Manó (Magyar mythologia)
| ← Ármány, ocsmány | Magyar mythologia szerző: Ipolyi Arnold III. Manó. | Fene → |
III. Manó. Mélyebb nyom és alappal bir néphagyományunkban és nyelvünkön a manó név, ámbár homályos jelentésének megfejtése, egyiránt kétes. A szónak a nevezetes Manes heresiarcha nevével hasonlala — ki tanát K. e. 2 század. (m. h. 290) szinte a perzsa tartományokban terjeszté, — azzali magyarázását hozta elő, a kor és hely is a nemzetünk eredetérőli véleményekkel találkozván. De ezen látszólagos találkozáson felül is, még ős pogány vallásunkbóli egyenes manichaeismusi nyomok jelenségei hozattak fel. Már Batthyány (s. Gerard. act. et script. 41) sz. Gellért iratai kiadása előszavában, figyelmeztet ekkép: adversus manichaeismum quoque pugnat sanctus noster ... in hungaria profecto ea parte qua sanct. n. versabatur multoties repressa magnam animarum stragem edidit. Sz. Gellért iratai figyelmes olvasásából egyébiránt kitünik, hogy ő inkább mint kora tudós theologusa, egy magasb mysticatheologiai szempontból kieredő tárgyalása és cáfolásába ereszkedett a különféle eretnekségeknek, Pláto philosophiajának st., melyek közt a manichaeismust sem feledé, mire tehát semmi külső egyéb alkalom sem volt szükséges, — mintsem hogy a magy. pogányokra célozott volna, kiknek valamint nyelve, ugy vallási eszméik is ismeretlenek lehettek előtte, mert ha könyve ily befolyás alatt és célból származik, ugy a magy. pogányvallás tanai más tekintetbeni bővebb megérintését sem hagyta volna el, minek azonban nála legkisebb nyoma sem jő elő. Szegedy (rub. jur. 2. 155) ismét, a káromkodók ellen hozott 1563, 42. t. cikkhez megjegyzi: his proximis annis exortas esse in ungaria blasphemias, .. quibus deo virtus creandi adimitur, daemonique, aut cani, aliisve creaturis atribuitur, per turcas manichaeosque hereticos, turcis immixtos in hanc patriam esse invectas (teremt. X); a véleménynyel van Szirmay is (parab. 26, 38); de ez adat nyomán, amint egyrészt hason manichaeismusi eszmék vagy szitkok csupán átvétele tűnnék ki, ugy fenebb maga Szegedy, és a t. c. szavai rég meggyökeredzett „irradicatas”, és elhatalmazott szitkozódások elleni törvényhozatalról szólnak, bár lejebb Szegedy azok régi szokásos voltát ismét tagadja ugyan, de igen hibásan azzal erősítve állítását, hogy azok ellen addig törvény nem létezett. Miért a Horvát Jánosnál (i. h. 43) felhozott Alixovics, ezen átvétel korát legalább előbbre, IV Béla idejébe teszi, midőn a táborában katonáskodók a keleti érintkezések által vevék fel eme manichaeismusi elemeket. Ezek már az ismeretes ördögadta teremtette, ebadta st. káromló szólások, melyekben a manichaeusi tan hite: a világanyagnak, a roszszellem, az ördög általi teremtéséről nyilatkoznék; de mint már Horvát J. cáfolólag véleményezte, ugy azok a teremtésrőli hason eredeti magy. pogány vallási nézetre is egyenest visszavihetők, legalább nagyobb valószinűséggel, mintsem egyes ellenséges seregek, tábori ideiglenes érintkezésébőli származásra. Egy további a manichaeismusi összefüggésre felhozott adat szinte: ördög ősvallási fogalmunk és nevünknek, a manicheusi ertenk nevű, festett tankönyv nevéveli hasonlatossága; az utóbbi névnek azonban maig fel nem deríthető homályos értelme, a vizsgálatnak semmi alapot sem ád, mint azt még lejebb érintendjük (örd. III).
