Marx

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Marx
szerző: Kunfi Zsigmond
Nyugat 1908. 7. szám

1883. március 14-én halt meg Londonban Marx. Ennek a napnak huszonötödször való visszatérését töméntelen újságcikkel, beszéddel, röpirattal ünnepelte meg az a proletariátus, amelynek nem volt nyomósabb és harsonásabb szavú ébresztője, mint Marx. Közgazdászok, publicisták, szociálteoretikusok emlékét rendszerint tudós társaságok szürke, arasznyi nyilvánossága őrzi. Ha nem is páratlan, de bizonyára ritka dolog, hogy alapos, bonyolult tudós szavakra olyan millió torkú visszhang válaszoljon, mint aminő felelget egyre erősödve és terjengve Marxnak most már csak könyvek és közvetítők médiumán keresztül hol zengő, hol tanító szavára. Az alkotás kéjén, kínján kívül nemes és méltó jutalma teremtő embernek, ha finom idegrendszerekben érzelmek zenéjét vagy intellektuális gyönyörködésnek kissé jeges mámorát tudja felébreszteni, ha a nemes élvezetekre berendezett lelkek szenzációi a jelző fák azon az úton, amerre egy géniusz fájdalmas jó kedvében elhaladt. De nem kisebb dolog nagy embertömegeknek, a még differenciálatlan életmasszának inkább sejtő, megérző, semmint megértő megmozdulása is, felismeréséül annak, hogy valami olyan erőnek hatása alá került, amely előrehajtja az emberré levésnek, az öntudat felderengésének töviskoszorúkkal, keresztfákkal és Golgotákkal tarkított, de fölfelé vivő országútján.

Marx, aki a szocializmusnak legmélyebben szántó, legnagyobb befolyású elmélkedője és cselekvője volt, munkásságával ezt a második fajta okozatot idézte elő. Olyan férfiak, akik mögött milliónyi ember tábora áll és ökölbe szorult kezek izma feszül, írták és mondották a fehér, sőt sárgabőrű műveltségnek majd minden nyelvén, hogy az emberies sors megszerzéséért folyó szabadságharcot Marx haditerve és módszere szerint akarják és fogják továbbra is vívni. Hogy ez nagy és komoly dolog, azt bátran elismerheti az is, aki a szocializmust a közömbös figyelőnek, sőt az is, aki az ellenséges érzületű küzdőnek a szemével nézi. Ha a mód, amellyel Marx és a marxizmus a tömegeket hatalmába kerítette, hasonlít ahhoz, amellyel vallásalapítók és vallások hatnak, ez olyan tény, amelyet senkinek sem kell szégyellnie vagy letagadnia. Mert ez csak azt bizonyítja, hogy a gondolatoknak és érzelmeknek a marxizmus néven forgalomba jutott komplexuma is felszerelődött azzal a hétmérföldes csizmával, terüljmeg-asztallal és a Rossznak azzal a gyűlöletével, amely nélkül semmiféle igazság nem lehet úrrá a milliók lelkén. A tömegléleknek csakúgy megvannak a törvényei, mint az egyéninek. A benne szunnyadó erőket csak olyan rendszer terelheti egy csomóba, cselekvésre alkalmas hadállásba, amely igazságképpen mondja ki a vágyakat, amely az egyetemes fejlődés feltételeiül tudja bizonyítani szükségleteink kielégítésének feltételeit s amely a fejüket emelgető reménykedéseknek és karjukat nyújtogató nekilendüléseknek meg tudja mutatni a szemhatár szélén pirosló holnapot. Elméletek, még ha a legigazabbak is, ha a világ minden ténye bennük szunnyad is, mint az emberi embrióban sok millió esztendő szerves fejlődésének csapadéka, csak ilyen úton lehetnek újból tényekké. A tény, a jelenség, amikor egy kiváltságos ember fejében elméletté sűrűsödik, belékerül az elméletek gondolat-koporsójába. A feltámadásnak ára van, az életbe való újra bejutásért belépődíjat kell fizetni; fel kell szednie azokat a ruhadarabokat, amelyek nélkül nem lehet bejárni a millió lélek tágas tartományát. Uralkodó világnézetek avagy csak szélesen megalapozott tömegöntudatok mindig úgy keletkeznek, hogy valamely tény köré, a valóságnak valamely darabja köré kijegecesedik a vágyaknak és szükségleteknek, telített oldatából egy szivárványos kristály. A mód, amelyen kollektív öntudatok keletkeztek, mindig ilyen vagy legalább ilyen szabású volt. A kiformálódott kristályok mégis különböznek egymástól: a jegecesedési pontul szolgáló valóságnak és a néplélek mivoltát meghatározó oldatnak minősége, összetétele szerint.

