Mantegazza
szerző: Ambrus Zoltán
Akik az író nagyságát csak olvasóinak a számával mérik, a mi időnk egyik legnagyobb, mert legolvasottabb íróját parentálhatják el Paolo Mantegazzában. Honfitársai, az olaszok, akik talán még a franciáknál is előbb járnak kiváló embereiknek a megbecsülésében, csakugyan az írót, a mindenfelé tetszetős írót tisztelték benne; hogy a civilizált emberiség Mantegazzában a tudomány egy korifeusát veszítette volna el - ezt maguk az olaszok se merik állítani. Világhírű fiziológusnak, antropológusnak és etnológusnak Mantegazzát csak Budapesten tartották.
A firenzei egyetem agg tanára, aki a pátriárka-kor küszöbén is egyre-másra ontotta a tudományos tárgyú szépirodalmi könyveket, nem volt igazi tudós. Túlzás volna azt mondani; hogy kontár módjára írt arról, amihez csak hozzászólt, és hogy a tudománynak azok közé a kalózai közé tartozott volna, akik csak mások tudományos eredményeinek a kizsákmányolásából, híg lére föleresztgetéséből éldegélnek. Bizonyára megtanulta a maga mesterségét annyira, mint a legtöbb orvos és sok egyetemi tanár; volt sok pozitív ismerete, kivált olvasottsága sok tudományos szakmában és mindvégig igyekezett a fejlődő korral lépést tartani. De ismeretei felszínesek voltak. Nemcsak hogy azok közé nem tartozott, akik fölfedezéseikkel előbbre viszik a tudományt; nemcsak hogy teóriái, amelyeknek szapora produkálásában csak a fantázia s néha az ötlet vezérelte, nem állhatták ki az igazán tudományos kutatás kritikáját, de még azoknak a pozitívumoknak sem hatolt eléggé a mélyére, amelyek a leginkább érdekelték. Igaz, hogy amikor ő, igen fiatalon, először foglalta könyvének címébe a "fiziológia" szót, ez a tudomány még bölcsőkorát élte, de miközben Mantegazza fáradhatatlanul írta a maga fiziológiáit, az anatómia és a szerves kémia tudósai megteremtették a szigorúan tudományos alapon álló fiziológiát is, az pedig, amit Mantegazza ezen a címen nyújtott, továbbra is önkényes teoretizálás maradt, amelynek sokkal több köze volt a belletrisztikához, mint a tudományos pozitívumokhoz. Így nem csoda, hogy elméleteinek jelentékeny részét máris megdöntötte a rohamosan haladó tudományos kutatás és hogy régibb könyveivel hamarosan elbánt az idő. De újabb könyvei sem tűntek ki nagyobb tudományossággal; Mantegazza mindvégig megmaradt elegáns és elég ízléses előadású, sokféle ismerettel rendelkező és szórakoztatóan változatos témákról elég tájékozottan beszélő műkedvelőnek. Antropológiai és etnológiai adatgyűjtése például - pedig sokat tartózkodott egzotikus vidékeken is - se az adatok tudományos értékét tekintve, se alkalmazásukban (mint teóriáinak támogatására fölvezényelt, de éppen nem meggyőző erejű bizonyíték-sereg), nem sokkal ér többet, mint azok a válogatás nélkül összehordott "tudományos apróságok", amelyeket a napilapok közölnek, minden tudományos ellenőrzés nélkül, és amelyek mindenekelőtt hitelre szorulnak, s aztán, ha kétségtelenül igazak is, akkor se sokat bizonyítanak.
Mantegazzával, az íróval, még hamarább végezhetünk. Ezt a sokáig nagyon olvasott írót a jövő egyáltalán nem fogja ismerni. Könyveiről, ha belletrisztikus termékeknek tekintjük, elmondhatni, hogy: amilyen sokféle témát pedzenek, annyira tartalmatlanok, mert vezérlő idea nélkül valók. Előadása rapszodikus, egyik ötlettől a másikra ugrándozó, sehová se vezető, nem mélyreható, nem meggyőző. Változatos és könnyed, de bármennyire keresi az előadás színességét, művészi stílusról nála nem lehet szó; ehhez hiányzik belőle a kifejezés ereje. Megvan benne az olasz temperamentum, de minden írása olaszosan áradozó és bombasztikus; természetimádása sokszor arra csábítja, hogy a legelavultabb stílvirágokból fűzzön rengeteg koszorúkat. Amíg anekdotázik, érdekes tud lenni, és ötletessége, amellyel a rokon témák közepett szökdécsel, meg-megóvja az unalmasságtól, de híjával lévén az erősebb logikának, ez a szórakoztató készsége is könnyen fárasztóvá válik; egy kis túlzással azt lehetne mondani: könyvei tartalmatlan anekdoták, felületes fejtegetések és szónokias hangú, festői erő nélkül való leírások gyűjteménye, szavaknak és szavaknak, folyton színeket kereső, de színező erő nélkül való szavaknak az egymásra halmozása. Túlzás nélkül szólva: a fiziológiának, antropológiának és etnológiának ez a Flammarionja olyanformán ír, mint Catulle Mendés.
