Magyar játékszín

Magyar játékszín szerző: Kölcsey Ferenc

1827.
Egyes források Játékszín címmel említik.

Nem titkolhatom el, Tek. Rendek, hogy a beszédét épen most végzett táblabíró urnak, nemzeti játékszínünk felállását ostromló szavai mély fájdalommal hatották meg lelkemet. Ez-e az a hazafiúság, melyre tek. Pest vármegyének rendei számot tartottak, mikor elvégezték, hogy minket is a szép szándék elősegéllésére meghívjanak? Ez-e az a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a fennérzés, melylyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk? Magyaroknak? mi? a kik atyáink ruháit elhánytuk; a kik az anyai ajkakról eltanult nyelvet a maga végső küzdéseiben érzéketlenűl nézhetjük; s a kik kétség kivül minden nemzeti bélyeget egymás után le fogunk vetkezni, hogy ellenségeink, elaljasodásunkat látván, örömre gerjedjenek, vagy épen, hogy mindenféle megvető szánakozásnak s a maradék átkainak legyünk tárgyaikká? De hiszen épen így vagyunk mi magyarok; hanem magyarok azon értelemben, melyben csúfolóink venni szeretik; magyarok, kik a lárma és a zaj közt előállott veszedelemre felriadunk, s eltűnte után menthetetlen álomkórságba hullani szeretünk; sem nem tudván, sem tudni nem akarván, ha titokban, ha csendességgel az irigy kezek hálót szővnek felettünk. Avagy elfelejté már, táblabíró úr, az időt, mikor a fejedelmi parancs a nemzeti nyelv édes hangjait ajkainkról eltiltotta? mikor táblabíró úr itt ezen asztal mellett, hol most a hazának köz ügyét a nyelvvirágzás eszközeivel együtt letapodja, az idegen föld tördelt szavait tulajdon szájából zengeni réműlve hallotta? Hol van az a hév, melyet akkor a nyelv eránt mutatánk? Hol van az a lélek, mely akkor a lerázott járom után bennünket lelkesíteni látszott? Vagy gyermeki, keresztülfutó tüzelgés vala-e mind az, a mit ősi fegyvereinkkel övezve, ősi ruháinkban csillogva a köz nézésre, mint valamely bábszínen, kitettünk? Az volt igen is, Tek. Rendek, az volt tagadhatatlanúl, ha az akkori érzés melegségét banderiumi ruháinkkal együtt levetkeztük; s ha szíveinken az a hidegség ül, mely az előttem megszólamlott táblabíró beszédében lélek-elnyomva lengett közöttünk. Vagy talán gondatlan nagyítás, s nevetséges pöffeszkedés az, hogy ezeket a játékszín miatt ejtett szavakra mondám el? Nem, Tek. Rendek! ha a játékszín Európának minden pallérozott népeinél a közmíveltség egyik mértéke nem volna is; ha a játékszín semmi névvel nevezendő tekintetekkel, a nyelven kívül, összefüggésben nem állana is: ezen egyetlenegy pontra nézve minden figyelmünket, törekedéseinket, áldozattételeinket elengedhetetlen jussal kívánja. Haza és nyelv egyforma rangban álló két nevezet minden népre nézve, ha a tiszteletben álló nemzetek sorából kitaszíttatni nem akar. Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni lehetetlen. Jaj a nemzetnek, mely lakhelyeiből kiüldöztetett! jajabb annak, mely ősi nyelvétől fosztatott meg! A mi őseink bujdosók valának: de nyelv által összetartván, szerezhettek vérrel új hazát, s az idegen föld általok magyar lett. Mi pedig, ha nyelvünket elvesztenők, mivé lennénk saját földünken? s e veszteség nem fenyegetett-e már egyszer elkerülhetetlenül bennünket? s most, midőn e veszedelmen túl oly bűnösen gondatlan bátorsággal hiszszük magunkat, nem akarunk-e emlékezni, hogy nemzeti főiskolánk legfontosb kathedráján, hogy legelső dicasteriuminkon, hogy országgyűlésünk ragyogóbb tábláján a hazai nyelvnek hangja még most is idegen? Ily elhagyattatásban kell-e visszavetnünk Pest vármegyének megszólítását, ezt a hazafiúi hív megszólítást, mely figyelmeztet bennünket egy még előttünk felnyíló ösvényre, egy még