A szocialista mozgalomnak az az ága, amely szellemi, elméleti megteremtőjét Marxban tiszteli - mellesleg az egyetlen szocialista munkásmozgalom, mivel a többiek nem a munkások, hanem vagy a papok vagy gyárosok vagy földbirtokosok vagy egyetemi tanárok és magántudósok szocializmusai - is ilyen világnézetkristállyá alakult és így megfizette a tömegekhez-beszélésnek belépődíját. E részben tehát a tömeg-marxizmus egy tőről sarjadottnak látszik a kereszténységgel vagy bármely más vallásos világnézettel. De fontos megkülönböztető bélyege, hogy az a mag, amely körül a vágyak és szükségletek kikristályosodtak, nem a fantáziának, nem a gyermekes természet-megfigyelésnek és naiv antropomorfizmusnak a terméke, hanem az elvontságokkal, fogalmakkal dolgozó észé, a társadalmat megfigyelő és formálni akaró emberi értelemé. S azonfelül lehetetlen meg nem látni rajta azt a másik kiütköző vonást, hogy olyan világnézet, amely nem törődik a természettel, amely nem keresi a világrejtélyek kulcsát, hanem az embert és társadalmat tolja a lelki szem sárga foltjára. Nem a természetet akarja a fantázia eszközeivel kielégítő módon megértetni, hanem a társadalmat az értelem fegyverzetével. Ez a két vonás nagy és kis szellemeknek műveiben megtalálható volt már ezelőtt is. De tömegöntudaton, népies világnézeten ezek a jegyek nem voltak láthatók eddig. Ebből a szempontból egészen új és eredeti dolog a néplélekben uralkodó marxizmus és mint nevezetes mérföldjegyző a kultúra útján, megköveteli a följegyzést. Fontos meg érdekes tünete annak a lassú, de szakadatlan racionalizálódásnak, amely a külső formák megóvása mellett új tartalmat visz a tömeglélekbe, amely új - s alighanem jobb - borral is tölti meg a régi tömlőket. A világ költőietlen, de mégis nagyszerű józanodásának egyik jelensége a marxizmusnak uralma. A régi hatalmak a tömegeknek és a meséknek szövetségéből szívták erejüket. A marxizmus a tudományos elméletnek és a tömegeknek a frigye. Az elmélet kart, a tömeg agyvelőt nyert ebben a frigyben. Kant mondotta: szemléletek nélkül a fogalmak üresek; fogalmak nélkül a szemléletek vakok. Nagyobb igazsággal lehet ezt az ítéletet a tömegeknek és az elméletnek viszonyára, a munkásmozgalomnak és a marxizmusnak, a szocializmusnak viszonyára alkalmazni.

Hogy láthatóvá legyen, nem kell Marxot ráállítani a munkásmozgalomnak millió fejű talapzatára. A munkáiból is kitelik olyan fundamentum, amelyről fejjel kimagaslik az ő szakját művelő elsőrendű emberek kicsiny csoportjából. Sőt még az írásai emelvényéről is leléphet bátran a földre. Magas, széles törzsbe szökött tölgyfaembernek látja akkor is mindenki.

Marx olyanfajta ember volt, aminőt a nagy embereket gyúró természet is csak igen ritkán tud alkotni. Nagy gondolkodó és nagy cselekvő volt egy agyvelőben. Benne a gondolat nem betegítette halványra az elszántság természetes színét, hanem olyan utat mutatott az akaratnak, amelyen kitérők nélkül és így hamarabb juthat céljához. Tudománya az élet szolgálatában állott és a fáklyavivő szerepe jutott neki. Élete munkája két alkotásban termette a legkülönb gyümölcsöket: a gondolat világából való az egyik: Das Kapital, ha éppen egy műhöz akarja kötni az ember az író és kutató Marxnak legérettebb termését; a tett világából való a másik: az Internationale néven emlegetett nemzetközi munkásszövetség, az első nagy kísérlet a katolikus egyházban megtestesült nemzetköziségnek, ennek a magasabb rangú társadalmi életformának, piros földre való ráállítására. Embereket szervezni, másnemű munka, mint gondolatokat logikus rendbe állítani. A gondolatok felhőjárásának megfigyeléséhez szokott szem bajosan tud hozzáigazodni az emberi testek optikájához, amelynek egészen mások a törvényei. A tudósnak és a gondolkodónak az igazsághoz, az emberek vezetőjének, a cselekvőnek az érdekekhez kell igazodnia. Ez két olyan szellemi habitus, amely csak a természet sátoros ünnepein termett emberekben fér meg közös tanyán. Csak a cselekvő és gondolkodó, az igazságot és az érdeket lelki mozgató mivoltában egyaránt felismerő és értékelő elme, aminő Marx volt, juthatott rá az igazság és érdek kölcsönös helyzetének, lélektanának arra az elméletére, amelyet a történelmi materializmus néven ismer - s ismer félre a világ.

