Magyarország régi balkáni birtokai
szerző: Györffy István
Az 1908. év okt. 7-én Ő Felsége „azon ősi kötelékekre”való tekintettel terjesztette ki szuverén jogait Boszniára és Hercegovinára, melyek „dicső elődeit a magyar trónon” ezen tartományokhoz fűzték.
Az 1878. évi okkupáció még élénken emlékezetünkben van, hisz' vitéz magyar katonáink nagyrésze még közöttünk él, kik fegyverrel szerezték vissza a magyar királyok régi birtokát. Inkább tehát amaz ősi kötelékeket óhajtjuk röviden ismertetni, melyek a Balkán országait Magyarországhoz fűzték. Az időről-időre történt politikai határeltolódások miatt területünk északi határául a Drávát kell tekintenünk s röviden ismertetni fogjuk mindazon területek történetét, melyek a Drávától délre a Duna jobbparti vízvidékében feküdtek s hosszabb vagy rövidebb ideig a magyar király hatalmi körébe estek.
A Dráva-Száva közét a honfoglalás előtt a frankok bírták, míg végre a IX. század vége felé megjelennek a magyarok, s hamarosan megszállják. A magyarok Adria felé irányuló hadjáratát s visszajövetelüket Zágrábon át íróink 894-895-re teszik. Ez időtől kezdve Magyarország nyugatdéli határa a Száva, illetőleg a Kulpa és az Una.
A Dráva-Száva közét szlovének és avar maradékok lakták, a horvátok ekkor még nem voltak itt. Természetes, hogy a hódító magyarság ide is hamar betelepedett s különösen az alsó termékenyebb vidékeken gyorsan kiszorította, vagy beolvasztotta az idegen őslakosságot.
Horvátország ekkor még a Kulpától és Unától délnyugatra feküdt, mai területéből mindössze csak Modrus-Fiume és Lika Korbavia vármegye területe tartozott hozzá.
Horvátország
A horvátok Bíborban született Konstantin szerint a VII. század első felében kerekedtek fel Nyugat-Galíciában levő, ún. Fehér-Horvátország nevű őshazájukból s a Száván túl kerestek hazát. Itt kisebb törzsekben éltek s lassanként a római elemet a partvidéki új telepekre szorították, vagy felszívták éppúgy, mint az illirség töredékeit. A törzsek mindmegannyi zsupát alkottak s minden zsupa élén egy-egy nemzetségfő állott. A nemzetségfők főcélja az egyeduralomra való törekvés volt s egymással állandóan torzsalkodtak. Lassanként azonban kiemelkedett közülük egy, aki valamennyi felett elhatalmasodott s a többi törzsfő ezt uralta.
A múltban Dalmácia és Horvátország mindig együtt szerepelt s a két országot később sem különböztették meg egymástól. Ha csak az egyik nevét említik a régi írók, a másikat is bele kell értenünk. A IX. századbeli Horvátország a dalmát partok mentén feküdt, amennyiben a római dalmát városok e partoktól el nem zárták. Északi határa az Albona vagy Arsa folyónál kezdődött, északkeletre a Pliva folyóig terjedt, délfelé a Cetina torkolatáig nyúlt.
Horvát-Dalmátország egészen a XI. század végéig külön fejedelmek, illetőleg királyok alatt élt, mindaddig, míg Szent László királyunk 1091-ben meg nem hódítja. Írott történelmünk kezdetén e két országot együttesen Szlavoniának is nevezik, de ez a Szlavonia nem azonos a maival, mert akkor még a Száva-Kulpa vonalától délre esett. A Dráva és Száva közének egyik pontja sem viselte még azon időben a Szlavonia nevet, hanem mint név nélküli országrész szerepelt. Szent István egyik 1009. évi oklevele szerint Magyarország déli határa a Száva folyó s 1057-ben Száva-Szent-Demeter (Mitrovica) a pécsi püspökség területén feküdt. Baranya, Somogy és Zala vármegyék átnyúltak a Dráván s csak a későbbi idők folyamán veszítették el Verőce, Kőrös és Varasd megyék javára területük jelentékeny részét.
Századok teltek el s a Szlavonia név lassanként áttolódott a Dráva és Száva nyugati, majd később a keleti közére. A honfoglaláskor fegyverrel elfoglalt ősi földjét „elvesztette csata nélkül” a magyar, mint ahogy jeles tudósunk, Pesty Frigyes írja. E terület elidegenítését a királyaink ugyanis előszeretettel adták át az ország egyes részét, rendesen 1/3-át, a királyi hercegeknek kormányzásra. Ez a harmadrész legtöbbször Erdély volt, vagy pedig Horvát-Dalmátország, Magyarországnak Dráván túli részével. Ez a birtoklás később elkülönülésre vezetett. A királyi hercegek szerepét utóbb egészen a bánok töltötték be, akik igyekeztek hatáskörük alatt megtartani a nem horvát-dalmát területet is, mely a kormányzási egységnek egyik része volt. A tatárjárás utáni időkben kezd a Szlavonia név állandósulni a Dráva-Száva nyugati közére, 1258-ban Kőrös, Zágráb, Zagoria és Varasd vármegyék már Szlavoniához számíttatnak. Szlavonia neve átmegy a Száván is és Alsó-Szlavonia néven Bosznia három északnyugati megyéje is ide tartozik. Viszont a régi horvát királyok birtoka, Horvátország és Dalmátország, többé nem szerepel Szlavonia néven. A későbbiek folyamán a török világ roppant megnyirbálta Horvátországot.
