Magány (Komjáthy Jenő)
szerző: Komjáthy Jenő
- Lenau -
I.
Álltál-e már egészen egymagadban,
Szeretlenűl, Isten nekűl a pusztán,
A rémes csöndet büszke fájdalomban
Viselve balsorsod ádáz, véres útján?
Minden reménynek eltűnt-e varázsa,
Mint a vadásznak útvesztőbe érve
Elhal a tévedt ebek csaholása,
Mint télfutó madárnak honja képe?
Ha voltál ily magánynak szenvedője,
Azt is tudod, mi kényszeríti azt
Rajongva omlani egy puszta kőre,
Rémülten felszökellni lázban égve,
Kit önmagánya üldöz és riaszt,
S kitárni vágyó karjait a szélbe.
II.
A szél sivár és idegen szivednek,
A kő halott, kemény, hideg, mogorva,
Vigasztalást hiába vársz lobogva,
Rózsák közt szíved elhagyatva szenved.
Sápadnak menten, meg nem látva téged,
Mivel törődnek, önnön haldoklások.
Haladj tovább: s mindent enyészni látsz ott
Hosszú homály-utcáiban a létnek.
Kinézni látod olykor lakaikból,
Becsapják menten ők az ablakot,
Lak összedől; s te sápadsz borzalomtól.
Szeretlenűl, Isten nekűl! örök ború, -
A szél sivár; és mit keressz te ott? -
Egész világ kétségb'esésig szomorú.