hatalmunkban álló választásra? Hidegen szemléljük-e mi, ha nyelvünk, minekutána a magosabb körökből már úgy is számkivettetett, a maga fennállásának semmi közönséges jelét bírni nem fogja? Nem keserít-e el az a tekintet, ha nyelvünket, őseinknek ez örökségét, őseinknek e már csaknem egyetlenegy örökségét, a közhelyről lassanként eltűnni, s nem sokára a legalsóbb rendű nép kirekesztő birtokává lenni látandjuk? Szabad-e elveszni hagynunk a kincset, mely elidegeníthetetlen birtokként szállott reánk? e kincset, melyért, valamint lakföldünkért s háznépeinkért mind a vérig, mind a végig harczolni nem csak jus hív, de szent kötelesség kényszerít? Mit fogunk majd unokáinknak felelni, ha szemeinkre lobbantják: hallottátok a segédért kiáltónak szavát, s nem nyújtátok ki a kart, mely segíthetett vala?

Másutt a koronás fejek nem tartják magokhoz a játékszín gondját illetlennek. Arra várunk talán mi is, hogy a felsőség, vagy más valaki tegye meg érettünk azt, a mi nekünk használjon, a mi bennünket gyönyörködtessen? azalatt míg magunk, mint az atyai gondviselés bizodalmában élő gyermek, gondatlan restséggel veszteglünk? Vagy talán a fösvénység alacsony lelke tartóztat vissza bennünket? Nem, Tek. Rendek! kimondám a gyűlöletes szót, de hinni nem akarom. A haza kíván, nem vért, nem határtalan feláldozást; csak bővségünkből kivan valamit, csak feleslegvalónknak egy részét kívánja; s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek eránt is, nem minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik a lármás mulatságokban, s a kártyaasztal mellett a takarékosság hagyásait olykor-olykor elfelejtjük; mi, kik bizonyos alkalmakkal csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kímélést alacsonyságnak fognók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat a nemzetiség közoltára előtt? mi ne tartsuk-e alacsonyságnak itt a kislelkű kímélést? Íme Ráday és Wesselényi után a tiszteletre méltó Vida^[1] négy egész esztendőkig tartott súlyos áldozatokkal védelmezte játékszínünket; s a mit ezen egyetlenegy nemes tehetett, azt az egész nemzet tenni nem fogja-e? S ez az egész nemzet viselni akarja-e a szégyent, midőn majd azt kell hallania: hogy Pestről, Magyarország fővárosából, a magyar játékszín számkivettetett, mert a milliomokból álló sokaság a teher alól kifáradt egyetlenegyet fel nem váltotta? De Bécsben az a magyar gróf, az a Koháry^[2], ki magát az ottani német színért elsűlyesztette, hazafiúnak kiáltatott; s bennünk mindnyájunkban a valóságos haza eránt nem leszen-e annyi szeretet, a mennyi ez egyben az idegen haza eránt lángola? S miért épen csak a hazát emlegetnünk? hát annyira vadak, annyira míveletlenek volnánk-e mi, hogy a szép eránt, egyedül magára nézve vonattatást érezni nem tudnánk? Mi dicső nemzetnek, mi vitéz magyaroknak hívjuk magunkat. Jól van, Tek, Rendek! voltak sok vad népcsoportok, melyek a földkerekség nagy részét győzedelmek közt futották keresztűl; félelmet és rettegést terjesztettek ezek magok körűl, de tiszteletet nem. Soha egy nép sem ragyogott a nagy nemzetek sorában, hanemha fegyvereinek szerencséjét a szépmesterségekkel és tudományokkal összekötötte. Oztán nem kénytelenek vagyunk-e megvallani, hogy a mi büszke czímeink csak őseinktől szállottak reánk, hogy mi az ő nevöket igen is, de erejöket s szerencséjöket örökségűl nem bírjuk? Ily környűlállások közt mi által lehetünk reájok érdemesek, ha a szépmesterségeket is megvetjük, s egyéb fogyatkozásaink mellett meg míveletlenek is maradunk? Tek. Rendek! a szerencse külső veszélyeit erő s nemes bátorság által meg lehet lábolni, a lélek elaljasodása pedig szabadúlás reménysége nélkül ment alá.