A törökök a jajcai bánság elfoglalása után Horvátország felé kezdtek terjeszkedni s rövid idő alatt Horvátország elmerült a török áradatban s jelentékeny része Boszniába bekebelezve megmaradt egészen 1878-ig. Csak Modrus-Fiume megye és Zenng vidéke maradt fenn a régi Horvátországból s a Kulpa és a Dráva köze. Lassanként Horvátországnak neve erre a törököktől el nem foglalt területre ment át s a XIII. század utáni korban Szlavoniának elnevezett magyar terület újra nevet cserélt s „Horvátország” lett belőle a XVIII. század utolsó évtizedeiben. Már a katonai határőrvidék felállítása is nagyon kedvezett ezen néveltolásoknak s a névleges bekebelezések után a területi határkitolás sem sokáig késett, miben a bécsi kormány is készséggel istápolta a horvát aspirációkat. Törvényeink, diplomáink még jó ideig Szlavoniába helyezik Zágráb, Varasd és Kőrös vármegyéket, de lassanként a közhasználat elfelejtteti a történeti jogon alapuló tényt.
Amint Szlavonia Horvátországgá alakult, Szlavonia neve ismét kénytelen lett új területet keresni s ezt meg is találta a Dráva-Száva alsó folyása közt levő Pozsega, Verőce, Valkó és Szerém magyar vármegyékben. Ezeket eleinte „Tótország”, majd „Slavonia” néven kezdik nevezni, Mária Terézia idejében már e megyék Horvátország gyűlésére is elküldik követeiket, majd a bécsi kormány segítségével ez is Horvátország területébe olvad be, amit a kiegyezés is szanktifikál 1868-ban. A Bach-korszakban a Szerémség a „Szerb Vajdaság”-ba tartozott, mely vajdaság Bács Bodrog, Torontál, Temes és Krassó vármegyékből állott, nem számítva ide az Al-Duna mellékét. A katonai határőrvidék a Kulpa jobb- és a Száva balpartján több mint másfél évszázadig fennállott, s csak az 1882. XL. t.-c. egyesíti Horvátországgal.
Dalmáczia
Dalmácia elszlávosodása körülbelül akkor történt, mikor a horvátok beszivárogtak. Őslakói illirek voltak.
Horvátország meghódítása után a magyar királyok politikája Dalmáciára irányult s Kálmán volt a szerencsés hódító, aki csakugyan birtokába is vette. 1105-ben Traut, Zárát, Sebenicot és Spalatót elfoglalta, majd 1108-1111 között Zárában Dalmátország kiváltságait megerősíti.
Dalmácia hozzánktartozása mindig a magyar király hatalmának mértékétől függött. Olykor egyes részei: Raguza, Kattaro, Zára függetlenek voltak a magyar királytól. Az olaszokban mindig meg volt a hajlam Dalmátország elidegenítésére, mert ez az ország Velence és Magyarország érdekeinek ütköző pontja volt mindaddig, míg mindkettő érdekeit egy harmadik: a török, nagyobb mértékben nem kezdte veszélyeztetni. A mohácsi vész után a magyar hatalom lassanként teljesen leáldozik Dalmáciában, csak a török és Velence küzdenek egymással váltakozó szerencsével Dalmátország birtokáért. Csupán Raguza köztársaság tudja magát a két ellenfél között fenntartani.
A törökök kiűzése után a magyar király ismét programjába vette Dalmácia megszerzését, de ez csak akkor vált valóra, amikor 1797-ben a campoformói béke következtében a régi Velence megszűnt s ezzel együtt az olasz érdek is, s Dalmáciát Ausztriához csatolták. „Dalmácia városai - írja THALLÓCZY - örömmel fogadták Ausztriát, mert megunták a velenczei uralmat. A bécsi titkos levéltár s a haditanács iratai bizonyítják, hogy a városi nép, a papság s az intelligencia nem felejtette el a »magyar korona« fennhatóságát s Ausztria alatt Magyarországot értették. Spalatóban tekintélyes párt a nádor útján folyamodott a királyhoz, hogy a magyar koronához csatoltassanak. A mozgalom komoly jelleget öltött, a városokban s a szigeteken kitűzték a magyar címert, a papok a szószékről hirdették a magyar király iránt való hűséget, de Thugut, Ausztria akkori külügyminisztere, meghiúsította a magyar királysághoz való csatolást.” Magyarország azonban nem mondott le Dalmátországról, 1802-től 1848-ig számos országgyűlésen sürgették Dalmácia visszacsatolását. 1830-ban V. Ferdinánd a visszakapcsolást meg is igéri.
Sajnos, ez mind a mai napig nem történt meg. Közjogilag a mienk, valóságban pedig osztrák közigazgatás alatt álló terület, mely földrajzilag sem függ össze Ausztriával.
