Madách Imre (1823. jan. 21. – 1864. okt. 2.)

Madách Imre (1823. jan. 21. – 1864. okt. 2.) szerző: Alexander Bernát

       Magányos, magasan fekvő, nem éppen könnyen hozzáférhető helyet foglal el Madách Imre irodalmunkban. Föllépése, alkotása, alkotásának sorsa a rendestől eltérő, meglepő vonásokat mutat. Közel van a negyvenhez, fájdalom, egyszersmind élte végéhez, midőn Az Ember tragédiájával magára vonja a nemzet figyelmét. Mindaddig nem fordult a nagyközönséghez, titokban írt, rejtve fejlődött, legszűkebb környezete is alig tudta, mi forr benne. De művének további története is különös. Legnagyobbjaink egyike, Arany János fedezi föl, hirdeti dicsőségét és gondozza kiadását. Mégis meglepő, hogy ez a bölcseleti dráma, mely az emberiség legfelső kérdéseivel foglalkozik, mily gyorsan terjed és hódítja meg a nemzetet. Amire költője nem is gondolt: még színpadra is kerül. De nem a színpad teszi népszerűvé, inkább a mű népszerűsége biztosítja színpadi sikerét, melyre oly kevéssé látszott termettnek. Azóta is nőttön nő hatása és a külföldön is ismerik és méltányolják. Idegen színpadokon is sokszor adták, német nyelven nem kevesebb, mint öt fordítása jelent meg. Halála után összeszedték egyéb műveit, melyekből három kötet telt ki. De egyéb művei távolról sem mérkőzhetnek Az Ember Tragédiájával. Szerzője dicsőségét csak ez hordozza, hordozza könnyen és megdönthetetlenül. Mindez sok érdekes kérdést támaszt. Milyen volt az ember és miképp fejlődött, hogy egyszerre ily nagy művet tudott alkotni, melyet későbbi alkotásaival sem tudott utolérni? És milyen maga az a mű, mely mint philosophiai dráma előzmények nélkül való a magyar irodalomban és mégis állandó helyet szerzett magának benne? Az író nemzetében, az író műve nemzete gondolkozásában és érzésében gyökerezik; fölismerhetjük-e, hogyan jönnek és kelnek az éltető nedvek ebben az esetben a nemzet lelkéből az író művébe és az író művéből a nemzet lelkébe?

                                                                         I.

       Madách életrajzának megírásához, mondta Gyulai Pál az összes művel előszavában 1879-ben, nem volt elég adata, de nem is látta még idejét eljöttnek. Mindaddig Bérczy Károlynak, Madách barátjának, 1866-ban a Kisfaludy Társaságban felolvasott emlékbeszéde volt minden, amit Madáchról a nagyközönség tudott. Azóta elég bő anyag gyűlt egybe, melynek gyűjtői közül Palágyi Menyhért és Morvay Győző válnak ki. Palágyi Menyhért kiadta Madách Imre élete és költészete című (Budapest, 1900. Athenaeum) művét, melyhez a költő fia rendelkezésére bocsátotta a család levéltárát és egyéb emlékeit. Morvay Győző, aki nagy magyarázó tanulmányt írt Az Ember Tragédiájához, Adalékok Madách Imre életéhez (Budapest, 1898.) címen igen érdekes adatokat szedett össze a költő életéről és Palágyi könyvéről írt bírálatában (B. Szemle 279. sz.) Palágyi művének számos részletét helyreigazítván, új adatokat is közöl. Örök kár, hogy Madách bizalmas barátai nem rajzolták meg képét; éles szemű barátok közvetetlen benyomását nem pótolhatja semmi. Ezért Bérczy emlékbeszéde, habár fogyatékos és tartózkodó, még ma is legbiztosabb alapja minden Madách-életrajznak.

