Mai amerikai dekameron
szerző: Bálint György
Az első magyarnyelvű amerikai novellagyüjtemény megjelenése kapcsán felmerülhet a kérdés: van-e sajátos amerikai szellemiség? Más szóval: vannak-e olyan alapvető jellemvonások, melyek az amerikai szellemiséget az általános angolszász szellemiségtől megkülönböztetik? Erre nehezen adhatunk határozott választ, legalább is az irodalmat illetően. Mint a novellák kitünő kiválogatója, Reményi József bevezetésében megállapítja, az amerikai irodalom ma már nem az angol irodalom szellemi gyarmata. A mai amerikai líra, dráma vagy széppróza nem szorul második helyre az angol mellett. A XIX. század Amerikája még csak két európai súlyú és jelentőségű írót tud felmutatni: Hawthorne-t és Poe-t. A mai amerikai irodalmi termelés átlaga viszont minden tekintetben eléri a mai európai színvonalat és a legjobb amerikai írók a legjobb európai kortársakkal egyenrangúak. Értékük mennyiségében tehát nincs különbség köztük és az európaiak között - de vajjon mutatkozik-e különbség értékük minőségében? A jó amerikai írók éppen olyan jók, mint a jó európaiak - de vajjon mások-e? Vagy - szabatosabban - mások-e, mint az angolok, akikhez a legközelebb állnak az európaiak közül. Reményi József szerint a «frisseség, a képzeletnek és megfigyelésnek bizonyos szűz ereje» különbözteti meg őket az európaiaktól. Azt hiszem, hogy ez kissé elmosódott ismertetőjel. Ez a frisseség és szűz megfigyelő erő kivétel nélkül minden jó írónak elmaradhatatlan sajátja. Igazi íróból sohasem hiányozhat a nietzschei «intellektuális lelkiismeret», mely semmit sem hisz el, semmit sem fogad el készen, hanem minden jelenséggel szemben újra felteszi az alapvető kérdéseket.
Az az érzésem, hogy alig beszélhetünk irodalmi vonatkozásban, specifikusan amerikai szellemiségről. Csak angolszász szellemiség van és ennek teljes jogú, életerős és gazdag részese az angol mellett az amerikai. Az amerikai író általában nem szemléli és elemzi máskép a valóságot, mint az angol és az élet ingereire is nagyjából ugyanazokkal a lelki és művészi reflexekkel válaszol. Az ír szellem például, a maga heves lírizmusával, merész vérmérsékletével és dacos szarkazmusával sokkal inkább elüt az angoltól, mint az amerikai. (Az angol irodalomban, Swift-től Wilde-n és Shaw-n át egészen Joyce-ig, majdnem mindig az ír volt az erjesztő, destruktív és kísérletező elem). Az az erős és lázadó anti-puritanizmus, az élet nyers, dionizikus zűrzavarának és amoralitásának éles, tárgyilagos vállalása, amit ma majdnem minden amerikai írónál tapasztalhatunk, szintén megtalálható az angoloknál, például Lawrence-nél, Huxley-nél, Richard Hughes-nál és bizonyos mértékig Joyce-nál is. Általában, a mai polgári entellektüel attitüdje ez, melynek nyomát minden nemzet modern irodalmában erősen megérezzük.
De a különlegesen amerikai szellemek ez a hiánya semmi «hiányérzést» sem kelt bennünk, ha amerikai írókat olvasunk. Faulkner vagy Hemingway novelláinak szépségéből és jelentőségéből mit sem von le az a meggondolás, hogy angol szerző is megírhatta volna ugyanezt. Végre is, ne feledjük, hogy az írónál az egyéni kvalitások az igazán fontosak, nem a nemzetiek. Egyéni sajátosságai teszik az igazi írót. Ne felejtsük el azt sem, hogy Anglia és Amerika nyelve és kultúrája a sok részlet-külömbség ellenére mégiscsak testvérek és ehhez járul még, hogy ma már Angliában is szuper-kapitalizmus van, az angol társadalom bizonyos fokig «amerikanizálódik». Ilyen körűlmények között érthető, hogy a mai angol és amerikai irodalom nem sokkal idegenebb egymástól, mint a svéd a norvégtől és a dántól.
