Martha Ostenso: Erwachen im Dunkel
szerző: Aszlányi Károly
Észak-Amerikának két olyan fiatal írónője van, akiknek nevéhez a közelmult egy-egy nagy könyvsikere fűződik. Az egyik Anita Loos[1], a másik Martha Ostenso[2]. Mindketten a mai Amerika két nagyon elkülönböző nőtípusának megtestesítői. Ostenso európai tradiciók és amerikai hatások kereszttüzében vívódik; a másiknak nincsenek problémái, már Amerikában született. Irodalmi szempontból egyelőre csak Ostensonak van komoly jelentősége.
Martha Ostenso ma huszonhatéves, norvég, paraszti származású, első könyve (Der Ruf der Wildgänse) emlékezetes sikert aratott. Második nagy regénye sok tekintetben felülmulja az elsőt. Itt is a farmer-életet írja meg, vagyis a farmerek életén keresztül az Életet; mert amint hamarosan kiderül, az észak-dakotai tanyák és kisvárosok élete ugyanaz a pletykás, irígy, kicsinyes, házsártoskodó és koszos folyamat, ami, például Alsóbükkfalva és vidékeé. Az egymást-kritizálásnak, rosszakaratnak és butaságnak már mellékalakjaiban örök emléket állított Martha Ostenso. Leírja a túlságosan szűk, kellemetlenül szívós határ-falakat, amelyekbe lépten-nyomon beleütköznek a terjeszkedni-vágyó ifjú életek, amelyek kivágynak a «nagyvilágba», illetve abba az alaptalan valamibe, aminek kölyök-álmaikban felelőtlenül elképzelik; addig vágynak oda, amíg az ütődések le nem szoktatják őket. Ostenso panasza különös, fojtott és nyugtalanító drámai erőt nyer azáltal, hogy nem a pozitív fennálló, vagy bekövetkező rosszat látja meg az életben, hanem mindig azt a jót, ami hiányzik belőle. Az ürt, amit hiánya támaszt. Az élet nagy üregeit, helyrehozhatatlan mulasztásokat, teljesen lekésett pillanatokat, betegeskedően húzódó ember-életek kavernáit. Például: az egész regényen két nagy szerelem vonul keresztül: az egyik Hattie Murker egy elvadult fiatal farmer iránti szerelme, a másik Hattie férjét köthetné össze egy szeretnivaló kis norvég gyereklánnyal. De a regényben csak a Hattie és férje közti viszonyt olvassuk, a kettejük egymástkeserítő, makacs közösségét, míg a fenti szerelmekről csak két-három mondat és pár villámgyors jelenet tanuskodik. Mégis tudjuk, hogy a négyszáz oldal egész tehetetlen tragikumának eredetét ama két-három mondatban és pár villámgyors jelenetben kell keresnünk.
Gyönyörű természetfestése, szemléltető ereje, tökéletes kompoziciója és könyörtelen szókimondása azonban még csak tökéletes naturalista társadalom- és emberrajzzá avatnák Ostenso regényét, amely eredeti, amennyire Észak-Európa és Észak-Amerika hatásainak keveredése okozza; sablónos, amennyire a feltétlen realista szemlélet kényszeríti. Azonban legnagyobb értékét ne itt keressük. Meglepő az a furcsaság ami Ostenso szemét a férfiírókétól megkülönbözteti. Ostenso nőalakjai (egyetlenegy az említett Karen Strand kivételével) mind: földéhes, szigorú, józan, takarékos, munkás, céltudatos emberek; férfiai ellenben (szinte anyás okossággal megrajzolt) álomjáró, nagyszívű, bele-belenyugvó, fel-fellázadó, rosszkor megalázkodó gyermekek, akik a panaszos gyígető, munkáltató, szigorú anyák és feleségek megnemértésében fonnyadoznak! Ezek a férfiak fáradtan remélnek egész életükön át egy derűs, bizakodó, «meggondolatlan» szót anyáiktól és asszonyaiktól. Ezekben a férfiakban Ostenso kegyetlenül megvádolja a világ asszonyait, anyákat és feleségeket egyaránt. Aki férfi-író ugyanezt megkísérelte, nem tehette meg anélkül, hogy «nőgyűlölői» vagy egyéb bélyeget ne szerzett volna