A fentiekből láttuk, hogy Horvátország századok folyamán a Balkán-félszigetről áttolódott magyar területre, a Dráva-Száva közére, Dalmácia pedig osztrák tartomány lett. Mindkettőre most volna jó alkalom a százados abúzust megszüntetni. Horvátországnak vissza kellene adni Boszniából ősi területét, az ún. Török-Horvátországot, Bosznia északnyugati részét. Magyarországnak pedig Szlavoniából legalább azt a három vármegyét, mely északkeleti Boszniával és északnyugati Szerbiával határos. Dalmáciát, mint a Magyar Szent Korona országát, a horvát-szlavon-dalmát bán keze alá kellene tényleg is adni, mert ma csak címzetes kormányzója, valóságban pedig semmiféle szerepe nincs Dalmáciában.
Bosznia
Bosznia korán, még az Árpád-kori uralkodók alatt került a magyar királyság hatalmi körébe. Nevét a Boszna folyótól kapta. Népessége a honfoglalás előtti időkben igen gyér lehetett. Lakosai a bosnyákok, tulajdonképpen szerbek, akik mint az avarok előhadai, az Al-Duna vidékéről származtak be mai hazájukba.
Mivel Bosznia földrajzilag a Duna medencéjéhez tartozik, a magyarság ez irányba is hamar kiterjesztette hatalmi körét. Érintkezések már a XII. században is voltak, de a bosnyák bánság és a Halomföldje (Hercegovina) csak később illeszkedtek bele a magyar állam keretébe.
A Ráma folyó mellékén tűnik fel legelőször a magyar fennhatóság. Ez a folyó a mai Hercegovina északi határán ömlik a Narentába. E folyó adott aztán nevet e területnek s 1138 óta a magyar királyok a rex Ramae címet is használják. II. Béla királyunk terjesztette ki hatalmát 1137 táján Rámára s e név már akkor majdnem az egész mai Boszniát magában foglalta.
Mint az ország többi délnyugati végvidéke, ez is a királyi hercegek kormányzása alá került, kik alatt bánok igazgatták, mint királyi helytartók. Egészen 1377-ig bánok kormányozták, később 1463-ig saját királyai.
IV. Béla és V. István királyaink szervezték a határszéleken az első bánságokat, melyeknek fejei, a bánok politikai és katonai helytartókként szerepeltek. IV. Béla Felső-Boszniából s a Poszavinából alakította a bosnyák bánságot, nyugaton az Usora folyó mentén az ozorai bánságot, Bosznia északkeleti sarkában pedig a sói bánságot. Ez utóbbinak főhelye, Só városa volt a mai Tuzla.Bosznia többi részét egyes nagyobb horvát családok kapták hűbérbirtokképpen.
Hercegovinát, vagy ahogy magyarul nevezték, Halomföldét 1197-ben foglalta el Kulin bosnyák bántól II. Endre király még horvát herceg korában. Rövidebb időre többször is elveszítettük. Végleg 1483-ban siklott ki a kezünkből, mikor a törökök elfoglalták.
A XIV. század elején egyes boszniai főurak függetleníteni akarták magukat a magyar király fennhatóságától, amit azonban királyaink sikerrel akadályoztak meg. Bosznia ekkori királyai a magyar királyok rendíthetetlen hívei voltak, csak Nagy Lajos halála után a magyar királyi hatalom gyengülésével függetlenítették magukat tőlünk, sőt terjeszkedtek is a mi rovásunkra. A törökök azonban lassanként kezdenek előrenyomulni s a bosnyák hatalmasok ereje hanyatlani kezd, majd Hunyadi János fényes győzelmei ismét a magyar fennhatóság alá hajtja őket. A törököket azonban nem tudták feltartóztatni s 1463-ban, mikor a törökök az utolsó bosnyák királyt megölték s Boszniát elfoglalták, Mátyás magyar király jónak látta egész Bosznia védelmét a maga kezébe venni, hogy az egyre erősbödő török veszedelmet elhárítsa Magyarország feje felől.
1463 őszén seregeivel a török ellen indult s elfoglalta Jajcát. Ezután Bosznia védelmének szervezéséhez fogott s a Dolnji Kraj-i kerületből a jajczai bánságot, az ozoraiból pedig a szrebernicai bánságot szervezte.
Szrebernik erős vár volt a Boszna folyó és Macsó között, mint külön bánságot először Nagy Lajos szervezte. Az 1504. évi országgyűlés költségvetésében még szerepel, a mohácsi veszedelem után azonban mihamarabb a török keze alá kerül.
Jajca leghíresebb és legjelentékenyebb vára volt Boszniának s attól kezdve, hogy Mátyás király elfoglalta, 65 esztendeig Magyarország védőbástyája lett. A magyar vitézség több mint egy fél évszázadig tartotta fel itt a törökök mindent elseprő áradatát s védte Horvátországot, Szlavoniát éppúgy, mint Nándorfehérvár Magyarországot. Mátyás király az ország kormányzását bánokra, illetőleg kapitányokra bízta, kik közül az akkori magyar főúri családok több sarja hervadhatatlan érdemeket szerzett.
