Magyar

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Magyar
szerző: Komjáthy Jenő
1891. március 15.

Népek karában, ó, mi vagy te,
Én népem, hősök nemzete?
Teremtés méhiben vajj fogant-e
Több ilyen bűvös, szép rege?
Áldott s dicső vagy mindörökre!
Ami nagyot s merészet szív akar,
Egy szóba van foglalva össze:
E szóba, hogy: magyar.

Az istenagyban legszebb gondolat,
Szabadság fölkent bajnoka,
Dicskör övedzi büszke homlokod,
Kebled az Isten hajloka.
Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó,
Neved virágot s vészt kavar,
S a gondolat oly fönncsapongó
E szóra, hogy: magyar!

Sápad nevednek hallatára
Az áruló, az orv, lator;
De azt gyönyörrel átaljárja,
Kiben nemes szív lángja forr.
Emelkedik, ki tégedet hív,
A neved ünnep és vihar;
Dobban, megindul mindenik szív
E szóra, hogy: magyar.

A zsarnokok halálos ellene,
Jónak, nemesnek hű paizs;
És él a nagy Rákóczi szelleme
Még legkisebb fiadban is.
Harag sápasztja elleninket,
Reszketve ejti neved a cudar,
De átaljár szent tüze minket
E szónak, hogy: magyar.

Történeted nagy vértanúság,
Szebb, mint a szentek élete;
Bús lapjain sok mély tanulság
Vérrel irott költészete.
Rád annyi ellen dühe rontott!
Kalászos rónád bús avar...
Ó, mennyi köny és gyász borongott
E néven, hogy: magyar!

De vértanúid szent porából
Új, lelkesebb lét sarjada;
A honfibúnak viharából
Támadt az eszmék százada.
Hiába könny s vér nem patakzott:
E nemzet él! - Él, mert akar!
És minden érzés összehangzott
E szóban, hogy: magyar.

Népek karában újra nagy vagy,
Kossuth, Széchenyi nemzete!
És nőttön-nő a te hatalmad,
Előtted új fény ezrede.
Eszményekért küzdj lelkesedve:
S ne félj, hogy törzsököd kihal!
Vigy lelket a népküzdelembe,
S uralkodjál, magyar!

S mi megmaradt a zord napokból,
Törd össze mind a láncokat!
Űzd el fönséges homlokodról
A visszatérő árnyakat!
A pírt, a véres képek árnyát,
Mi a sötét napokra vall,
Törüld le és minden bilincset
Törj össze, ó, magyar!

Dicső tusákra nyílik a határ,
Mienk a dús jelen s jövő,
Ránk még pazar győzelmek üdve vár;
Üdv, mit a költők álma sző.
Most álom; majdan ragyogó valóság,
Mert érte küzd a fő, a kar. -
Emeld az Eszme lobogóját
Magasra, ó, magyar!

Népek között te léssz az első,
Én népem, hősök nemzete!
Csodákat lesz életre keltő
Fajunk jövő története.
Rettegni fognak s áldni téged,
A neved ünnep és vihar:
És visszazengik ezredévek
E büszke szót: magyar.

Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok.
Nemcsak a vér: szellem jogán.
Szellemetekből, ti dicső nagyok,
Növekvém és táplálkozám.
Honszerelem! Vess tiszta lángot!
Jöjjön, ki vélünk érez és akar:
És meghódítjuk a világot
E szóval, hogy: magyar!