De nem azt erősítette-e táblabíró úr, hogy a játékszíntől erkölcsi romlásnál egyebet nem várhatunk? Tagadhatatlanúl fontos ellenvetés! Mert hogyan lehessen valami olyast pártfogolnunk, a mi szívünk legszentebb érzéseivel ellenkeznék, a mi halomra döntené mind azt a jót, a mit atyáink példáiból s a józanabb nevelés karjaiban tanulunk, s a ont gyermekeinkbe általplántální oly szívesen fáradozunk? Azonban vigyáznunk kell, nehogy hírtelen gondatlansággal vakmerő állításra vetemedjünk. Fennáll a játékszín, nem egy bizonyos környékben, de számtalan helyeken, számtalan nagy nemzetek között; nem mint egy bizonyos kor múlandó időtöltése, de mint hosszú századok állandó gyönyörködése. Férjfiak, virtussal és tudománynyal és tettekkel ragyogók, örömmel vettenek részt annak mulatságaiban; örömmel látták magok előtt a régiség visszavarázsolt történeteit, s a jelenvalóság nevetségessé tett bohóságait. Mit vesztettek Európának nagy nemzetei, hogy magoknak játékszíneket építettek, s jeles színjátszóiknak tisztességet és bővséget adtak osztályrészül? S mit nyertünk mi, hogy színjátszóinkat mind ez ideig lakhely és segéd nélkűl hagyjuk bolyongani; s előadásaikra szemeinket és füleinket, sorsokra pedig szánakozásunkat bezárjuk? Mutassuk elő hát azt a sok szépet, azt a sok jót, melylyel más nemzeteket azért, mert erkölcsrontó játékszínünk nincsen, felűlmúlunk! Mintha bizony minálunk a szűkölködő több enyhítést, a szerencsétlen több vigasztalást, a tévelygő szelídebb visszaigazítást lelne, mint másoknál! Mintha mi szentebbül éreznők az emberiség becsét; külőnböző vélekedéseinkért egymást nem gyűlölnők; a hazaért szenvedő bajnoknak, s a tudományok közt sorvadó bölcsnek oszlopokat emelnénk! Mi adunk talán példát Európának, miként kell az előidő megvesztegethetetlen erkölcseit s tiszteletre méltó szokásait maradékról maradékra általplántálni? Mi? kik nem szitáén húsz esztendő alatt saját magunkból kivetkeztünk; s romlott erkölcseket tanulva, idegen szokásokat kölcsönözve, tulajdon zselléreink rongyával czifrázva, még csak azon érzést sem tartottuk meg, hogy egymásra tekintvén, kölcsönösen elpirúljunk. Mi féltjük-e tehát a játékszíntől erkölcseinket? vagy inkább attól rettegünk, hogy az, a múlt és jelenvaló képeit előnkbe hozván, lelkiismereteinket felébreszti? De mennél későbben ébred fel, annál több oka lesz kebleinket öszvemardosni.

