Magyar poétika
| Magyar poétika szerző: Juhász Gyula |
Poétikai tanításom kis tükre
Ez a kísérlet a lehetőségig tömör kivonata azoknak a legfőbb szempontoknak, végső elveknek és lényeges mondanivalóknak, amelyek poétikai tanításom közben vezettek. Az új operákban vannak bizonyos vezérmotívumok, amelyek jellemző erővel csendülnek föl lelkünkben később is az előadás után: az új poétikai felfogás vezérmotívumait akarom én itt az írás maradandóbb formája révén kiemelni önmagam és tanítványaim előtt, és ha mások is érdeklődéssel olvassák, akkor többet értem el, mint amennyit igénytelen kísérletem elsősorban akart.
I
Mivel fog lelkünk gazdagodni az idén? - ezt a kérdést veti föl tanítványai és önmaga nevében a poétika tanára, aki, mint az emberiség első öntudatos nevelője, Szokratesz (és mint minden igazi nevelő), maga is újra átéli mindazt a lelki élményt, benső szenzációt, amit a tanítványok lelkében fölidéz - és azonnal válaszol is e kérdésre a következőképpen:
- Az idén a költői alkotás titkainak ismeretével fogunk gazdagodni, olyan kincsekkel, amelyek romolhatlan értékei minden művelt embernek. Nem azért kutatjuk a költői alkotás titkait, hogy költeni tudjunk - ez a kiválasztottak gyönyöre és édes kínja -, de azért, hogy olvasók legyünk, nem pedig, hogy írók. Öntudatos olvasók, ízléssel olvasók, akik tudják, mit kell olvasni és hogyan kell olvasni.
Igen, a költészet műértőivé akar bennünket nevelni a poétika, és a szorgalmon kívül még egyet kér tőlünk, amely nélkül tudásunk lehet, de gyönyörűségünk nem: szeretetet. "Minden dolog értékét a szeretet adja meg, amellyel hozzá ragaszkodunk" - mondja egy nagy belga költő, Maeterlinck, és mi hozzátehetjük, hogy e szeretet nélkül a költészet hazai és távoli virágai pusztán herbáriumi tárgyak lesznek előttünk, számokkal és nevekkel fölruházva.
Gazdagodni akarunk lelki kincsekkel, ezért tanuljuk a poétikát. Miért kell ide különösen szeretet és lelkesség? Mert a költői alkotás az emberi lélek műve, és lelket csak lélek fogad be igazán. Emberi lélek műve a költemény, érzés és képzelet alkotása éspedig - ezen a főhangsúly - művészi alkotása. Maga a második teremtés, maga egy második világ. De kérdés, mikor lesz költemény az írásból, mikor válik művé e munka? Egyszerű a felelet: ha szerzője költői tehetség. Költőnek lenni annyi, mint erős érzést és erős képzeletet egyesíteni. Petőfire gondoljunk, aki a magyar Alföld nagy költője lett. Hogyan? Petőfi előtt is volt Alföld, voltak szépségei, mégis, az Alföldet a költészet - és így az olvasók számára - Petőfi hódította meg, ő fedezte fel. Mert Petőfi nagyon - a lángész érzésével - szerette ezt a tájat és a lángész erős képzeletével látta meg rejtett - a dolgok mélyén rejlő - szépségeit. De elég-e ide az erős érzés, az erős képzelet? Nem elég. Formát kell találni neki, tó kell azt fejezni a művészet erejével. A forma tehát döntő és - mondjuk - lényeges a művészetben: formája révén lesz költemény az írás. Minden költő érzése és képzelete megkeresi - és ha igazi költő az illető -, megtalálja a maga formáját. Petőfi vagy Arany egyetlen sorát sem szabad megváltoztatni: azért költemények.
Így jönnek létre a költői műfajok, a költői érzés és képzelet különféle fajtája szerint. Kérdezzük: hányféle lényegesen különböző formában lehet kifejeznie magát a költőnek? Látni fogjuk, hogy három ilyen műforma van és az egyes műfajok ezeknek csupán változatai: epikus, lírai és drámai forma van.
II
Hogy jött létre az epika, ez ősi formája a népek költészetének? Egyszerűen megkívánta ezt az ember egy mély lelki ösztöne: a mesélési ösztön, a goethei Lust zum Fabulieren.