Amennyire kétesek ezek s különösen manó szavunk, ama Manes Mani nevéveli összefüggése, annyira kétségtelen másfelűl, a névnek ősvallási fogalommaradvány jelleme, és nyelvnyomainkból maig kitünő ily jelentése. Már azon szokásos használat, hogy véle hasonlón, mint az isten és ördög névvel, a jó és rosz állítás, és tagadás kifejezésére élünk nyilván erre mutat, s így csupán mintegy az utóbbinak az imprecatiokbani használata gyöngitésekint jő elő, mint: ördög vigye ― manó vigye, mi a manó, hozott a manó, a manóba! mi manó hozott ide ― qualis te daemon huc tulit (Szabó D.), hiszi a manó E. 5390, egye meg a manó. Csokonai par. dal: hogy a manó el nem vivé a vén szipát; D. km. 2. 211: csak egy mostoha volt jó abba is beleszeretett a manó és hamar elvitte. u. o. tölcs az ecetes korsóra, eljön a manó elviszi korsóstól. Szótárainkban: Sándor Ist. Kreszn. manó ― malus genius, daemon v. manduous, Szabó Dáv. rosz lélek, tájszótb. is így: gonosz lélek, sátán, gömöri, kemenesaljai székely népies használatban. Mit Matics u. o. magyaráz, hogy az Manuelt jelenti ki az ős magyaroknak prófétájuk (?) volt, ismét csak a Manesrőli fentebbi véleményre viendő vissza.
Feltűnő a szó magyarázatában, hogy az mintegy az ördöggeli szólás fogalomlágyításakint jelentkezik, mi által talán némi alárendelt szellem, vagy az ördög mint roszszal egykor ellentétesen képzelt jó, vagy nálánál jobb tulajdonságú lény fogalma maradt fen, mely természetesen a kimúlt pogánysággal rosz értelművé lett. Ide a km. D. 2. 324: a vénbába manó-ördögnek hadnagya, s a f. id. hogy a manó elviszi a vén szipát a mostohát, emezek boszorkány értelménél fogva ezekkeli összefüggésére mutat; nevezetes a tájszótb. ormánsági szó: manyó ― öregasszony értelemmel, miben hasonló elszármazásnak lehet helye, mint az egykori tündéri: banya, bába névben öregasszonyra.
A név és fogalom már ezeknél fogva, sokkal közelebb mutatkozik a római: manes házi istenek és halottak szellemeirőli, mythosi képletekhez, mintsem a fentebbi heresiarcha nevéhez, a nélkül azonban hogy azt amarra is szükség volna visszavinni. Ily tulajdonságaira mutatna már a km. szegénynek ajtaját nem őrzi a manó E. 7079, és a kevély szegényt a manó is csudálva nézi D. 2. 252; e szerint sajátlag kincsőr, gazdagságot hordó szellem, minőkről alább lesz szó; valamint a kicsinyítő mumus formában, melylyel a dajkák a gyermekeket rémítve csitítani szokták, a rém gnomi értelem is kinálkozik, minővel Kreszn. manduous ― poppelmann popanz magyarázza, és minők már általában a mai néphitben mindezen kincsőr és házi szellemek. Különösen erősül még ez, azon népies elnevezés és képzet által, miszerint a veteményes földek, szőlők, gyümölcsösökben, a kárttévő madarak elijesztéseül felállított póznák, szalma bábokat, rongy ruhadarabokba öltöztetve, fejökbe kalapot téve, kezökbe botot st. jellemzőleg manóknak nevezi; innét lehet a km. is D. 2. 34: harcolja a manó a cserfák tetején, honnét az valószinűleg felesleges dolgot fogna inkább jelenteni, miután a cserfán nincs mit a madarak ellen megőrzeni, mintsem átkozódást, mire Dugon. veszi; mi értendő u. o. 254, a: még akkor a manó is gatyában járt, kmás alatt? — valjon ismét ily ijesztő alak, vagy régi kor, mire Dugon. értelmezi, midőn t. i. még a régi vallási manó dívott; vagy talán ismét a kincsszellem, midőn még oly szegény volt, hogy ő is gatyában járt, azaz a mesés kor. Nevezetes azonban hogy épen ezen póznára kitűzött báb-manóroli képzettel, közel találkozik, a Manesróli történet, hogy a perzsa fejedelem által bőre lenyuzattatván, szalmával kitömve tűzetett ki az ország határaira, követői elrettentésére. Valjon ott, közel jártában vevé-e fel nemzetünk ez emléket, és nevet? s nem volna-e az több, csupán ethnogenesisi reminiscentianál? minő népérintkezési emlékeknek nem egy nyoma mutatkozik mindenfelé mythosunkban. De ennek ellenében áll nyelvünköni régi mély mythosi értelembeni használata, minőt egy ily, ha mindjárt nevezetesb esemény is nehezen fogott eszközölni; míg másrészt ismét a szó mai rosz szellem, ördög gonosz lélek, úgy házi nemtő, gnómot, rémet jellemző értelme nyilván mutatja, hogy ebben is koránsem határozott polytheistikai alakot, hanem csak ama szellemi, tündéri, daemonologiai főbblények egyike nevét birjuk, kik felül még mythosunk élénk emlékeit alább látandjuk.