Jól tudom, Tek. Rendek, mennyi visszaélések történhetnek, s történnek is a játékszínnel. Azonban, ha a visszaéléseket teszszük a dolgok becsmértékévé: mi marad úgy szemeink előtt eléggé ártatlan? Mi volt valaha oly becses, oly tiszteletre méltó és szent, a mit a gonoszt óhajtó lélek saját czélainak eszközéré nem tehetett, s nem tett volna? De fogjuk-e azért a vallást és tudományt, az emberiséget és hazát kárhoztatni, mert gyakran ez imádandó nevek a setétség tetteire lepel gyanánt használtattak? S tegyük fel, hogy a játékszín romlást okoz. Elejét vettük-e a romlásnak csupán azzal, ha a nemzeti nyelvet arra fellépni nem engedjük? Jusson eszünkbe, hogy az alatt, míg a magyar szín ügyét elkésett vetekedéseinkben végső veszély közé juttatjuk, csínosabb városaink mindegyikében, német színjátszók teljes hazafiúi jussal virágoznak. És valjon egyedül németek látogatják-e meg ezeket? Nem tanúja voltam-e, midőn számtalan más magyarokkal együtt maga táblabíró úr Pesten létében az ottani német színt feleségével s leányaival együtt szorgalmatosan gyakorlotta? Ki jöve ott kísértetbe tenyereit öszvecsattogatni, az alatt, míg a kisasszonykák bizonyos német írónak férj fiúság és tiszta erkölcsi érzés nélkül öszvetoldozott scénái mellett könyűkben úszkáltak? Ki fakadozott javalló kiáltásokra, midőn a nevendékeknek idvességes tanúságul a színen bizonyos grófi leány bizonyos falusi papnak kezét oly rendes ártatlansággal kérte meg? Ki vezette félre tulajdon gyermekeinek elméjét örvendő bámulásával, midőn bizonyos darabban az isten és emberek és önnönmaga előtt bűnös feleség a józan ész és erkölcs boszújára férjének örökre nem érdemlett szeretetét újólag megnyerte? így oltalmazzuk meg tehát magunkat s gyermekeinket a játékszín ártalmaitól? vagy talán a német nyelv módivá lett hangjai a következhető bajt varázserővel tudják elhárítani? Talán a pesti és bécsi német nevelőházak elfrancziázott levegője hatalmas talizmánként lebegi körűl az ott nevelt leányainkat? Jaj nekünk, Tek. Rendek, ha az erkölcsiséget féltő princípiumokat csak azért keressük elő, hogy általok a haza számára szükséges parányi segédet visszatartóztassuk! Ront a játékszín? miért még is a némettől vissza nem irtózni? miért a gravámenek közé nem tétetni, hogy a pesti, budai, pozsonyi, kassai s több más színek bezároltassanak? Ó, jól értem én, hogy mi ez úgy nevezett romlás eszközei nélkül többé nem lehetünk! Nem egyszer tapasztaltam, hogy sokunkat a bártfai fáróasztal mellől, a német nézőjátékot megnyitó órán kivül, semmi el nem vonhatott. Mi szeretünk romlani, mi romlani akarunk, Tek. Rendek, de romlásunkon is idegen színt akarunk láttatni. Mert idegen szín mi nálunk a nemesebb viselet csalhatatlan jele, s a fentebb nevelés tiszteletet kívánó hírmondója. Én ugyan veszteni is inkább veszteném el magamat a nemzetiség körén belől. Mert ha már az is szánakozást érdemel, a ki a hasznost, a szépet és jót egyedül külföldi öltözetben tudja ismerni és szeretni: mit fogunk még a szerencsétlenről tartani, ki gyengeségeiben is külföldiséget akar dicsekedőleg éreztetni? Itt, Tek. Rendek, s egyedül csak itt, e külföldiség vadászásában, fakad romlásunknak forrása! Soha még egy nemzet sem romlott el, mely hazája erkölcseit és szokásait híven megőrzötte. Tettük volna ezt, úgy