A történelmi materializmus sok más titkos lakatnak is megnyitója, az igazságnak és érdeknek összefüggéséről fedezett fel alapvető törvényeket. Nézeteink, meggyőződéseink kialakulásának rejtelmes folyamatára vetett világosságot s idevágó tanítását így lehetne a paraszti, józan ész nyelvén kifejezni: egyesek és közösségek azt ítélik igaznak, ami érdekeiknek megfelel. Világnézetünk kialakulásában nem az igazság, hanem az érdek a konstitutív és regulatív elem. Nem azért akar egyén és társadalom valamit, mivel igaznak látja; hanem azért látja igaznak, mivel akarja. Mihelyt nem akarja, mindjárt megszűnt az a dolog igazság lenni. A történelmi materializmus ebben a vonatkozásában közeli rokonságot tart Schopenhauernak gyönyörű filozófiai meglátásával, amelyben megmutatta miképpen senyved az akarat pórázán, céljainak szolgálatában az értelem, s hogy ez az értelem, amelyet sokan a Világosság fejedelmének néznek, milyen kizsákmányolt, megkötözött rabszolgája a sötétségben tévelygő akarásnak. Ezen a ponton túl azonban, amint az akarásnak és érdeknek eredetét vagy mivoltát felfejtik, elemibb tényre visszavezetik, más utat vesz az a két hatalmas gondolatár. Az akarás schopenhaueri, az érdek marxi fogalmazásának semmi köze sincs ahhoz, a szatócsoknak való, rücskös kis morálfilozófiához, amely azért húzza ki a fuldokló embert a Dunából, mivel felismeri, hogy az utánaugrás kevesebb fájdalommal jár, mint a parton maradás. A frankfurti buddhista az akarásban a világ minden tüneménye mögött álló lényeget, Ding an Sich-et látja és így az emberi meggyőződések lélektanának metafizikai magyarázatát adta. Nagy távlatokra szomjúhozó szeme azonban átsiklott azon a tényen, hogy az emberi világban legalább, az egyén és a mindenség, a en és a pan között ott terpeszkedik sajátos éghajlatával, levegőjével, vizeivel és hegyláncaival a tömegbe verődött en, az emberi társadalom. A történelmi materializmus az érdeket - a schopenhaueri akarásnak ez a marxizmus nyelvére való lefordítása - nem metafizikai, hanem társadalmi tényekre vezette vissza és az emberi meggyőződések lélektanának szociális magyarázatát adta. Az embereknek gazdasági tevékenységében mutatta meg azt az elsődleges mozgató erőt, amely öntudatlan, földalatti csatornákon keresztül hatva igazi ráncigálója az élet színpadán lejátszódó látványosságoknak. És azonfelül kalapácsütéseivel porrá zúzta az őserdőkben magányosan tévelygő kezdetleges embernek gipszlegendáját s eszmeileg is odaállította az embert, ahol a valóságban is él: a magaszabású lények sokaságába. Az újkori ismeretelméletnek állandó erőfeszítései azon kérdés körül forognak, hogy az ismeret keletkezésében és milyenségének meghatározásában minő szerepe van az ismeret megszületésénél közreműködő erőknek, szerveknek. Locke-tól és az angol szenzualistáktól, Marxig nyúlik e kérdésre adott feleleteknek lánca és durva hasonlattal úgy lehetne jellemezni a megoldási kísérleteket: hogy Locke az idegrendszernek, Kant ennek és az agyvelőnek, Schopenhauer a szexuális életnek, Marx a gyomornak - a megélhetés mindent egybefoglaló szimbólumának tekintve ezt - tulajdonította a döntő szerepet. A keresztény aszkézistől megmérgezett gondolkozás világában a történelmi materializmus a gyomornak pogány és forradalmi tiltakozása volt eddigi - elvi - megvettetése ellen és bevezette az élni-, sőt jól-élni akarásnak jogát a bölcsészeti elméleteknek lenge templomába. Hű képe volt ebben is egy olyan tömegmozgalomnak, amelynek minden porcikájában ott feszül a jobb, integrálisabb életnek mindenki számára való akarása.