Mátyás király halála után az ország pusztulásnak indult. Bár a jajcai vár védelme jó kezekben volt, a vár fenntartására szolgáló költség nem igen folyt be. Nándorfehérvár 1521-ben elesett, ezzel szabad útja lett a töröknek Magyarország szívébe s Jajca sorsa is meg lett pecsételve. Nándorfehérvár elestével Jajca is sokat vesztett jelentőségéből s a mohácsi vész után két évvel kapitánya önként feladta, melyet addig annyi vérrel és pénzzel védelmeztek. Ezzel aztán a magyar uralom teljesen megszűnt Boszniában s negyedfélszáz esztendőre ősi birtokunkon a török lett az úr.
Boszniának északkeleti részét, a Dolnji Kraj-i kerületet, Árpád-kori okleveleink Alföldnek nevezik, aminthogy nem is egyéb az, mint a Magyar Alföld déli folytatása. Bosznia északnyugati része, melyet Alsó-Szerémségnek, Török-Horvátországnak is hívtak, hajdan vármegyékre volt felosztva s ebben különbözött többi boszniai birtokainktól, melyeket bánok kormányoztak. E vármegyék pontos földrajzi fekvését csak a legutóbbi időkben ismertük meg THALLÓCZY LAJOS idevonatkozó kutatásaiból. Három ilyen ún. alsó-szlavon vármegyénk volt: Orbász, Szana és Dubica.
Orbász vármegye a Boszna, Szana és Száva között feküdt, mint vármegye már a XIII. században feltűnik, első ismert főispánja (1243) István, utolsó (1460) Kórógyi János. Székhelye Orbászkő erős várral. Az egykori magyar világot a sok magyar helységnév: Orbászváralja, Orbászvásárhely, Asszonyfalva, Belonkateleke, Demetervára, Dukaharasztja, Gacsalmező, Orbászszentgyörgy, Szentjánosegyháza stb. bizonyítják. Birtokosai is nagyobbrészt magyar családok voltak, kik közül a Paksyak még 1703-ban is perelik orbászvármegyei ősi birtokaikat, Demetervárát, Teregovicát és Prisztancsot.
Szana vármegye a Szana folyó két oldalán feküdt, a három megye közül ez nyúlt le délre legjobban, északfelé azonban nem ért a Száváig. Székhelye Kozara városa volt, a Kozara Planina déli lábánál. Mint vármegye elég korán feltűnik, 1256-ban alispánja Sándor nevű. Dubica vármegye a három alsó-szlavon vármegyék között a legnyugatibb fekvésű, részben átnyúlt a mai Kőrös és Zágráb vármegyék területére is. Székhelye Dubica volt. Maga a vármegye először 1255-ben tűnik elő. Főispánja 1398-ban Bebek Imre.
A jajcai bánság területi változásait nem lehet teljes pontossággal megállapítani, mert a határ mindig a fegyverek erejétől függött. A jajcai bánsághoz egész sereg vár tartozott, bennük magyar és horvát vitézek vállvetve küzdöttek a török áradat ellen. Ezek: Banjaluka (Bányalyuk), Belaj, Bocsác, Cserépvár, Greben, Grmecsgrád, Jajca, Jezero, Kamengrád, Komotin, Koszorúvár, Kotorgrad, Kozarac, Kurpa, Obrovac, Istregrad, Peeg, Pruszác, Sólyomfészek, Travnik, Vrbenacgrad, Zvecsáj. Bánjai csaknem kivétel nélkül a legnevesebb magyar családok tagjai voltak, akik életüket és vagyonukat áldozták a vár és a magyar becsület megtartásáért.
Bosznia lakossága a szerb-horvát nyelvet beszéli, mely nyelv tulajdonképpen egy és ugyanaz, mégis ez országrész népességét a vallás három külön nemzetiségre tagolja. A róm. katolikusok horvátok, a görög-keleti vallásúak szerbek s a mohamedánok az ún. „török”-ök, akik azonban nem tudnak törökül. A mohamedánok eredetileg bogumilok voltak. Ez a hit Örményországban keletkezett a buddha, zsidó és keresztyén tanok sajátságos keverékéből, főjellemvonása a miszticizmus, babonaság volt. Korán elterjedt a Balkánon, így Boszniában is, bár a római pápa és a magyar király igyekezett elnyomni. A bogumilokat azonban nem a keresztyének erőszakossága, hanem a mohamedánok türelmessége hódította meg s a török uralom elején felvették a mohamedán vallást.
