Magyar vidéki lélek
szerző: Juhász Gyula
Egy idegen jön néha Budapestre
És elhalad a paloták alatt,
Melyekben nincsen Isten, ige, eszme,
Csak kéj, csak kín, csak pompa és salak.
Az idegent nem ismerik a város
Hivalkodói, rangja, bankja nincs,
Nem ért csúszáshoz és kapaszkodáshoz,
Mégis övé e tájon mind a kincs.
Jöttét nem jelzi reklám és staféta,
Csak néhány ének, mély bú, szent öröm,
És ismerőse mindenik planéta
A végtelen, örök csillagkörön.
Megsímogatja őt a szél s verőfény
És a galambok kedves húgai,
Magyarság nászán mindig ő a vőfély,
Torán zokognak az ő dalai.
Egy idegen jön néha Budapestre,
De néked, nép, föld édes hű fiad
S hogy átoson e városon a lelke,
A mélyben, éjben holmi zaj riad:
Az ősi föld reng tarka váz alatt tán,
Az ősi lélek érzi rokonát
S egy új tavasznak borzongása búg már
A magyar lelken, magyar tájon át.