Maecenáshoz (Cholnoky László fordítása)
- Ad Maecenatem. Odarum liber II. 20. -
1. Csodás, hatalmas szárny emel engemet,
A hattyút és jóst. Elmegyek. Elhagyom
A földet, ott szállván, ahol már
Írigyeim soha el nem érnek!
2. Szegény szülőknek sarja vagyok, de te
Így hívsz, Maecenas: kedvesem! - engemet
S én nem fogok meghalni immár
Engem a Styx vize sem tart vissza!
3. Már-már keményes bőr fedi testemet
S hattyúszerűvé változik ősz fejem,
Már-már fehér toll és pehely kezd
Vállamon, újjaimon kinőni. [*]
4. Ikaroszénál istenibb útamon
Meglátom akkor Boszporusz íveit,
Zengő madárként szelve át a
Syrteket, északi zord mezőkig.
5. Megismer Kolchisz s már feledésbe-ment
Félelmét ismét megleli Dácia,
Meglát az ibér, a gelón és
A Rodanus viziből ivó nép.
6. Sírom csendjét ne törje meg a panasz,
Gyászdal ne túdja megkeseríteni,
Te se sírj értem, óh Maecenas,
S hagyd el a hiú halotti pompát.
[*] A hetvenes évek elején néhány német klasszika-filológus, - főként Mueller és Perlkamp, - arra a meggyőződésre jutott, hogy ezt a strófát Horatius valamelyik rosszakarója hamisította bele az ódába, hogy a költőt nevetségessé tegye. Hogy mi vezetett ennek a véleménynek a kialakulására, arról igazán fogalmam sincs. Az illető hamisító igen kiváló költő és ugyanakkor rendkivül ostoba rosszakaró lett volna.