nem jöttünk volna veszedelembe saját becsérzésünket s az idegen népek tiszteletét elveszíteni. Most, midőn az utolsó szempillantat még talán el nem folyt; most, midőn még itt és ott a hazafiúságnak egy-egy szikrája pillog, s az ősi erkölcsnek egy-egy tüneménye mutatkozik: nem sietünk-e, azt, a mit veszni hagytunk, ismét jóvátenni? És hol fognánk mostani fekvésünkben kivált, hol fognánk hathatósabb eszközt találni mint épen a kérdésben forgó nemzeti játékszínt? Nemzeti játékszínt mondok, s e név alatt egészen más intézetet gondolok, mint a mit, szerteszélyel bujdosó színjátszóinkról vévén mértéket, alatta közönségesen gondolunk. A mi hibánk, a mi örökre menthetetlen hibánk, hogy a szépmesterségeknek ezen ágát, rövid és fösvény ápolás után, mint a lelketlen mostoha a kelletlen árvát ápolni szokta, az elalacsonyúlás csaknem legalsó lépcsőjéig engedtük sűlyedni. Soha sem fordítánk arra oly közönséges figyelmet, mely által, a kezdetében külföldi plántát, saját földünkén hazaivá tehettük volna. Szánakozásra méltó romladékokban senyved az közöttünk, s magán viseli az átkot, melynél fogva minden, a ki határaiba lépni mert, szerencsétlen sorsában részt veszen. Ily fekvés bizonyosan egy nagy talentumot sem hoz kísértetbe, hogy a játékszíni pályán akár mint író, akár mint színjátszó feltűnjön, s azt a megvettetésből kiemelje, a külföldiségből kivetkeztesse, s a hazának tulajdonává tévén, általa nemzetiségünkre jóltevő behatással munkálódjék. Mostani vándorszíneinkben nem láthatunk egyebet a mélyen megromlott német színnek még, ha lehetséges, romlottabb visszatükrödzésénél. A mi hideg lelketlenségünk elzsibbasztja íróinkat, kik magyarok lévén, magyar szívekhez szólhatnának; s így színjátszóink kénytelenek a bécsi pórnép mulatságára koholt alacsony tréfákat szedni elő, s azon puha érzelősségű darabokhoz folyamodni, melyeket a német nagy község visszafordúlt ízléssel bámul s melyek a magyar férjfias lélekkel oly elhatározólag ellenkeznek. Csak a nemzet részvétele állíthat nekünk nemzeti játékszínt, melynek ismertető bélyege ne csak az élet nélkül álló kőfalra festett országos czímer legyen; hanem az az önérzés, melylyel annak küszöbein minden magyar belépni fog; az a lelkesedés, mely a közfigyelemnél fogva saját becsének érzésével teljes színjátszót a mindennapi élet körén felülemeli; az a nemes hazafiúság, mely által a hazában bizakodó költő tulajdon érzéseit a nemzet közönségesen uralkodó érzéseivel egybeolvasztja; s ez egyedül lehetséges úton hazafitársait magához felragadja. Így fogja majd a nemzet a játékszínt, s a játékszín a nemzetet kölcsönösen megnemesíteni. Ha lelkesedésbe hozzuk magunkat, hazai charakterünk új színben fog ismét ragyogni, e charakternek vonásait kölcsön adjuk a játékszínnek, bevéssük a költő lelkébe, felbátorítjuk őt, hogy új dicsőséges pályát keressen, hogy új dicsőséges pályára vezesse szinünket, melyen ne többé az idegen nép majma, ne többé az idegen romlás terjesztője, hanem a nemzeti érzés tolmácsa, s a hazai virtus táplálója lehessen. Itt leszen oztán üldözést szenvedett nyelvünknek bátorságos révpartja; itt leszen a tűzpont, melyből valahára teljes erejében kilobbanhat, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak tartozott rangját az európai több nyelvek mellett elfoglalja.