Mégis nyilvánvaló, hogy nem tudósnak született, hanem írónak vagy újságírónak, mert bizonyos írói vagy újságírói ügyességet kell látnunk már abban is, hogy előbb, mint az utána következő sok ezer, meg tudta találni, milyen tárgyakról kell értekeznie, ha a tudomány körébe eső dolgokkal meg akarja hódítani a laikus nagy sokaság, az egész világ érdeklődését. Még több írói vagy újságírói tehetséget (s azonkívül ember- és közönség-ismeretet) tanúsít az, hogy el tudta találni azt is, hogyan, mily témákat feszegetve kell roppant közönségének a szája íze szerint írnia és milyen tárcaírói könnyedséggel kell a gondolatokkal zsonglőrködnie, hogy a legsúlyosabb tudományos kérdésekkel is könnyű szerrel végezhessen. Ha még hozzá számítjuk ehhez azt is, hogy bizonyos fantáziát állított a tudományos kutatás szolgálatába, anélkül, hogy nagyon megtévesztette volna a közönségét - mert mindössze annyiban tévesztette meg, hogy bizonyosságnak tüntette fel azt is, ami csak önkényes találgatás - ezzel nemcsak az érdemét méltattuk, hanem a tehetségét is.
Minthogy mindvégig leghíresebb könyvének, az Élvezet fiziológiájának a "költő"-je maradt és minthogy később is minduntalan visszatért ahhoz a témához, mely a fiatalságot mindennél jobban érdekli, meg kellett érnie azt a keserűséget, hogy amikor szélesebb körben is ismeretessé vált, milyen csekély könyveinek a tudományos értéke, kellemetlen fordulattal közönséges pornografusnak akarták bélyegezni. Ez a vád igazságtalan. Csak annyi állhat meg belőle, hogy bizonyára a közönségre való kacsintgatásnak is része volt benne, ha a tudomány népszerűsítését éppen azzal kezdte és azzal is folytatta a legörömestebb, aminek a fejtegetése leginkább számíthatott a nagy tömegek érdeklődésére. (Keservesen lakolt ezért a számításért.) De az a vád, hogy könyvei többnyire pornografikus munkák, már igazságtalan. Másképpen is tárgyalhatta volna ezeket a kényes kérdéseket, ha könyvei megírásában csak az üzlet reménye vezeti, és bátran tehette volna a tudomány örve alatt. Abban ártatlan, hogy a könyvkiadói élelmesség őt is pornográfusként tüntette fel a világ előtt és arról se tehet, hogy a megromlott tömegfantázia ott is pornográfiát keres, ahol az írót a pornográfia céljaival éppen ellentétes célok vezérelték. Kiváló idegorvosok közléseiből tudjuk, hogy még azokat a könyveket is, amelyek a titkos bűnök veszedelmeit ecsetelték sötét színekkel, izgató olvasmányul használta sok serdülő és serdületlen romlott fantáziája; ezt a vádat tehát a szigorúan tudományos munka írója se kerülheti el olyankor, amikor a szexuális élet jelenségeit kell szóvá tennie.
Nem, ennyire Mantegazza nem kisebbíthető. Azt meg kell adni neki, hogy temérdek könyvében - akármilyen fölületes fejtegetések közepett - a tudomány kétségtelen eredményeiből is sok olyan hasznos tudnivalót tett közzé, amelyeket a nagy tömeg revelációként fogadhatott és amelyeknek az ismerete a nagy tömegnek sokkal inkább hasznára vált, mint kárára. És aki átlátja, hogy a tudomány körébe vágó ismeretek népszerűsítése a kultúra egyik szükséges munkája, az Mantegazza érdemét csak nagyobbnak fogja látni, ha arra gondol, hogy a nagy tömegeknek a szexuális élet törvényeiről való tájékoztatása egy időben szinte a társadalmi szükségletek közé tartozott. (Ma már úgy "fel vannak világosítva", hogy ezen a téren a gimnazista is kész tudós.) És ha az a mód, amellyel például Jules Verne népszerűsítette a természettudományos vizsgálódás eredményeit, mindenki előtt tetszetősebbnek tűnik fel, és minden tekintetben szerencsésebbnek mondható, mint a Mantegazzáé, ez semmit se von le a Mantegazza érdeméből. Mantegazza nem volt se a tudomány zászlóvivője, se a belletrisztika kiválósága, de ugyanolyan hasznos munkát végzett, mint a néptanító. Sőt talán akkor se képzelődött, ha abban a hitben élt, hogy ő a népnevelők Nesztora, akinek a működését sok ezer ifjú ember egészsége dicséri.