Ami az amerikai irodalmat mégis lényegesen megkülömböztetheti az angoltól, az a tartalom. Az amerikai regény az amerikai társadalom tükre, amerikai környezetet, amerikai életviszonyokat és amerikai konfliktusokat mutat be. Sinclair Lewis, Upton Sinclair vagy Theodore Dreiser regényeit nem látásmódjuk teszi amerikaivá, hanem az az amerikai valóság, amit meglátnak és megláttatnak. Már csak ezért is kár, hogy Reményi József ezeket az írókat kihagyta a külömben nagyon gazdag és értékes gyűjteményből. Szívesen láttunk volna az amerikai antológiában olyan elbeszéléseket, melyek legalább tárgyukban amerikaiak. Reményi túlzottan aláértékeli az amerikai realistákat, különösen Dreisert és Lewist, akik állítólagos «művészietlenségük» ellenére is nagyjelentőségű írói Amerikának és akiket társadalmi freskó-regényeik monumentalitása és életereje avat művésszé. A dekameron elbeszéléseinek túlnyomórésze a fehér emberiség világának bármely országában, bármilyen környezetben lejátszódhatna. J. B. Cabell, Fitzgerald, Ellen Glasgow és Robert Nathan tehetséges, de nem túlságosan mélyenjáró novellái helyett sokkal jellemzőbben képviselné a mai Amerikát Dreiser, Lewis, Upton Sinclair egy-egy írása, vagy a nálunk kevésbé ismertek közül a fagyos szatírájú George Milburn valamelyik közép-nyugati polgár-torzképe. vagy a Joyce-szerű szabadképzettársítással dolgozó, erős társadalomkritikájú Nathan Asch egy műve.
Van azonban a kötetben néhány olyan mestermű, mely minden hiányt feledtet és minden kifogást háttérbe szorít. Ilyen például Sherwood Anderson elbeszélése: «Halál az erdőben». Egy öreg amerikai parasztasszony életét és halálát írja le pár oldalon, egy jelentéktelen életet és véletlen halált, a maga elkeserítő, nyomasztó céltalanságában. Ez az asszony egész életében robotolt és valakitől vagy valamitől mindig verést kapott. Örökké fáradt volt, soha senki sem volt neki hálás. Hús-hulladékot visz a vállán az állatai számára, amikor az erdőben összerogy és meghal. Sovány kutyái leszedik holttestéről a zsákot és kieszik a tartalmát. Ennyi az egész. Úgy hal meg, ahogy élt. Soha sem volt semmi öröme. «A halott asszony azok egyike volt, akik arra vannak rendelve, hogy valamiképpen az állati életet táplálják; legalább is sohasem csinált egyebet... Az állati életet táplálta tehenekben, csirkékben, disznókban, lovakban, kutyákban, férfiakban. Lánya meghalt gyermekkorában, és egyetlen fiával nem volt semmilyen világosan kifejezhető viszonyban. Mikor meghalt, azon az éjszakán is éppen hazafelé sietett és a maga testén vitte az eleséget állati életek számára - írja Anderson, azután egészen halkan hozzáteszi: «... csak azt akartam megmagyarázni, miért voltam elégedetlen, akkor és azóta is». Íjesztően egyszerű, kemény, pátoszmentes írás ez, tolsztoji magasságokhoz jár közel.
William Faulkner-t, ezt a zseniális és nyugtalan írót, a lélek átmeneti állapotainak és meghatározhatatlan feszültségeinek sajátos erejű ábrázolóját nagyszabású néger-novella képviseli a kötetben. Egy kutyaéletű, meggyötört néger takarítóasszony fél, hogy elkóborolt izgága férje hazatér és megöli - erről szól az elbeszélés. Egy gyermek mondja el benyomásait a néger asszonyról. A gyermek kegyetlen éleslátása, mindenre kiterjedő tárgyilagossága ad különös hideg fényt Ernest Hemingway minatürjének is, mely egy indián-szülést ír le. A másik Hemingway miniatür gangszterekről szól, akik egy vetélytárs meggyilkolására készülnek. Csak Céline írt eddig olyan hátborzongató, «matter-of-fact» közönnyel az élet és a halál rémségeiről, mint Hemingway. Ez az, amiről fentebb szóltam: az élet teljes értelmetlenségének és vad, ősi etikátlanságának brutálisan őszinte és részvéttelen hirdetése. Ez az a pont, amelyben a mindenből kiábrándult és minden közösségből kiszakadt polgári írók igazán zseniálisak tudnak lenni.
A gyermeknek hatalmas szerepe van az amerikaiak érdeklődési körében és irodalmában. John Dos Passos fínom lírai pubertás-élményt ír le «Július» című novellájában, csendes költői öngúnnyal. Willa Cather a középszerű élet ellen lázadó és lázadásába belepusztuló diákgyerek tragédiáját mondja el szépen, emberien és klasszikus eleganciával. Értékes írással szerepel a kötetben egy nálunk nem ismert írónő: Evelyn Scott. Egy neurotikus szorongást ír le mesterien, mélyebb hátterének művészi sejttetésével és olyan borzongó feszültséggel, ami néha Poe novelláira emlékeztet.
Reményi József írta a nagy bevezető tanulmányt és a tíz író tömör, jellemző életrajzát. P. Berinkey Irma, Hevesi András, Kosztolányi Dezső, Nagypál István, Németh Andor, Reichard Piroska, Cs. Szabó László és Szerb Antal fordításai hibátlanúl szépek. Az egész könyv szép és maradandó. A magyar olvasó olyan amerikai értékeket ismer meg belőle, melyekről eddig alig tudott valamit. Ha a kötet nem adna mást, mint Anderson, Faulkner és Hemingway novelláit, már egyedül ezzel is komoly kultúrmissziót teljesített volna.