De mit jelent, Tek. Rendek, ezen csúfoláshoz hasonlító mosolygás, melyet bizonyos ajkakon látok elvonúlni? Óhajtanám tudni, mi ezen dologban tulajdonképen nevetséges? Ez a hevűlet-e, melyet a nemzeti közügy védelmére fordítok? vagy ez a vélekedés, melylyel a játékszín dolgát a nemzet köz ügyének lenni gondolom? Köz ügy a játékszín? akkor jaj annak a szerencsétlennek, a ki az enthusiasmusnak már a maga tárgya által megszentelt szavai mellett hidegen maradhat! átok pedig annak a gonosznak, ki hidegségével a kárt-örülő lélek csúfolódását párosíthatja, kit e szent boltozat alatt, ily tiszteletet kívánó vetekedés közben, a hazának gondolata vissza nem dobbant! De bizonyosan azt teszi e mosolygás, hogy a játékszín csekélyebb, mintsem a nemzet közügye gyanánt tekintethessék. Vaj mi másképen gondolkoztak a Pest vármegyei rendek, e nemeslelkű, s józan elörelátású hazafiak, kiknek hálára méltó igyekezetük bizony egyebet érdemlett mint hidegséget és kicsúfoltatást! Vaj mi másképen gondolkoztak azon számkivetett francziák, kik Amerikának pusztáin elébb építettek franczia játékszínt, mint lakóházat magoknak! nevessük ki őket, ha bátrak vagyunk, ha mellettök saját kicsinységünk érzésében kínosan el nem pirúlunk! Nevessük ki e lélekkel tölt bújdosó csoportot, mely az Oceánon keresztül kebelében viszi hazáját, s az új világ még eddig lakatlan síkjaira plántálja által. Nevessük ki e szent hazafiúságot, mely e kevés számú hősekben veszély és üldözés közt, hazai föld nélkül, idegen éghajlat befolyásaiban is olthatatlanúl ég. Nevessük ki e tiszteletre méltó büszkeséget, mely eléggé merész az elhagyatásban is saját becsérzését fenntartani, s lételét csak önnön nemzetiségének érzésében kedvelni. Krisztus így szólott: a hol ketten, hárman öszvegyűltök (tiszta imádassál tudniillik), ott leszek én veletek! Ilyenformán szól a haza is: a hol ketten, hárman összvegyűltök (tiszta nemzeti lélekkel tudniillik), ott leszek én bennetek! mert a hazának szent neve nem csatolja magát a fold porához. Ezen tartomány, melynek kiterjedését most magyar hazának nevezzük, századok előtt más néptől mondatott hazának; őseink a Don mellett is, a Kaspium partjain is, magokkal hordozták a magyar hazát, s magokkal együtt hozták azt ide. Emberek teszik a valóságos hazát, nem ez élet nélkül való halmok és térségek, melyek ezerféle népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást Valamint a franczia lélek lángolása a számkivetés helyét franczia földdé változtathatja: úgy ellenkezőleg a magyar lélek kialvása születésünk helyét idegen földdé fogja változtatni. Fajuljunk csak lassanként, mint elkezdők; s bizony e levegő, melyet eleink vérpárájától megterhesítve szívunk, e kenyér, melyet az ő sírhalmaik felett aratunk, e czímerek, melyeket a koporsóikról lekapkodtunk, nem fogják itt a magyar hazát megtartóztatni, nem fogják tehetni, hogy a nemzetiség enyésztével el ne enyészszék.