A történelmi materializmus azonban nemcsak ismeretelmélet, hanem történetfilozófia is. Mint ilyen fontosabb, de egyúttal ismertebb is. A történelmi élet gazdasági magyarázataképpen átalakította az egész történetírást s Marxnak, Engelsnek történelmi munkáin kívül olyan művekben mutatta meg módszernek való elsőrendűségét, aminők Mehringnek Lessing-legendája, vagy hogy nem szocialista írókat említsünk: Karl Lamprechtnek Deutsche Geschichte-je vagy Ferreronak a római birodalom történetéről írott munkája. Egy, a Kárpátokon átverődött hulláma megtermékenyítette Acsády Ignác magyar történetírását is. Sőt, úgy tetszik nekünk, hogy helyesen magyarázzuk az idők jeleit, ha azt véljük, hogy a huszonegyedik század ballagi aladárjainak és marczali henrikjeinek a 2057-2100-dik esztendők között megjelenő munkáin is rajta lesz a történelmi materializmus módszerének a bélyege.

A történelmi materializmus harci tudományának másik nagy következménye, a marxizmusnak másik fontos tanítása az osztályharc elméletének felállítása, valamint az ezen elmélet nyomán támadt nagyszabású kísérlet, a politikának tudományos megalapozására, a társadalmi fejlődésben dolgozó erők irányának, tendenciáinak szabatos megállapítására. Ebből a törekvésből született meg a marxizmusnak gyakorlati szempontból legnagyobb alkotása és legeredetibb oldala: a munkásmozgalomnak és szocializmusnak összekapcsolása.

A nyomorúságnak és bűnnek vaskos földrétegei alatt gyötrődő népen Marx előtt is sok nagy embernek esett meg a szíve és indult meg elmélkedő munkára az esze. Merész álmodók és földönjáró mérnökelmék sok, jó-rossz tervet koholtak arról, miképpen lehetne az emberiség gazdasági nyomorúságának véget vetni. Bármilyen anyagból is akarták ezek a nemes égen vagy földönjárók, Platontól Fourierig, megépíteni Utópia városát, valamennyi egyetértett abban, hogy az építés munkáját felülről kell kezdeni. A nemes, a jó, a tanult, a vagyonos, a hatalmas embereket kell meggyőzni, hogy nem szabad és nem is okos eltűrniük az igazságtalanságnak és nyomorúságnak uralmát, s mihelyt ez a meggyőzés befejeződött, a sötétség közepéből kinő majd a világosság városa. De senki sem "vetemedett" arra a gondolatra, hogy az elnyomott, az elfajuló, pusztuló, kínjában legföljebb csak földrengéseket támasztó nép, a munkásosztály lesz ennek az új világnak a megteremtője. Marx szocializmusa ezt hirdette és ennek a tanításnak tudományos igazolásával vitte véghez legnagyobb gyakorlati munkáját. Marx megmutatta, hogy a munkásság mozgalmai apró előnyöknek ideig-óráig való elérésén kívül egyéb eredményt nem tudnak elérni s a szocializmus igazságai elméletek maradnak mindaddig, amíg össze nem találkoznak és közös erővel nem ostromolják a szolgaságnak várát. A szocializmust nem az emberek jóakaratára, nem nemesebbé válására, hanem a gazdasági fejlődés ellenállhatatlan erőire alapítani, vagy még helyesebben kiolvasni belőlük, felmutatni bennük: ez volt Marxnak legsajátosabb és hatásában legtermékenyebb megismerése. És aki igazat ad Hume Dávidnak, a szkepszis főpapjának abban, hogy a cselekvés, a megvalósulás a legfőbb bírája minden igazságnak, annak el kell ismernie azt is, hogy ez: a munkásmozgalomnak és a szocializmusnak összekapcsolása volt egyúttal a legigazabb gondolata is a londoni temetőben negyedszázada fekvő nagy halottnak.