A közfelfogás szerint csak vallásbeli különbség van a bosnyákok között, ez azonban tévedés. A horvátok, mint említettük, Nyugat-Galiciából vándoroltak le, a szerbek pedig az Al-Duna és Prut vidékéről. Nagyon valószínű, hogy nyelvük eredetileg nem volt teljesen egy és ugyanaz. A mai hazájukban talált őslakókat is felszívták, azonkívül bolgár szlávokat, albán, illir, oláh elemeket is olvasztottak magukba. A nagyszerb aspiráció Boszniára való igényjogosultságát nem igen tudja igazolni. Bosznia földrajzilag nem tartozik Szerbiához, hanem csakis a Száva-Duna medencéjéhez. Lakosainak csak egy harmadrésze görög keleti szerb, a másik kétharmad, a mohamedánok és horvátok, hallani sem akarnak a szerb uralomról. A szerbek és horvátok között fajazonosságról sem lehet beszélni, mert mindegyik máshonnan származik. A szerbek jogtalanul emlegetik Boszniát ősi szerb földnek, mert úgy a szerbek, mint a horvátok jövevények, nem őslakók e földön. Ha a birtoklásra hivatkozunk is, a magyar királyok hosszabb ideig bírták e földet, mint a szerb cárok. A görögkeleti szerb kultura mélyen alatta van akár a magyarnak, sőt akár a horvátnak is, tehát kulturmisszióra sem hivatkozhatnak. Korunk uralkodó eszméje, a nyelvrokonsági vagy azonossági eszme pedig a világháborúban halálos sebeket kapott. Néprajzi térkép alapján országfelosztásokat csinálni nem lehet. Bármilyen politikai változások jönnek is közbe, Bosznia örökre a magyar medencére lesz utalva, amerre folyói folynak, mert a földrajzi tényeken az embernek nincs módjában változtatni.
Szerbia
A Duna vonala a jövő-menő népeknek mindig leghasználatosabb útvonala volt s már a honfoglalás után a magyarok is ellátogatnak rajta a Balkánra. Szerbia északnyugati sík vidéke - mely az Alföld folytatásának tekinthető - meg egyenesen csábította a magyarokat. Már 959 táján szerbekkel verekednek s Tihomil szerb fejedelem idejében (962-980) elfoglalják Macsó vidékét, a későbbi macsói bánságot. Ezután hosszabb ideig nem hallunk a magyarok szerepléséről. Imre király idejében Nemanyics Vukán azzal a kéréssel fordul a magyar királyhoz, hogy elismeri Magyarország fennhatóságát, ha hatalomra juttatja testvérével, Istvánnal szemben. Vukán halála után II. Endre királyunk Nemanyics Istvánt meghódolásra akarta bírni, de ez nem sikerült. Később házasság folytán szorosabb kapcsolat jött létre hazánk és Szerbország között. Uros szerb fejedelem első neje IV. Béla magyar király leánya volt s Uros támogatta apósát a cseh Ottokár elleni hadjáratban. Fia, Dragutin, ismét magyar királyleányt vett feleségül, V. István leányát. Dragutin öccse, majd a fejedelemségben utódja, Milutin (1281-1321), szintén magyar királyleányt vett el, III. Endre leányát, Erzsébetet. Utódja III. Uros, majd a „hatalmas” Dusán lett (1332-1355), aki Macedoniát, Albániát is elfoglalta és az összes szerblakta földet hatalmában tartotta, gyenge utódjai alatt azonban főként a törökök megkezdték Nagyszerbia szétdarabolását. A török veszedelemmel szemben a szerb fejedelmek a magyaroknál kerestek oltalmat. Grebljanovics Lázár, Gara Miklós sógora, elismerte Magyarország fennhatóságát és 1377-ben magát Prizrendben cárrá koronáztatta. Lázár a törökök hódító szándékainak útját akarta állani, ezért szomszédaival s a magyarokkal szövetkezett a török ellen. Murád szultánnak azonban fülébe jutott a dolog s elébe ment a szerb-magyar seregnek. Rigómezőn találkoztak s a törökök az egyesült seregeket megverték, elesett a szerb fejedelem, de elesett Szerbia is négyszáz esztendőre. Fia már csak a török szultán kegyelméből uralkodott országának egy darabján. Halála után pedig még jobban megcsonkult az ország, a magyarok elfoglalták Szerbia északi részeit, melyről Brankovics György deszpota 17 magyar városért Zsigmond magyar király javára lemondott. Brankovics és utódai mindent megkíséreltek, hogy országukat visszaszerezzék, de a törökkel szemben még egyezkedéssel sem sokra mentek. A magyar királyok szárnya alatt Magyarországon éltek s hatalmuk - ha egyáltalán volt - csak addig ért el, ameddig a magyar fegyverek nyúltak. Szerbia 1459-ben teljesen elvesztette államiságát, s amint deszpotái Magyarországba húzódtak, úgy a törököktől agyonsanyargatott nép egy része is a Magyar Alföldön nyert új hazát s olyan vendégjogokat, amilyenekkel a magyar nép nem bírt. Szerbia újabb függetlensége akkor kezdődött, amikor 1804-ben fellázadtak a törökök ellen Karagyorgye vezérlete alatt. Karagyorgyét Obrenovics Milos megölette s ő lett Szerbia fejedelme. Az egész évszázad e két család vetélkedésében telt el, kik hol a monarchia, hol Oroszország védőszárnyai alatt igyekeztek hatalmukat megerősíteni.
Magyarország szerbiai birtokai között leghosszabb ideig a macsói bánságot birtokolta. A macsói bánság szervezését még Imre király kezdte meg, de tartósan csak IV. Béla alapozta meg. Területe időnként megváltozott, de azt mondhatjuk, hogy körülbelül a Száva, Drina, nyugati Morava és Kolubara határolta. Fővárosa Macsó volt, mely alkalmasint a mai Valjevóval azonos. Kevesebb megszakítással harmadfélszáz évig birtuk ezt a területet, melyen sokáig olyan pezsgő magyar világ folyt, mint az anyaország területén. A törökök terjeszkedésének azonban ez is minél hamarabb áldozatául esett, valószínűleg 1496-ban foglalták el. Első ismert bánja 1254-ben Ratiszló galiciai herceg volt, az utolsó 1496-ban herceg Ujlaky Lőrinc.
Macsó elvesztése után a bánság székhelye Ujlak lett a Szerémségben s ettől fogva 1499-ig Czobor Imre az ujlaki bán. 1500-tól 1521-ig a nándorfehérvári kapitányok viselik a báni tisztet, míg csak a magyarság ezen utolsó végvára is el nem esik.
Nándorfehérvár vagy Bolgárfehérvár szintén ősi birtokunk.
Legelőször Salamon királyunk foglalta el, majd ismét 1182-ben III. Béla. A macsói bánság megalapításától kezdve ez is magyar fennhatóság alá került. Többször el is veszítettük. A Brankoviccsal kötött egyezség értelmében magyar birtok lett, a hely fontosságának tudatában Magyarország nagyon sokat tett a vár jókarba tételére. A XV. század közepétől kezdve a törökök mind erősebb nyomást gyakoroltak Szerbiára s 1456-ban Murád szultán megostromolta Belgrádot. Hunyadi János és Kapisztrán János emberfeletti erővel védték a várat és sikerült a törökök áradatát feltartóztatni, sőt visszafordítani. Ezután egy jó fél évszázadig Közép-európa szeme Nándorfehérváron függött. Mátyás király halála után lassanként veszendőbe ment minden. 1521-ben előbb Szabács, azután Nándorfehérvár is elesett és megnyílt az út Magyarország szívébe.
Nándorfehérvár fontosságát a magyar királyok egy percre sem felejtették s mindig igyekeztek azt visszaszerezni. 1688-ban sikerült először Szavoyai Jenő hercegnek. Ezután rövid időközökben többször gazdát cserélt, egyszer a mienk volt, máskor a törököké.
Szabács várát Mohamed szultán 1470-ben építtette, hogy Magyarországba könnyebben betörhessen. Mátyás király, hogy a bajt megakadályozza, Magyar Balázst a vár ostromlására küldte. A vár megvétele azonban csak 1476-ban sikerült. Ez időtől kezdve magyar kapitányok voltak benne mint bánok 1521-ig.
Okleveleink szerémi bánságról is tudnak. Szerbia keleti részén feküdt a barancsi és krucsói bánság. Mindkettő már az Árpádok idejében IV. László korától kezdve mint bánság említtetik.
Barancs vára a Duna jobb partján feküdt Galambóctól keletre a mai Brnjica falunál, Krucsó pedig délre a két Morava folyó egyesülésénél s a mai Krusevác nevű várossal azonos.
Mind a két bánság jó darabig magyar birtok volt s kapitányaikat, különösen az Árpádok idejében, bánoknak hívták. Zsigmond király idejében, 1429-ben estek török kézre.
Szerbia a török világ alatt rendkívül sokat szenvedett s menekültjeinek mindig Magyarország adott oltalmat. Legelőször a rigómezei csata után jöttek be nagyobb tömegben. A szerb deszpoták is nagy tömegben hozták magyarországi birtokaikra a hontalan menekülőket. Ekkor jöttek létre a ráckevei, rácböszörményi telepek. A mohácsi vész után elnéptelenedett Délmagyarországba roppant számmal költöztek be. 1570 táján pl. Csongrádmegyében több volt a rác falu, mint a magyar. Maguk a törökök is telepítették őket az Alföldre.
1690-ben a törökök elől újra roppant számú rácság özönlött hazánkba. Szerb írók e menekülők számát 27 000 családra teszik. A szerbeket Magyarország mint vendégeket fogadta s ők maguk is vendégnek tartották magukat s ezen a címen egyházjogi szabadságot kértek és kaptak. Kikötötték azt is, hogy ha hazájukat, Ószerbiát sikerül a törököktől megszabadítani, akadály nélkül visszamehessenek hazájukba. A törököket azonban egészen 1912-ig nem lehetett kiverni Ószerbiából, így a szerbek itt rekedtek Dél-magyarországon mind a mai napig.
Szerbjeink segítséget nyújtottak a török világban a törökök ellen, de bécsi intésre a magyarok ellen is többször fegyvert fogtak s nem egyszer feldúlták az alföldi magyar falvakat, városokat. Mária Terézia katolizálni szerette volna őket, de a szerbek ellenszegültek és jogaikra hivatkozva fellázadtak. Több ízben való leveretésük után egy részük kivándorlásra határozta el magát és 1751-ben mintegy 100 000 szerb kivándorolt Oroszországba, Kijev vidékére. Az első csoportot később több is követte. Ezek a kivándorlók ma már mind eloroszosodtak. Miután Bécs veszedelmet látott a szerbek kivándorlásában, a vallási üldözéssel felhagyott, sőt később egészen külön egyházi jogokat adott nekik, külön illir kancelláriát állított fel számukra, úgy hogy az 1791. évi országgyűlés kénytelen volt tiltakozni e kiváltságok ellen. A szerbek 1848-ban is, kevés kivétellel, a magyarok ellen küzdöttek, így hálálták meg a magyar vendégszeretetet.