érte, hőstettnek vagy merényletnek ne minősítették volna állásfoglalását. De Ostenso feltünés nélkül, természetesen és szomorúan megteheti és itt válik döntő jellegűvé a szerepe: a Nővel szemben elfogulatlan tud lenni; a férfit pedig jobban ismeri, mint az ismeri saját magát. Osterno Luce Dorritja, huszonegyéves, álomjáró kölyök, a farmerek szerint «sokra viheti». De apja, az öreg William Dorrit, még többre vihette volna, ha az élet be nem osztja egy fanyar és zsörtölődő asszony mellé, aki megakadályozza abban, hogy felkeljen, elinduljon a világba és «bolondokat csináljon». (Itt, egyedül itt van valami kételyünk: hátha tényleg bolondokat csinálnának Luce és William Dorrit, és a többiek, ha az asszony kiengedné őket az életbe?! Valószínűleg; ezt néha Ostenso is elismeri, bár küzd a dologban lévő tragikum betetőzése ellen.) Luce Dorrit apja árnyékával a szívében, jelentkezik az Életnél, aki beosztja őt egy szigorú, szép és gazdag asszony mellé, aki évekkel idősebb nála és «már az iskolában is az idősebb lányok közé tartozott». Hattie lánykorában vadul szeretett egy szomszédos farmert, aki elvette a testét (a farmer azt állítja, hogy: elfogadta), de azután nem vette őt feleségül, egyszerűen, mert: «egy asszonyt nem érdemes szelidíteni és nyeregbe törni». Hattie meg akarja mutatni, hogy nélküle is teljes lesz az élete, megszerzi Luce Dorritot férjének, gyerekeket akar, boldog utódokat, hogy körmére koppantson a Végzetnek, ami meg merte sérteni női büszkeségét. Hattie elindul a Boldog Élet nyergében, összeszorított fogakkal. Csakhamar Luce Dorrit is összeszorítja a fogait és hasztalan igyekszik még egyszer elnevetni magát a régi, oktalan módon. Hattie Murker az irígyekkel sem törődik és a férje életével sem, csak a maga akaratával, ami a legfőbb és egyetlen fórum. Van a szomszédban egy kis tizenhétéves norvég eredetű művésznő, Karen Strand, akit az élet nem osztott be Luce Dorrit mellé, holott...
De Hattie ezzel sem törődik. A gyerek meghal; lesz másik. Luce Dorrit még idegenebbül jár-kel a felesége birtokán szívében az apja árnyékával. De Amerikában vagyunk és végtére minden bilincsnek és kényszer-járomnak le kell pattogzani egyszer. De ahogy lepattogzik, az megint «európai». Luce megtudja a felesége titkát, szerelmét, szándékát és a maga szánalmas szerepét az egészben. De az indulatok sokáig szégyenlősködnek benne és csak egy tábori ágy miatt robbannak ki, amit Luce a padlásra akar vinni. Hattie nem akarja. De Luce mégis felviszi. És Hattie ebből, hogy először nem teljesül az akarata, ebből megérti, hogy Luce többet tud, mint kellene. Leveti magát a kőbányába. Luce hamarabb megszabadul a lelkiismeret sirató-asszonyaitól, semmint gondolnók, mélyet lélegzik és elindul, «férfivá éretten és újjászületve» a Városba, ahol Karen Strand tanulja a magasabb festészetet.
Ostenso ismeri a férfit, úgy, ahogy kevesen ismerik, változhatatlan gyereknek, aki elrontott kedvű és életű, ha elveszik a játékait, vagy inkább a szabadságát, amit veszélyes és felfujt jelentőségű játékokra használt. És bár, a regény vége felé, mintha kompromisszumot kötne a szívével, eme férfi ismeretének rovására, mégis olyan ez, amit leírt, hogy nem is lehet máskép, csodálatos lenne, hogy máskép is láthattuk, ha nem tudnók, hogy az életet rendszerint annyi módon látjuk, ahányféleképpen érdekelve vagyunk benne. A tisztánlátásnak és érdektelenségnek olyan pillanatai, mint amilyenben ez a könyv született: nagyon ritkák és nagyon megbecsülendők.