Magamról

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Magamról
szerző: Komjáthy Jenő
Szenic, 1890. szeptember 14.

Akartok a lelkembe látni?
Ismerni mély rejtelmeit?
Nem remegek mindent kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit.

Szeretni és gyülölni mélyen
Tudok, s kimondom szabadon;
A sorssal szembeszáll kevélyen
Szilaj, erős akaratom.

Szeretem azt, amit gyülöltök,
Mi éget, mint a nyári nap,
Lelkembe lángot lángja öntött,
Fölöttetek magasra csap.

Gyűlölöm azt, amit szerettek,
Az aljast és a köznapit,
Miért titokban gyáva reszket,
Silány szerelme nem vakit.

Erényem egy van: a szabadság;
Ezért hevülnek a nagyok,
Ezt rettegi a lelki vakság; -
Bűnöm is egy van, hogy: vagyok.

Hogy itt vagyok e torz világon,
Hol rózsa vértalajba kel,
Hol összeég fertői lángon
E tiszta, bátor, hű kebel.

De összeég bár, újra él majd
A szellemüdv s az égi kín,
És földöntúli szenvedély hajt
Új létet szálló hamvain.

Nem süllyedek mégsem közétek,
Mert lelkem tiszta, mint a nap,
Nem éri vész, nem fogja vétek,
Mert mindennél hatalmasabb.

Mert lángja hit, hatalma eszme,
S tudvágy emészti szívemet,
Istennek óriás szerelme
Átjárja minden ízemet.

S ami hevít, amit imádok,
Csak önnön lelkem lelke az;
És legyen üdv vagy legyen átok,
Csak lelkem átka, üdve az.

Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten, nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.

Ó, tudtok-é lelkembe látni?
Megértni mély rejtelmeit?
Ó, lehet-é nektek kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit?