Marcel Proust (Szerb Antal)
| Marcel Proust szerző: Szerb Antal |
Mialatt olvasom Proust regényét, a szerzővel együtt álmatag magam-megfeledkezésben keresem az „elveszített időt” és eszembe sem jut, hogy módszerén gondolkodjam, hogy más regényekkel összemérjem. Nem jut eszembe, mert minden kritikánál erősebben él bennem az inkommenzurabilitás érzése, mely érzelmi kritériumom arra hogy nagy valamivel állok szemben: egészen másnak érzem, mint mindent, amit valaha olvastam, bennem élő képe elszigetelődik attól a fogalomtól, hogy irodalom. Nem jut eszembe, hogy regényt olvasok. Sőt, hogy olvasok egyáltalán, azt is elfelejtem.
És épen ebben áll Proust írói módszere. Végkép és gyökeresen elvet minden regényírói formulát, melyek pedig époly kötő erejűek, mint volt az eposzban a seregszemle és társai, (gondolok pl. a személyek fokozatos kibontakozására, a beszélgető jelenetek epikus áthidalására, az idő mulásának érzékeltetésére stb., stb.). Kikapcsol minden „regényeset” ebből a mondjuk-regényből, hozzá képest még Tolsztoj is fantasztikus mesemondó, fikciók kitalálója, „költő”, aki olyanokat költ, ami nincs. Proustnál konstrukcióról annyira sem lehet szó, hogy még az utolsó konstrukciós gerenda is elvész, melybe a Tolsztoj-regények még kapaszkodnak: a kronologikus sorrend. Folytonos hüszteron-proteronban élünk, az idő érzése eltűnik, sosem tudjuk, hogy a mű hőse mennyi idős és hogy két sor közt hány év múlik el, ha ugyan a következő lekezdés nem datálódik tíz évvel előbbre, mint a megelőző. Végkép szakít a regény alapfikciójával, melyet Tolsztoj még megtart: a harmadik személyben való dolgozás fikciójával, amikor a regényíró felemeli a hős koponyáját és belelát agyvelejébe, de amellett nem is én-regény, mert nem a belső világ vallomásszerű rajza, hanem a külső világé, amint egy átélő énben reflektálódik, tehát a külső világé, úgy ahogy van: Mert akárhogy van ez a világ, dickensi jóakarat felhőcskéiben vagy strindbergi rosszakarat csontváz-látásában, de mindég csak egy átélő én tudattartalmában van. A harmadik személy beszédformája pedig úgy tesz, mintha valami személytelen őrangyal számolna be az elfutó időről.
Proust regénye, amellett, hogy nem naturalista regény, a naturalisztikus tendencia végső, továbbmehetetlen beteljesedése. Továbbmehetetlen, mert ez a regény már olyan valóságos, hogy már nem is érezzük valóságosnak, mert már reálisabb az életnél. Az igazi életben még sosem láttam olyan eleven, hus-vérből való alakokat, mint Charlus báró, mint Mme Verdurin, mint a prousti csodálatos körmenet megannyi alakja. Mert az „életben”, járkálva gondjaim és gondolataim ködében, sosem érek rá, hogy olyan jól megnézzem az embereket. Embertársaim képe sokkal halványabban, sokkal bizonytalanabb és sokkal hipothétikusabb vonásokkal él bennem, semmint Proust alakjai. Charlus bárót sokkal jobban ismerem, mint az öcsémet. Így győzi le Proust a naturalizmust saját fegyvereivel, az ad absurdummal: regénye már nem „olyan, mint az élet”, hanem olyanabb.
Proust embermivolta is valóságosabb a valóságos embereknél. Túljutott a regényíró attitűdjén, mely tulajdonkép épolyan pózos, épolyan álságos volt, mint minden őszinte emberi attitüd. (Ki mondhatja el magáról, hogy őszinte? Csak Proust, és ez embertelenségének gyökere.) Ő nem „vándorló tükör”, mint Stendhal volt, nem „statiszta az élet színjátékában”, mint Gottfried Keller, nem kérlelhetetlen gyűjtője az emberi butaságnak, mint Flaubert, nem könnyes résztvevője az emberi szenvedésnek, mint Dickens, a regényíró szimbolikus attitűdje Wilhelm Meistertől a Zauberberg hőséig a „Bildungsreisender”, de Proust leveti magáról a Megfigyelő objektiv és ezért hamis attitűdjét. Ő embertársunk, közembertársunk, aki él a világban, nem, hogy leírja, hanem hogy élje az életet.
Ő is igyekszik az élet totalitását, „nagykeresztmetszetét” adni, de nem valami álobjektiv, általános emberi magaslatról, hanem az élet totalitását úgy, amint egy ember, egy mondain ember látja. Az előkelő világ, arisztokraták és pénzurak világa a Világ, a levegő, amelyben lélegzünk, a kispolgárság és az alsó osztályok olyanok regényében, mint a hold, mely állítólag mindég csak egyik arcát fordítja felénk: csak annyiban szerepelnek, amennyiben érintkeznek a felső osztályokkal.
Proust egyetlen formatörvénye az a kifejezhetetlen formatörvény, mely a felső osztályok életét és beszédét normálja. Regényének meséje: megyünk egyik estélyről a másikra és megismerkedünk híres emberekkel. Regényének gondolati tartalma: néha már kezd egy mély, titkokat sugarasan megvilágító gondolat kialakulni, de a kocsi megérkezik és ki kell szállni, vagy jön egy hölgy és meg kell hallgatnunk a friss pletykákat. Szeretnénk néha viszontlátni egy vonzó alakot: Saint-Loup-t köteteken keresztül várjuk vissza Afrikából – de annyi más dolgunk van, estélyekre menni és futni hideg szerelmek után.
Proust értékrendszere, minden gondolkodás nélkül és minden gondolkodás előtt, a valóság apriorijával: az előkelőség értékrendszere. A guermantesi herceg értékesebb, mint Swann, mert királyi vér van benne; Swann intelligenciája, lelki finomságai természetes hódolattal hajolnak meg a herceg kegyelemszerű kiválasztottsága előtt. Miután pedig ez az apriori értékelés mégsem apriori, mert a polgári irónak és a polgári hősnek nincs a vérében, értékelése tulajdonképen a társadalmi sznobizmus értékrendszere. Proust egyik legnagyobb újítása, hogy rehabilitálja a sznobizmust, melytől olyannyira borzadóak a XIX. század írói. Az arisztokrácia megújult tisztelete, vagyis a kegyelemszerű, születésszerű, nem szerzett értékek új megbecsülése az egyetlen pozitivum, mely Proustot az új nemzedék pozitív törekvéseivel szellemben összeköti.
y Proustot az új nemzedék pozitív törekvéseivel szellemben összeköti. Ebben teljesedik egyúttal a fejlődési vonal, mely Prousthoz nagy regényíró-őseitől húzódik: Thackeraytől és Meredithtől. A velük való összehasonlítás mutatja legplasztikusabban a szellem azótai fordulását: Thackeraynél a sznob, a századközépi angol polgár gőgjével megnézve, még nevetséges, Meredithnél, a fenékig látó, problémákkal gyötört pszichológusnál szánalmas és néha csaknem megrendítő – Proustnál, aki kiábrándult már a polgár romantikájából, intellektusból és irodalomból és egyszerűen „éldegél”, mint a többi ember: a sznobizmus magától-érthetődő.
Máskor a kötet-rengeteg végére érve letesszük a könyvet (melyet talán nem tudtunk letenni hónapokon át), olyan érzésünk van, mintha valami betegségből épültünk volna fel. De valami nagyon szép betegségből, melynek viziója nagyobb volt, mint az élet.