is mer! Hősnek tartották és csak lopva, alázatos nézéssel vetették reá melankolikus szemeiket. A zárkákban halkan beszéltek róla és ha az őrségből valaki közeledett, hirtelen elhallgattak. A séták alkalmával tiszteletteljesen kitértek előle; vagy megálltak és vártak, amíg elment mellettük.
Minden támadásról tudtak és csodálattal teljes tisztelettel mesélték az újonnan érkezetteknek, hogy a kurtavasakat, mintha pántlikák lettek volna, olyan könnyen tépte el.
A fogház legendás alakja lett belőle és ha lármás gorombaságait a csukott zárkába behallották, felütötték a fejüket és meredt szemekkel, tátott szájjal füleltek.
- Hallod? Hallod? Most kikap a felügyelő!
Az a néhány elzárt asszony és leány is tudott mindent és mikor Kelemen Péter a virágzó rózsákkal teli nyájas fegyházudvarban a sétáját végezte és ők az egyik hatalmas diófa árnyékában rabruhát mostak, abbahagyták halk trécselésüket és a mosóteknő szappanszagú gőzéből csak néha sütötték reá vágyakozó, csodálattal teljes szemeiket.
- Milyen szép ember! - suttogták egymásnak. - Milyen szép!
Talán sóhajtott is egyik-másik közülük.
De Kelemen Péter gőgös nyugalommal, mintha senkit sem vett volna észre, végezte sétáját és hosszú, egyenletes lépésekkel mérte végig a pázsitos udvar kavicsos útjait. Őt csak az őrség és az elöljárók érdekelték, akik viszont haraggal és gyűlölettel nézték ezt a megfékezhetetlen durva embert.
A felügyelő egy reggel halványan és szokatlanul komoly arccal jött be hozzám.
- No! Mi baj, Ádám? - kérdeztem.
- Nagy szerencsétlenség történt. Ha lehet, segítsen rajtam. Őszintén elmondok mindent - és Ádám mélyen sóhajtott.
- Nagy szerencsétlenség?
- Igen. Ha nem segít rajtam, végem van! A dolog úgy történt, hogy tegnap délután a feleségem, úgy öt óra felé lehetett, kiült a diófa alá, amelyik tetszik tudni, ott az ablakaim alatt áll, és kötött. Pedig sokszor mondtam neki, hogy séta ideje alatt ne üljön ki. De hát, tetszik tudni: asszony, és az ördög nem bír vele. Az anyja éppen ilyen volt. Hát kiült. Igen ám, de az a gazember, verje meg az isten, kint sétált.
- Kelemen Péter?
- Igen, az, a Kelemen! Amint meglátta, hogy ott ül az asszony, egyenesen odamegy és azt mondja neki: te rongyos, hát te hogy mersz ide kiülni? A feleségem reá néz, ő pedig mondja: igen, te, nem viszed be mindjárt azt a kifestett pofádat!
A feleségem lekomiszozta és azt is mondta neki, hogy ilyen bitang rabbal nem is áll szóba! Én a lármára kinézek az ablakon és a saját fülemmel hallom, amint pofonokat ígér a feleségemnek!
Ember vagyok, uram, ember! Huszárőrmester voltam tizenkét álló esztendeig. Mikor először a szemem közé köpött, megígértem neki, hogy pofonvágom. Alighogy ezt kimondtam, újra a szemem közé köpött és akkor, igaz, kétszer pofon is vágtam. Azóta még jobban üldözött. Már meguntam az életemet emiatt a bitang miatt. Most meg már a feleségembe is belekötött. Lepiszkolta a feleségemet, pofonokat ígért neki! Két éve, hogy elvettem a feleségemet és szeretem. Elvesztettem az eszemet. Leszaladtam az udvarra, bekergettem az asszonyt és a gazembert azonnal a sötétbe vitettem és rövidre megvasaltattam. Mikor készen voltak vele, magamhoz vettem egy újdonatúj bikacsököt, lementem hozzá a sötétbe és bezártam az ajtót. Szemben az ajtóval ült a kövezeten. Mikor meglátott és észrevette, hogy bezárom az ajtót, azt mondta nekem, nekem a szemembe: Leköpöm azt a te kifestett feleségedet!