A gyermek, a romlatlan, naiv kis ember, ugye hogy szereti a mesét? A nép, a romlatlan, naiv nagy gyermek, ugye, hogy kedveli a mesemondást? A tanár itt érdeklődik tanítványai gyermekkori emlékei ránt, kik, hol hallottak meséket, milyen meséket?
Ezért olvastunk az alsóbb osztályokban is annyi sok mesét, népmesét, állatmesét. Gondoljunk Andersenre, Grimmre, a magyar mesekincsre, Petőfi "János vitéz"-ére.
A nagy költők között is sok a nagy mesemondó, mesekedvelő. Gondoljunk Jókaira, nemcsak mesekönyvére, de arra a nagy mesélő hajlandóságra, amely regényeit oly érdekessé teszi. Vannak költők, akiket mások sorsa, élete, története érdekel elsősorban, akik szeretnek ilyen történeteket elképzelni, kitalálni, elbeszélni, mert ez nekik is, másoknak is örömet ad: ezek az igazi epikus költők. A nép azonban az első és legnagyobb mesemondó. Így keletkeztek a nép egyetemes mesemondó ösztönéből az első, ősi epikus formák, a hitrege, a népmese, a monda.
Érdekes lélektani (sőt néplélektani) kérdés kínálkozik itt még: miért nem lehet szomorú végű és tragikus megoldású a mese? (És nagyjában az epikus költemény mind, a tisztán epikus fajok.) Mert a mese a vágyak teljesülését példázza - a boldogság mély emberi vágyának teljesülését - a képzeletben. A meséből fejlődött ki a többi epikus műfaj mind. A monda olyan mese, amelybe a történeti valóság is belejátszik. Mondája olyan mesélő népnek van, amelynek múltja van. Ezért van nekünk olyan sok mondánk és gazdag mondakincsünk. Az eposz, a naiv eposz: a már történeti nép, nemzet igaz meséje. Az eposzban egy egész nemzet gyönyörködik a maga múltjában, szépségében, erejében. Innen van, hogy az eposz hősei a nép eszményei lesznek, nevelői, vezetői: a gyorslábú Achilles, leleményes Odysseus, a párducos Árpád! Itt rejlik az eposz nagy erkölcsi jelentősége: jellemeket mintáz, nemzetnevelő lesz!
Mi más a regény, mint az eposz mai formája, modern folytatása, újkori eposz? Itt is emberek sorsáról, mint megtörténtről, bizonyos idő távolságán át szemléltről van szó, de nem csupán nagy emberekéről, hanem kis és nagy, mai és régi emberek életéről, sorsáról, tehát kis emberek kis dolgairól is. Ezért írja a költő prózában a regényt, mert ez a stílus először is közelebb áll hozzánk, mai emberekhez, akiknek ír, és jobban illik a regény alakjaihoz is.
Ez a stílus a legnagyobb gazdagságot, a legteljesebb változatosságot engedi és hozza magával: a nagy regény társadalmak és lelkek rajza egyben. Gondoljunk Jókai regényeire: hogy benne van azokban a magyar élet, a múlt és a jelen teljessége! A novelláról szólván, fölmerül a kérdés: vajon a novella apró regény-e csupán: külső terjedelem dolga-e az egész? Ó nem, itt lehet éreztetni igazán, a látszólagos rokonság mellett a lényeges formai különbséget: a novella egy embernek egy esete, amely döntő és jellemző sorsára - a regény sok ember egész élete, sorsa, története, néha - mint Dickens Twist Olivér-jében - a bölcsőtől a sírig. A regény tenger, a novella patak. A regény az élet, a novella az élet egy jellemző esete.
