Magdaléna

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Magdaléna
szerző: Komjáthy Jenő
1890.

       I.

Először is zokogni láttalak -
Kezedbe rejtéd arcodat,
S nem győztél sírni annyi elfoszolt
Remény és üdvösség miatt.

Pillád alatt kilobbant tűz, hamu,
Szemed világa megtörött;
Ó, sírj! Hiszen a könny gyógyít, hegeszt,
S a bűnhödés mégsem örök!

                II.

Mi szép vagy, hervadó virágszál,
Arcodról méla bú beszél.
És szemed ah, könyekbe lábad!
Ily bűnre szert honnan tevél?

A menny felé szomorú fődet
Reszketve, sírva emeled:
Ó, küldj vigaszt, adj balzsamot Te,
Sebemre, örök Szeretet!

                III.

Mi zeng e forró sóhajokban?
Mitől zihál e szép kebel?
Miért remegsz, édes, karomban?
Ne félj, sohase hagylak el!

Mitől sötétül lelked arca?
Mitől remeg e lázas ajk?
Ó, hogy a báj a szív kudarca
S a gyönyör az, mi bűnbe hajt!

Ne sírj! Bár megtiport az élet,
Emeld föl bátran homlokod!
És amit ejtett rajta vétek,
Lecsókolok minden nyomot.

Vagy sírj! A múltat sírva vissza,
Midőn még bűnös nem valál,
Lelkem a te lelked fölissza
S dacolunk véled, ó, Halál!

                IV.

Könnyek tüzétől ittasodva
Lehullott róla a lepel,
S előttem éjhaját kibontva
A legszebb asszony térdepel.

És hogy szemét, a tiszta kéket,
A bánatkönnytől csillogót
Rám fölveté az árva lélek:
Köröttem minden veszve volt.

Ihlet ragadja menten elmém,
Hatalmas, bűvös őrület,
A rég elmúlt életre kelvén,
Eltűnt a perc, a környület.

Szemlélve lázas küszködésit,
Elfog egy névtelen varázs,
És egy csodás álomba szédit:
Hogy én vagyok a Messiás!

Megváltalak. Ne sírd a voltat:
Én vagyok az örök jelen!
Én vagyok az, ki köthet, oldhat,
Hatalmam fönnen érezem!

Te vagy, ismerlek, Magdaléna.
Te rólad szól a Szentirás,
Kit szentté avatott a bánat
És én vagyok a Messiás!

Nem hoztam üdvöt gazdagokra,
Szivök kemény, szivök hideg;
Égő fájdalmak csipkebokra
Te szomorú, beteg szived.

Ó, Magdaléna, tört virágszál!
- Tudom, te vagy és senki más, -
Áldásom üdve mind reád száll,
Hisz én vagyok a Messiás!

Velem jösz. Elviszlek magammal
Oda, hol nincs bánat, se bűn;
Hol az erény megvíhatatlan,
S legfőbb gyönyör szeretni hűn.

A boldogság, a fény honába,
Atyám házába viszlek el.
Nem hagylak e rideg világba,
Hol minden lelki vészt lehel.

Nem hagylak itt, hol bűn lehelni,
Hol szúr a nap és fojt a lég,
Hol nem akar életre kelni,
Mi odafenn fogantaték.

Boldog, ki sír, boldog, ki sóhajt,
Boldog, ki hisz, szeret, remél!
És aki üdvözülni óhajt,
Csak bennem hisz, mert bennem él.

Nézd: lát a vak és lejt a béna!
Én tettem azt és senki más!
Az égbe viszlek, Magdaléna,
Mert én vagyok a Messiás!