Minden csepp vérem a fejembe szállt és én elkezdtem pofozni és ütni és verni a bikacsökkel a fejét, a lábát, a hátát, a megvasalt kezét, és ütöttem, ahol értem és csépeltem, ameddig a bikacsök foszlányokra szakadt. Aztán rúgtam és pofoztam, amíg a lélegzetem elállott, és mikor már nem bírtam tovább, otthagytam. Ez történt tegnap délután. Egy árva szóval sem mondtam többet vagy kevesebbet. Bocsásson meg, nem tehettem másképpen! Én huszárőrmester voltam és nem bírtam tovább!
- És a többi rab hogy viselkedett a lármára, jajgatásra?
- Az a bitang úgy hallgatott, mintha nem volna, meg se mukkant! Csak néha nyögött és fújt, mint ahogy a bikák szoktak. Legföljebb a puffanásokat lehetett hallani, de azokat is csak az udvaron, ott pedig nem volt senki. Talán egyik-másik őr hallhatott valamit.
- És aztán mi történt?
- Úgy körülbelül félóra múlva kifújtam magamat és fölvitettem a zárkájába. Csendesen fölment és azonnal lefeküdt.
- Látta azóta? Hogy van?
- Nem láttam! Nem tudom. Ha lehetséges, az isten szerelmére kérem, segítsen rajtam. Egész éjjel nem tudtunk aludni. Ember vagyok, uram, és nem bírtam magammal. Inkább felakasztom magamat, semhogy becsukjanak emiatt a bitang miatt.
- Hát biz ez baj, Ádám! Gyerünk, majd megnézem.
Bementem a Kelemen zárkájába. Ott feküdt a vaságyon és a nyári pokróccal állig be volt takarva. A szemei le voltak csukva és a zajos kulcs-csörömpölésre; zárnyitásra és a kísérő őr "vigyázz!" vezényszavára meg se mozdult.
Megijedtem, azt hittem, hogy meghalt. A szemgödrei mélyen be voltak esve és sötétkék karikák jelezték a szemgödrök határait.
Az arca összeesett, az álla megnyúlt és egészséges, piros arca fehér-sárgásra változott. A szája körül a nagy testi fájdalmakat mutató, hosszúkás, kékes vonalak támadtak. Fehér homloka úgy látszott, mintha festett fából volna és szép sasorra vékonyabb lett és színtelen, hideg vonalban emelkedett ki lesoványodott arcából.
Hozzáléptem és kérdeztem:
- Alszik?
Alig hallhatóan mondta:
- Nem!
- Mi baja?
- Semmi!
- Bántotta valaki?
- Nem!
És mialatt ezeket mondta, mozdulatlanul feküdt és nem nyitotta ki a szemeit. Csak most vettem észre, hogy szemhéjai is kékek.
- Majd elhivatom az orvost!
Kelemen fölnyitotta a szemét, rám nézett és rémületet és könyörgő alázatosságot láttam bennök.
- Ne tegye, kérem... kérem! Négyszemközt akarok önnel beszélni!
A kíséretet kiküldtem és leültem az ágya mellé. Kelemen a takaró alól kihúzta a kezeit és a mellére tette.
- Bocsásson meg nekem! Vétkeztem, mert bántottam önt! Bocsásson meg! Tegnap délután óta nyugodt vagyok és újra embernek érzem magam.
- Tudom, a felügyelő...
- Igen. Én akartam így!
- Ön akarta?
- Hallgasson meg, tudom, hogy ön meg fog nekem bocsátani. Mindent el kell mondanom, mert nem akarom, hogy miattam egy szegény ember szenvedjen. Legyen türelmes velem. Amit mondani fogok, nagyon kevés és nagyon egyszerű.
- Nagyon indulatos ember voltam és tavaly őszkor egy vasárnap estefelé rajtaértem a falunkbeli borbélyt, azt a vézna, rongyos kis Piryt, akit valahányszor kérdőre vontam, mindig csak mosolygott és azt mondta, hogy őt nem fogja meg senki.
