Mari néni meg Pista bácsi
szerző: Gárdonyi Géza
Mari néni szoknyában járt, és kisasszony volt az emeleten.
Pista bácsi ifiur volt, és szivart szivarozott.
Ez a Pista bácsi mindennap feljárt az emeletre hozzánk, hogy megmondja milyen az idő.
- Ma szép idő van, - szólott.
Amire Mari néni igy felelt:
- Az ám.
Vagy azt mondta:
- Az idő borult.
Amire Mari néni azt felelte:
- Lehet, hogy még ma kitisztul.
Azután virágot tüzött a Pista bácsi nyaka mellé, a kabátba.
Jó bácsi volt ám ez. Valahányszor odaültem hozzájok, mindig adott egy krajczárt, hogy menjek el a boltba és vegyek czukrot; de azt is megmondta, hogy ne itt a szomszédban vegyek, hanem a másik boltosnál, a melyik meszszebb van, mivelhogy az jobbat árul; és azt is mondta, hogy ne siessek, mert eltöröm a lépcsőn a lábamat.
Bizony nem fogadtam szót. Ki is járna lassan, mikor czukorért megy! A lábamat pedig nem szoktam eltörni.
Mikor visszaérkeztem, ujra Mari néni mellé ültem, és szopogattam a czukrot.
Pista bácsi megsimogatta a fejemet és megint adott egy krajczárt, hogy vegyek piskótát, és hogy jó messze menjek, lassan, mert aki siet, abból nem lesz okos ember.
Igy ajándékozott meg négyszer-ötször is egy délután, s azt hiszem, a király fiával se bántak úgy, mint velem. Néha még Budára is átmentem törökszilváért.
Egyszer aztán meguntam a sok édességet.
Nem kellett se czukor, se piskóta. Pista bácsi sok krajczárt adott akkor, csakhogy vegyek valamit.
Zsebretettem a krajczárokat, és kijelentettem, hogy nem eszek czukrot, se fügét, se törökszilvát.
Pista bácsi akkor az ölébe vett, és a köpönyegével betakarta néha a fejemet.
Ilyenkor mindig czuppantott.
- Mi czuppanik ugy? - kérdeztem.
Nevettek, hogy olyan kiváncsi vagyok. Mari néni piros volt, mint a pecsenye, Pista bácsi meg mint a görögdinnye.
Egyszer azt mondták, hogy a madár jön ki a kályhalyukból; csak lessem és fogjam meg.
Egész délután ott ültem a kályhalyuk mellett. De a madár nem mert előjönni, mert ők a másik szobában mindig suttogtak és czuppantottak.
A Mari néni mamája ilyenkor sohase volt otthon. A misékre járt és a litániákra. Egyszer korábban jött haza, mint vártuk. Pista bácsit ez meglepte. A nénit is.
Engem nem lepett meg.
- Mit keres itt? - kérdezte a néni.
Azután azt mondta:
- Takarodjék!
Rettenetes pillanat volt!
Kérdeztem aztán Mari nénit, hogy miért kellett Pista bácsinak elmennie?
- Mert nincsen pénze!- felelte búsan Mari néni.
- Nincs pénze? - szóltam elcsudálkozva, - már hogyne volna pénze. Mindig tele van a zsebe!
Egy délután Mari néni elment Pista bácsival sétálni. Nekem átadtak egy levelet. Azt mondta Mari néni:
- Vigyázz a levélre és add oda a mamának.
Egész estig mindig ott álltam a levél mellett.
- Kutya levél! - szóltam megfenyegetve, - innen ugyan el nem szököl!
Este hazajött a Mari néni mamája. Elolvasta a levelet és felkiáltott:
- Jaj! jaj! jaj!
Azzal belerogyott a fotelbe.
Mondom neki:
- Miért sir?
Azt mondja:
- A gazember! A gazember!
- Ki az, néni?
- Pista, a te kedves Pista bácsid!
- Már az nem igaz - feleltem bátran, Pista bácsi jó ember: a legeslegjobb ember a világon!
Erre azt felelte:
- Csacsi vagy még te!
És tovább sirt, tovább jajgatott.
Sok-sok idő telt el. Mari nénit mindennap vártam, de sohase jött. Nagyon messzire mehettek sétálni.
Már a nyár is elmult. A fák sárga ruhába öltöztek, de nagyon hideg lett, hát hamar levetették és hóbundát meg fehér csipkéket vettek magukra.
Amint az iskolába mentem, Mari nénivel találkoztam. Hogy összerebbentünk! Hogy örültünk egymásnak! Százszor is megcsókolt, aztán felültetett a lóvonatura. Aztán elvitt messze, messze, egy kis házba. Ott találtam a Pista bácsit is, meg egy kis Jóskát.
- Látod, - szólott Mari néni - ezt a gólya hozta.
- Neked hozta?
- Nekem ám.
- Mondd meg neki, hogy hozzon nekem is!
Szerettem volna egy ilyen kis Jóskát. Bolondos vig fickó volt. Mindig nevetett és kezelába járt, mint a motóla. Fogni is tudott ám a lábával!
Azután azt kérdezték tőle.:
- Mit csinál a mama?
Megmondtam, hogy reggel kávét főz, délben pedig levest. Tegnap czukros kását ettünk.
- Szokott-e sirni?
- Nem. Mikor ráér, csak akkor sir.
- Emleget-e minket?
- Hogyne. Azt mondja: Szegény Mari, elszöktette a gazember! És ott imádkozik a Mari néni arczképe előtt.
Telerakták a zsebemet süteménynyel. Az egyik zsebembe beletették: a Jóska arcképét és felirták rá: "A nagymama unokája." Azzal felültettek a lóvonatura és hazaküldtek.
Már akkor az egész ház keresett.
- Hát nem esett a Dunába? - kérdezte tőlem a házmester.
Ennek a házmesternek mindig ilyen ostoba gondolatai vannak.
De a néni is azt kérdezte tőlem. Pedig a néni okos asszony.
- Hogy estem volna a Dunába, - feleltem, hiszen a Mari néninél voltam.
Erre a néni elkapta a kezemet, és olyan sebesen ragadott fel a lépcsőn, hogy majdnem repültem.
- Hol voltál? - kérdezte, mikor magunkra maradtunk, de olyon hangon, hogy ijedtemben alig tudtam lélegzetet venni.
- Mari néninél, - feleltem remegve.
- Hol lakik?
- Pista bácsinál.
- Hát az hol lakik?
- Az Attila-utczában.
- Mit láttál náluk? Szegénységet!?
- Egy Jóskát.
- Micsoda Jóskát?!
- Olyan kicsit.
- Milyen kicsit?
- Csak akkora, mint a karom; pólyában lakik; mindig nevet, és égnek tartja a lábát. Itt az arczképe is.
A néni elkapta az arczképet. Az ablakhoz ment. Sirt. Aztán meg nevetett. Mikor sirt, a fejét csóválta; mikor pedig nevetett, az arczképet nézte.
Mert nem is lehet azt a Jóskát nevetés nélkül nézni, olyan bolondos, vig ficzkó!