Azt mondhatná valaki: mit tartoznak ezek a játékszínre? Hiszen őseink nem ismerték azt, őseink, kiknek példája után buzdíttatunk. — Való, Tek. Rendek! őseink nem ismerték azt, mert nem ismerhették; de maradt volna a nemzet a maga virágzása szép pályáján, bizonyosan megismerte volna; mivel a nemzeti virágzás (s ez már Mátyás alatt megbizonyosodott), a tudomány és szépmesterségek szeretetét maga után vezeti. Oztán mind addig, míg valamely nemzet felfelé hág, egyedűl saját erejénél fogva nem csak fenntarthatja, hanem minden ártalmas befolyásoktól is megóvhatja magát. Nem így mi, kik három század óta idegen karhoz támaszkodva lépdelünk^[3]; kiknek sok kicsinységben, a mit az erős észre sem veszen, majd veszélyt rettegnünk, majd oltalmat keresnünk kelletik. A virágzó magyarnak a játékszín csak egy újabb nemes gyönyörködés tárgya lett volna; nekünk pedig úgy kell azt óhajtanunk, mint hanyatló nyelvünk védelmét, mint enyésző charakterünk palládiumát, mint sűlyedő lelkünk felemelő eszközét Ha ugyan nyelvünkre nézve elégnek hiszszük, hogy rajta juhászainkkal tanakodhatunk; ha charakterünket még most is teljes élességében lenni gondoljuk, midőn a hegedűlő Bihari^[4] magyar nótája mellett tölt poharakat szilajkodva forgatunk; ha lelkünknek elég emelődését találjuk az elavúlt jusokkal s újonnan vásárolt üres czímekkel büszkélkedésben: ügy nincsen többé egyetlen egy szavam is; úgy óhajtom, hogy ily gondolkozásban semmi közönségest, semmi nemzetit ne alkossunk; mert azt csak romlásnak alkotnók. Úgy csak szenvedjük el tovább is, hogy, a magyar fővárosban idegen játékszínnek álljon ragyogó épület; hogy a messzünnen jött vándor ott mindent találjon, csak azt ne, a mi őtet Magyarországra emlékeztesse; hogy a jámbor hazafi Pestnek utczáin tolmács nélkül szűkölködjék, s hazáját a hazában félénk tekintettel keresse és ne találja meg! De nem, Tek Rendek! ennyire még mi nem jutánk, ennyire még nem juthatott a nép, mely erővel teljes fajból vett származást. Szenvedések által meggyengűltünk, de nem vesztettük el a régi nagyság emlékezetét. Fenn a bérczeken nem látjuk-e mindennap őseink váraikat, habár csak omladékokban is? Lenn a mezőken nem ezerfelől tűnnek-e fel a halmok, melyek elhullott atyáinkat takarják? Ez emlékeztető jelekre kényszerítem a Tek. Rendeket, ne tekintsék hidegséggel a nemzetiség sorsával most inkább, mint valaha, összefüggő intézet felállhatását. Őseink országot és szabadságot szereztek és hagytak nekünk; illő, hogy mi is szerezzünk, mi is hagyjunk valamit maradékainknak. S most környülállásinkban mit hagyhatunk mást, mit hagyhatunk jobbat, mint épen ezt, a mire Pest vármegyei rokonink bennünket figyelmeztetnek? Ismerjük meg a figyelmeztetés mind szükséges, mind dicséretes voltát; örvendjünk, hogy adakozásunknak ily nemes czél tétetett; tegyük méltóvá magunkat a reményre, mely bennünk vetteték; s mutassuk meg, hogy nincsen hathatósabb érzés, mint a hazafiúi kötelességnek szent érzése. Vagy, ha mind ezeket tenni nem akarjuk, vigyázzunk, nehogy valaha Pest vármegyének legparányibb tagjával is öszvetalálkozzunk! különben minő megalázó pirulássál kell majd annak szemeiből az ellentmondhatatlan vádat olvasnunk: ti vagytok-e azon hálátlan hazafiak, kik megútáltátok az intést, melyért tőletek égő köszönetet érdemlénk vala? Nem, Tek. Rendek! ezen beszédem legyen bizonyság, hogy én e hálátlanok közé nem tartozom; s ha van közöttünk, ki e gyalázatos nevet hordozni nem irtózik, keljen fel utánam és czáfoljon meg.

A kiadó-szerkesztő megjegyzése

1. Id. Ráday Gedeon báró a magyarországi, id. Wesselényi Miklós báró az erdélyi és Vida László ismét a magyarországi magyar színészeknek volt lelkes pártfogója.
2. Koháry Antal herczeg, főkanczellár (1760–1826).
3. Három század óta idegen karhoz támaszkodva… – a Habsburg-ház uralmáról van szó.
4. Bihari János (1764–1827) híres czigányprímás.