Sokáig lestem. Végre megfogtam! Ő nem vett észre és én megkerültem a kukoricást. Tudtam, hogy hol ül, és a lélegzetemet is visszafojtva, óvatos lassúsággal, zajtalan lépésekkel, mint a ragadozó nagy macskák, közeledtem a prédámhoz.
Ahol nagyon sűrű volt a kukoricás, négykézláb másztam előre és megállva hallgatóztam és vigyáztam, hogy a somfapálcámat el ne veszítsem.
Végre becserkésztem az embert! Nagyobb vadász-izgatottságot még nem éreztem! Ott ült előttem öt lépésnyire! A szívem dobbanását hallottam és pihennem kellett.
Egy csendesen bandukoló nyúl közeledett feléje, és én abban a pillanatban ragadtam meg, mikor a nyúlra emelte a fegyvert.
Először fölrántottam őt a földről, aztán összeráztam, hogy a fogai vacogtak bele és pofoztam. Piry lármázni kezdett és én a földhöz vágtam; aztán rugdostam és a pálcával ütöttem, vertem, ahogy csak az erőmből kitellett. Jajgatni kezdett és sírt, és ez ahelyett, hogy csillapította volna a dühömet, még jobban izgatott... és vertem és rugdostam, hogy utoljára csak úgy hempergett előttem a tarlón.
Összehúzta magát és erőtlen hangon jajgatott és nyöszörgött. Még most is látom kétségbeesett merev szemeit, amint rámszögezte, és már csak vékony, sipogó hangon sírt, ami a beteg madarak pipelésére emlékeztet. Mikor ezeket a hangokat hallottam, megijedtem, kijózanodtam. Saját magamtól ijedtem meg.
A vadságom a tarlón vergődő ember zokogó sírására, mintha egy pillanat alatt kivált volna belőlem, és saját magam előtt láttam magamat, az izmos bestiát.
A nyöszörgő gyönge ember ott feküdt a lábaimnál és én, a gyalázatos győző, ott álltam sértetlenül!
Ravasz óvatossággal becserkésztem és letepertem és megvertem egy gyönge védtelent! Az erősebbek gőgjével rúgtam és pofoztam, és az erősségem hatalmával nyöszörgő sírásra kényszerítettem egy embert!
Bűnhődni vágytam!
- Hiszen, ön bűnhődik, ön szenved! - mondtam neki.
- Az önök büntetéséhez semmi közöm! Rámadták, mint valami idegen ruhát. Gyári bűnhődés! A hivatalos szenvedésnek nincs tartalma. Legföljebb testi sanyargatás az egész. Meggyaláztam egy tehetetlen embert, és tehetetlenül ugyanazt a gyalázatot akartam elszenvedni.
Tudtam, hogy sikerülni fog, mert önök is gyöngék és kegyetlenek. Felingereltem önöket, mint a szelídített fenevadakat. És valamennyi rámvicsorgatta a fogát.
Mindennap és minden órában eszembejutott a nyöszörgő, síró ember. Láttam nyomorék, vézna karját, és a hosszú éjjeleken sokáig nem tudtam elaludni és a saját bordáimon tapogattam ki az ő vékony bordáinak a zúzott helyeit.
Láttam a somfapálcám és a csizmám kék és zöld nyomait a testén. Láttam, amint az ágyában kimerülten és sárgán, mozdulatlanul feküdt.
Ezek a látomások erőt adtak egyik napról a másikra és én itt önöket napról napra ingereltem, bőszítettem és magamra uszítottam, különösen egyet, aki éppen oly vad és kegyetlen volt, mint én.
Megvert, összepofozott és megrugdosott engem. Ő erős és kegyetlen volt velem és mégis én fogok bocsánatot kérni tőle.
Higgye meg nekem, csak én fogok ebből a házból tiszta lélekkel távozni. A többi csak szégyent, keserűséget és szomorúságot visz ki innen. Itt csak a kemény törvény és a hideg rend uralkodik.
Érzem, nekem nincs szükségem bírákra.
Minek a bírák? Minek a bilincs!
Alázatosan bocsánatot fogok kérni mindenkitől, akit szóval vagy tettel megbántottam és aki bosszút állott rajtam: bántódása ne legyen.
Nyújtsa nekem a kezét! Kérem! Bocsásson meg nekem.