Mahler
szerző: Csáth Géza
A zene Napóleonja volt. Nem annyira alkotó, mint inkább harcos, fáradhatatlan küzdő, rajongó. Rajongója volt a gondolatainak, a nézeteinek, a terveinek. Ezeket azután minden erővel keresztülvitte, igazságokká tette. És tapsoltak neki Európa és Amerika összes metropoliszai. A XX. században eddig nem mutatkozott hozzá hasonló géniusz.
A tökéletességre törekedett. És el is érte. Richter János arról volt híres, hogy aránylag kevés próbára igen jó előadásokat produkált. Mahler nem elégedett meg az igen jóval. Csakis a legjobbat akarta. De ezért azután megtett mindent. Nem kímélte magát és nem kímélte a muzsikusait. Mahler alatt zenekarban dolgozni ─ idegörlő munka volt. Nagyszerűen meg tudta magyarázni, hogy mit akar, de azután nem is nyugodott, míg azt pontosan meg nem kapta. Hússzor egymás után elpróbálni egy rövidebb részletet a Walkürből vagy a Don Juanból, nála nem tartozott a ritkaságok közé. Türelmes volt a kegyetlenségig. Az embereit holtra fárasztotta és a legcsekélyebb ellentmondást vagy engedetlenséget a legszigorúbban torolta meg. Egy-egy Beethoven-szimfóniára vagy Mozart-operára való készülés idejét statáriumidőnek tekintette.
De amit produkált, az csodálatos volt és valóban megérte a fáradtságot. Az előadás mennyeien tiszta, szűz tökélye ─ magát az alkotó művész gondolatát reprezentálta. Mahler teljesen legyőzte az anyagot. A Beethoven-szimfóniák egyes polifonikus részleteiben a nagybőgők szólamai igen nehezek, majdnem játszhatatlanok. Ő nem nyugodott bele, hogy ezeken a helyeken a kontrabasszus alaktalan morgásba folyjon össze (mint ahogy a karmesterek a szokásjog alapján ezzel mindenütt megelégszenek) ─ addig dresszírozta az embereit, míg azok világosan megjátszották a szólamokat.
A budapesti operaház történetében Mahler igazgatósága jelentős korszakot képvisel. A „Cavalleria rusticana” bemutatója szenzációszámba ment és a közönségnél Puccininak egyengette az útját.
Miért hagyott itt bennünket Mahler, nem tudni biztosan. Annyi bizonyos, hogy nem rajta múlt, hogy nem maradt tovább itten. Az Opera felsőbbsége, melyet máig is jellemez, hogy méltatlan, közepes emberekért exponálja magát, nem tudta megbecsülni a nagy géniuszt, a nagy embert, akinek nincs párja, akit tehát minden áron meg kellett volna tartani.
Mint zeneszerző maradandó és értékes opuszokat hagyott hátra. Formaművész és klasszikus volt ─ mint Brahms. Impresszionista és dekadens ─ mint Strauss Richard.
Halála pótolhatatlan hiányt jelent az egész világnak. A fejedelem költözött el benne, a zenekar császárja.