A magyarországi szerbség a magyarság szárnya alatt magas kulturára tett szert, s Szerbia igen sok intelligens embert kapott hazánkból, akik ott vezető állásokba jutottak s a 400 év óta civilizálatlan népet meglehetős gyorsasággal kiemelték a kulturálatlanságból. Az utóbbi időkben Szerbia az orosz politika vak eszközévé lett s minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal, sőt egyenesen annak megcsonkítására tört, ami aztán vesztét okozta.
Ma Szerbia nagy része megint a mienk s talán nemsokára itt lesz az idő, mikor legfelsőbb hadurunk, „tekintettel azon ősi kötelékekre, melyek nagynevű elődeit a magyar trónon” Szerbiához fűzték, szuverén jogait Szerbiára is kiterjeszti. Régi történelmi határainkat Szerbiában éppúgy vissza kell állítani, mint Boszniában. Magyar telepekkel kell megrakni újból régi balkáni birtokainkat, mert csak a vérségi kapocs fogja örökre elválaszthatatlanul hozzánk fűzni visszaszerzett ősi földünket.
Bulgária
A Duna balpartján levő Románia területét nem szokták a Balkánhoz számítani, éppen ezért itteni egykori birtokainkról, a szörényi bánságról (Kis-Oláhország), a Havasalföldről (Nagy-Oláhország), Moldváról ez alkalommal nem fogunk bővebben megemlékezni, csak az Al-Duna jobboldalán feküdt bolgárországi birtokainkról kell még szólanunk.
A magyarok és bolgárok még őshazájukban is egymás szomszédságában laktak s amikor a népvándorlás kimozdította őket, a megállapodáskor ismét egymás mellé kerültek. A bolgárok mai hazájukban szlávokat találtak, kiket meghódítottak, azonban a hódítók számra nézve kevesebben lévén, nyelvileg beolvadtak a szlávok közé. A turáni vezető réteg azonban úgy megszervezte ezt az új népet, hogy nemsokára számottevő ország lett Bolgárország.
A magyarok, mint a bizánciak szövetségesei, 893-ban megdúlták a bolgár birodalmat. A bolgárok nem maradtak adósok s a kalandozó magyarság etelközi szállásait elpusztították, úgy hogy a magyarok jobbnak látták biztosabb helyre költözni s elfoglalták mai hazánkat. Dél-Magyarországon ekkor a bolgár volt az úr, míg a honfoglaló magyar innen ki nem szorította. 1019-ben II. Vazul bizánci császár meghódítja Bolgárországot, igaz, hogy nem sok időre s III. Béla mint görög birtokokat megszállja Nist, Branicsevot és Szófiát. A bolgárok azonban megint hamar feltámadnak s visszaveszik az elfoglalt városokat. 1228-ban Béla király magyarjai már megint betörnek a bodonyi tartományba.
A családi összeköttetések révén 1260-1270-ig a harcok egész sorozata indul meg a magyarok és bolgárok közt. István királyunk egészen Tirnovóig pusztít. Ekkor Bolgárország meghódol s V. István felveszi a bolgár királyi címet.
István halála után a birtoklás megint megszakad s Nagy Lajos idejében áll helyre ismét, aki 1365-ben indul Bodony alá, meghódítja s Dénes erdélyi vajdát teszi bodonyi bánnak. Bodonyon kívül Laganjban és Fejérvárban (Belogradcsik) várnagyok parancsnoksága alatt magyar őrség tanyázik.
A bodonyi bánságot azonban csak 1369-ig tartotta Nagy Lajos s ekkor visszaadta Stracimir bolgár fejedelemnek, mert a közbeékelődő Kis-Oláhország megbízhatatlan oláh vajdája miatt nehéz lett volna tartani. 1394-ben Bajazid török szultán elfoglalja Bodonyt s Stracimir földönfutóvá lesz. Zsigmond király is tervezte Bolgárország felszabadítását, de 1396-ban Nikápolynál csatát vesztett. 1444-ben volt az utolsó csatánk Bolgárország földjén, de ez is balul végződött.
A fentiekből láttuk, hogy a földrajzilag Magyarországhoz tartozó balkáni területeket a magyar nemzet politikailag is magához tudta kapcsolni. Érdekes volna most kimutatni, hogy vajon a magyar faj a magyar uralom idejében meg tudta-e vetni lábát ezeken a meghódított területeken? Sajnos, a török világ csaknem minden írott emléket eltörölt e vidékeken, úgy, hogy csak nagyon kevés, töredékes adattal járulhatunk a kérdés tisztázásához, de ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a magyar uralom idejében magyarok is laktak e tájakon.
A dalmát tengerparton 1231 körül Rogoznikában magyarok telepedtek le, kik közé német és bosnyák pásztor családok is kerültek. A Magyarországból jövő telepesek 1235-ben azt írják, hogy ők ez évben Dalmáciában a tenger közelében Rogoznizzát alapították. 1289-ben a rogoznizzai nemesek a szerb királynak hűséget esküdtek, ki a magyar királyoktól nyert kiváltságaikat megerősítette. E magyar telepről többé semmi hírt sem hallunk.