III
A lírához értünk. A lírikus költőről kell beszélnünk, akit elsősorban a maga lelke érdekel, aki elsősorban a maga érzéseit fejezi ki. Bennünket is kell érdekelnie, ez az első, amit a lírikus költőtől követelünk mi olvasók. Ki érdekel igazán bennünket? Aki valóban kiváló, aki különb, mint mi, mint a többiek, a sokaság. Akiben a nagy érzések és a mély gondolatok különös varázsa van, egyszóval a költői egyéniség. A nagy lírikus tehát nagy ember, bennünket gazdagító szív és szellem, akire örömmel és méltán hallgatunk. "Minden lélek értékes" - tanítja az evangélium, mennyivel értékesebb és érdekesebb tehát az erős érzésekkel és képzelettel megáldott valódi lírikus. Hiszen ő nemcsak érzésével és képzeletével válik ki, de ezek művészi, eredeti kifejezésével is. A nagy lírikus varázsának titka ez: ő mindnyájunk élményeinek - öröm és bánat, emlék és remény - örök és egyetemes kifejezést, hangot, formát tud adni. Mindnyájan érezünk - szépet és jót - emberek vagyunk -, de a költő a mi néma és sokszor öntudatlan érzéseinknek méltó hangot ad.
Minden érzés formát keres, minden érzésnek megvan a maga végérvényes, kifejező formája.
A költő ezt megtalálja, az igazi lírikus ezt megleli, mint ahogy a szobrász Michelangelo a márványból már kiérezte a jövendőben kibontakozó idomokat. Így válik dallá, ódává vagy elégiává a költő érzése, az érzés benső lényege szerint. Egyes nagy költők állandó, mintegy temperamentumukban rejlő érzésmódjának egyes lírai formák felelnek meg. Az ilyen lírikusok, ha más műfajban fejezik is ki érzéseiket, lényegében ide is beleviszik uralkodó formájuk egyes sajátosságait. Exempla lucent: Petőfi elsősorban dalköltő. Azzá teszi őt a pillanat látásaira erősen és hevesen reagáló vérmérséklete, élményeit azon melegében formába öntő, szókimondó lelke. Petőfi a valódi, Goethe legnemesebb értelmében vett "alkalmi költő", versei (elsősorban dalai) az igazi - ugyancsak Goethe értelmében vett - alkalmi versek. Epikája is - éppen legszebb részleteiben - lírai természetű: balladáiban csupa szenvedély, a nagy alanyiság ereje forr az epikus felszín mélyén.
A tipikus ódaköltők Berzsenyi és Vörösmarty. Mind a két nagy költő a legmagasabb és így legmagasztosabb - olykor a régi prófétákra emlékeztető - ihlet embere, költészetük állandó fehér izzása a lendületnek: ódai természetű lelkek. A nemzetnek vagy az emberiségnek szólanak, vagy a nemzet és emberiség nevében beszélnek. "Hallgassatok, most a világ beszél" - mondja egy helyen Vörösmarty. Számukra tehát az óda a lényegüket legtökéletesebben kifejező forma. Lelkük bora az óda kelyhében ragyog a legszebben.
És íme, mikor Vörösmarty eposzt ír is, mint a Zalán futásában látjuk, az óda hangján kezdi. Az Előhang Vörösmarty legszebb lírai darabjai közé illik, és Berzsenyi szinte kizárólagosan ódákat ír.
Tompa viszont, a méla, merengő és lemondó Tompa, az igazi elégikus. Arany nyugalmas szemlélődésének is ez a lírai forma felel meg, leginkább még a Széchenyi emlékezete (ez az aere perennius költemény) is elégián kezdi, és csak lassan, méltóságosan bontakozik ki e hangulatból az ódai lendület. Mikor a tankölteményhez és általában a reflexiós költészethez jutunk, a tanár határozottan fölveti a problémát: az érzésen kívül lehet-e más hangköre a lírának? A gondolat hogyan válhatik költészetté? Egyszerű és határozott legyen a felelet: ha érzéssé válik, és egyedül ezáltal. A puszta gondolat a tudomány körébe vág, de a nagy és mély gondolat - ha egyéni élmény, ha a költő átélte, átérezte, így, érzéssé finomulva, művészi formába törhet. Ilyen forma az ars poétika, az Aranyé különösen! Az öntudatos költő ebben mintegy hitet tesz a maga művészi hitvallása mellett, vallomást tesz arról, hogy a költészetet minek tekinti. Így válik a gondolat érzéssé, az elvont eszme egyénivé. És itt az alkalom, hogy a tanár - Vojtina Ars poétikája révén - a költészet valódi rendeltetését éreztesse, kiemelje. Induktív módon, egy magyar remek példa alapján, minden esztétikai felhőkakukkvár mellőzésével.
