Manlius Torquatushoz
- Odarum liber IV. 7. -
Olvad a hó, a mező kivirúl s a fákon is újból
Zöldül a lombtakaró,
A föld arca mosolyg, a patak, folyam újra vigan fut
Zöld, buja partjai közt.
Lepleit elvetvén lejt lenge táncot a nimfák
Játszi, bohó serege;
Oh, ne remélj halhatlant, látod: múlnak az évek,
S minden a semmibe vész!
Elfut a zordon idő a zefír langy szárnya-csapásán
S újra a nyár közelit
És ha lehull a gyümölcs, a világot elfedi ismét
Hótakaróval a tél.
Új tavasz integet isteni kegyből a puszta világra...
Ám ki leszáll közülünk
A mélységbe, hol Ancus s Tullus lelke bolyong, - már
Csak por s hallgatag árny.
Mit tudod azt, vajon új hajnalt az éjszaka múltán
Adnak-e isteneid?
Kapzsi, sovár örökös pazarolja a kincset, amit te
Oly nehezen szerezél.
Majd ha lezártad örökre szemed s elmondja a fénylő
Minos ítéletedet,
Sem jámborságod, Torquatus, sem a nemes név
Vissza nem hoz ide!
Hippolytust sem hozta Diana vissza magával
Mély, örök éjjeliből,
Sem Theseus nem mentheti már ki a léthei rabság
Láncaiból Pirithoust.