Jóval több nyoma van a magyarságnak Boszniában.
A három alsó-szlavon vármegyében és a boszniai bánságokban a török világ előtt sok magyar birtokos úr élt, akik itteni birtokaikra bizonyára telepítettek jobbágyokat magyarországi birtokaikról intenzívebb földművelés céljából. A várak katonasága pedig nagyobbrészben magyar, kisebb részben horvát volt, akik azonban ez időben még szintén szívesen vallották magukat magyarnak. A várak körül is maradt magyarság, de ezek a török uralom alatt elhorvátosodtak, jóllehet a mai napig is „magyari”-nak tartják magukat. A magyar lakosság sok magyar helynevet is hagyott Boszniában. A gyakori „Varos”, „Magyari” helységnév magyar alapításra enged következtetni. Nem volna háládatlan feladat Bosznia helységnévtárát ebből a szempontból átvizsgálni, az oklevelekből ismeretes régi magyar helységnevek számát még bizonyára gyarapítani lehetne.
Szerbiában is voltak magyar telepek. UNGNAD császári követ 1573-1578 közt tett konstantinápolyi utazásakor Jagodina mellett három magyar községet említ, melyekben „csupa magyar lakik, kiktől jó bort kaptak”. Jankulov szerint talán ilyen magyar telepesekről szólhat egy régi szerb népének, melyben Lázár cár azzal fenyegeti meg a dalmátokat, hogy ellenük küldi szerbjeit és magyarjait.
A Bjelica völgyében Drágácsevó környékén Csacsáktól nyugatra számos régi temető van, melyet a nép „magyar temető”-nek hív. Nagy sírkövek láthatók e temetőkben, melyeken különféle rajzok (kard, íjj, nyíl, félhold, kereszt stb.) vannak Jankulov feltételezi, hogy ezek a magyar telepesek a macsói bánságból kerültek oda, mert szerinte a „Balkánon régen sokkal több magyar telep volt, mint gondolnók.”
A macsói bánságnak hihetőleg magyar volt a lakossága. Sajnos, hogy e magyar telepek egyike sem érte meg a felszabadítást. A történeti adatok azonban azt bizonyítják, hogy ez a terület olyan, amelyen a magyarság a múltban is gyökeret tudott verni. Ahol multja van, ott jövőjének is kell lenni! A magyar szupremáciával egyidejűleg a magyarságnak is be kell hatolnia Bosznia és Szerbia földjére! Csak úgy tudjuk megtartani ezeket a visszaszerzett ősi birtokainkat, ha megrakjuk magyar telepekkel, a magyarság előörseivel. Évtizedek óta özönlik a földnélküli magyarság Amerikába, Romániába, ezeket most kell visszatelepíteni, mert ilyen alkalom talán soha sem lesz többé! Szerbiában bőven van telepítésre alkalmas terület, hiszen földjének nagyobbik fele állami birtok, csak a kisebbik fele van a nép kezében. De számítani lehet nagyobbmérvű, Oroszország és Amerika felé irányuló kivándorlásra is. Egyébként a hódított területeken éppúgy jogunk van magyar nemzeti célokra való kisajátításra, mint ahogy a szerbek Macedoniában, vagy a románok Dobrudzsában kisajátítottak telepítés céljára területeket.
A magyar fennhatóság megszilárdítására és magyar nemzeti politika csinálására elsősorban jó magyar tisztviselői karra van szükségünk a meghódított területeken. Itt csak másodsorban kellene figyelembe venni a szláv nyelvtudást. Hisz a Bach-korszakban a Magyarországot elárasztó cseh hivatalnokok teljesen megfeleltek a beléjük helyezett várakozásnak, holott idejövetelükkor mitsem tudtak magyarul. A magyarnak jó nyelvkészsége van s hamar megtud tanulni szerbül is.
A közigazgatási területegységek megállapításakor figyelembe veendők volnának a földrajzi és történeti határok. A régi magyar helyneveket újra vissza kellene állítani. De a hódított területeket még szorosabban lehetne Magyarországhoz csatolni, ha a meglévő közigazgatási kereteket áttolnánk a hódított területekre, vagyis a magyar vármegyéket részben átvinnők a Dunán és Száván. Ilyen módon a hódított területek északi határán a közigazgatási területek súlypontja a régi magyar vármegyékben volna. Nem tekinthetjük e dolog kivitelében akadálynak a Dunát, mert hisz a magyar Duna-menti vármegyék jórésze amúgy is a Duna mindkét oldalán fekszik. Sőt, minél több ok fogja kényszeríteni a hódított területek lakosságát, hogy a Dunán gyakran átkeljen s a magyarsággal minél gyakrabban érintkezzen, annál szorosabban fog Magyarországhoz s a magyarsághoz kapcsolódni. A fokozott érintkezés hidakat fog létrehozni a Dunán, melyeken át a magyarság szaporulati feleslege Szerbiában mindig új hazát talál s a szerbeknek pedig kulturát visz, amire nagyobb szükségük van, mint Nagy-Szerbiára.