IV
Venio nunc ad fortissimum: a drámához értünk. A nagy dráma a nagy akarat és jellem műve, erős öntudat alkotása.
A dráma akkor jelenik meg minden korban és minden nemzetnél: mikor a fejlődés delelőjén van. Homérosz és Pindarosz után jön a három nagy görög tragikus. Rómában meg se tud születni az igazi nagy dráma, pedig a nagy eposz és líra már megvolt. A keresztény drámáknak századokig kell Shakespeare-re várni, a magyarnak is Katonára. Különben is, a dráma mintegy magában egyesíti a többi műfajokat. A görög tragédia kardalai lírikus részek, a hírnökök elbeszélései: epikusak.
Szophoklész Oedipus király-át kell néznünk: anyaga a monda (epika), kórusa a legmélyebb és legzengőbb antik líra.
Azonkívül is: a dráma színpadot kíván és ehhez nagy és fogékony közönséget, mert a dráma a leginkább stilizált műfaj: mindezek részben technikai (színpad), részben szellemi (stilizáltság), de mindenképpen magasabbrendű fejlettséget követelnek. Miért mondottuk, hogy a dráma a leginkább stilizált forma? Nézzük a mi nagy nemzeti tragédiánkat: Katona Bánk bán-ját. Íme: a költő egészen mellőzi az elbeszélést, a leírást, a többi műfajoknál meglévő magyarázatot, egész személyiségét megtagadva, eltűnik előlünk: a puszta drámai forma áll előttünk: emberek beszélgetése (a dialógus) révén játszik előttünk az egész költemény. Mindez a színpadon, az idő és tér szoros keretei között, csupán a döntő esemény, élő emberek - (színészek) előadásában. Ez a megjelenítő közvetlenség és az, hogy egy nagy tömeg nézi, amelyet az érzések és gondolatok közössége kapcsol össze (a színpadi játék szuggesztiója): ez adja meg a dráma nagy nevelő hatását.
A magunk életére nézve irányító példákat, emberismeretünkre fontos jellemeket látunk, akaratot és küzdelmet a drámában, kiváló egyéniségek tisztító hatású erőfeszítéseit a tragédiában, (az aristoteleszi katharziszt szépen be lehet mutatni Shakespeare Julius Caesar-jának három vezető hősében: Caesarban, Brutusban és Cassiusban) fonák jellemek komikus kudarcát a komédiában.
A középfajú drámáról beszélve, nemzeti szempontból szeretetteljes tanulmány tárgya lehet a magyar népszínmű. A magyar népszínmű drámai formában fejezte ki a múlt század negyvenes éveinek demokratikus törekvéseit: a színpadon hangot adott a népnek, az elnyomott jobbágynak, hőssé tette a népet, amely Katona Bánk bán-jában mint Tiborc, Kisfaludy Károly vígjátékaiban mint környezet, csupán (és többnyire komikus) statisztaként szerepelt. Ebben áll a népszínműnek, mint magyar műfajnak, a jelentősége és Szigligeti érdeme. Így fejlődött ki, mint önálló műfaj és később - nagy egyéniség és éltető korszellem nélkül - ezért vált sablonossá. Gárdonyi Bor-át - e gyönyörű magyar idillt -, mint e műfaj legtisztább, legtökéletesebb jelenségét mutatjuk be, kiemelve, hogy Gárdonyi mennyire és mily finoman érezte a magyar paraszt igazi drámai küzdelemre kevéssé alkalmas vérmérsékletét, életfelfogását, és így a népdráma helyett kedves, derűs népvígjátékot alkotott.
V
Foglaljuk össze az egészet és kérdezzük: mit ad tehát nekünk a poétika, mivel gazdagítja lelkünket, mire készít elő? Szempontokat ad, amelyek szerint olvasnunk kell a költői műveket, mértéket ad, amellyel megítélhetjük a költői alkotásokat, és ezzel gazdagítja lelkünket, hiszen az emberi lélek legdúsabb birodalmát, a költészet tágas és gazdag Ophir-országát fedezi fel és hódítja meg számunkra; olyan gazdagodás ez, amely minden fáradságra érdemes, pedig e fölfedező és hódító út nem kíván mást tőlünk, csupán szerető figyelmet és nem ad egyebet, mint: igaz és maradandó gyönyörűséget.