       Madách Imre Alsó-Sztregován született 1823. jan. 21-én, mint régi nógrádi nemesi család sarjadéka, mely a Morvay-közölte családfán Comes Radon de Oszlán-tól (1235) származtatja magát. Radon négy gyermeke közül a harmadik Madách de Oszlán nevet viseli, ettől veszi a család új nevét. A család krónikája tele van a hadi dicsőség ragyogó példáival és a nemzet ügyéhez való hű ragaszkodás eseteivel. Palágyiban olvashatjuk, hogy Madách János tevékeny részt vesz Thököly fölkelésében és 1694-ben a honti fölkelők vezére Buda ostrománál; nagyszakállú Madách Péter pedig Thököly generálisa, aki 1682-ben elfoglalja Kassát. A költő nagyatyja, Sándor, ügyvéd, kit Migazzy püspök visszahódított a kath. egyháznak; a költő atyja, Imre, cs. k. kamarás, szép könyvtárt gyűjt, de főleg a gazdasággal foglalkozik és az ő gondja létesíti a most is ott levő szép parkot. Morvay szerint erős vallásos érzés és a rejtelmeshez való vonzódás megvan a családban, meg Imre szüleiben. A költő édesanyja, kesselőkeői Majthényi Anna, nagy hozományával a családnak kissé züllött anyagi ügyeit hozza rendbe; később kiváló szellemével, nagy akaraterejével, erős öntudatával a család uralkodó középpontja lesz. Midőn férje 1834-ben meghalt, e férfias lelkű nő erős kézzel ragadja meg a család kormányát, és nemcsak az anyagi ügyeket tartja rendben, hanem gyermekeinek neveléséről és tanításáról is férfias szigorúsággal gondoskodik. Aki ily környezetben, ily körülmények közt felnevelkedik, egy történeti család fejlődésének nyomait fogja mutatni, finomodott észjárást, nemesebb öntudatot, esetleg zárkózott természetet, mely kívülről hidegnek tetszik, de belül az érzelmek és indulatok erős hullámzását rejtegeti. Szilajságot az érzésben, odaadást a megnyilatkozásban, nagy energiát a cselekvésben nem igen várhatunk. Finom, distingvált szellemi physiognomiát, nagy sensibilitást ez előzményekből könnyebben megérthetünk. Akik a társadalmi életnek ily magaslatán állnak, korán tesznek szert emberismeretre, gyorsan szoktak kiábrándulni, hajlanak a szatírához. A környezet természetesen nem döntő tényező, sok egyéb is érvényesülhet, de ilynemű esetleg meglevő csírák fejlődését nagyon előmozdítja.

       Az ifjú Madách szellemi arcvonásai korán öltenek határozott formát. Anyja, kinek ő kedvenc fia, gondosan neveli, a fiú részben otthon végzi a gymnasiumot, melynek egyes osztályaiból a váczi gymnasiumban tesz vizsgálatot. Akkori szokás szerint gyorsan végez, 1832-ben már a harmadik osztályról szóló bizonyítványt megszerezte, csupa eminenssel. A többi bizonyítvány is mind ilyen. De beteges gyermek. 1833-ban nem tesz vizsgálatot, valószínűleg már akkor jelentkezett köszvénye, mely egész életén át gyötri s minduntalan megakasztja tevékenységében. Ily szervezetek hajlanak a contemplatióra, kedvet találnak a tanulásban. A fiatal Imre igen komoly, lelkiismeretes, becsvágyó tanuló volt és a szülői ház szigorú felügyelete csak növeli e természetes hajlandóságokat. Azt olvassuk, hogy a Madách-gyerekek már otthon kis hetilapot szerkesztenek, Literaturai Kevercs címen, melyben Imre a ptolemaeusi világrendszerről értekezik. A harmincas években vagyunk, a nemzeti föllendülés korában, midőn az új szellemi élet fuvalma elhat mindenhová és a művelődés ösztönét erősen keltegeti. Madách Imre egész életén át fáradhatatlan tanuló. A Kisfaludy Társaságban tartott székfoglalójában panaszosan említi, hogy újabb költőink borzadnak minden tanulmánytól és azt az ihlet megölőjének tekintik (III. 348. l.). Madách folyton tanult és jegyzett. „Erős hitem, mondja Bérczy, hogy ő mindig irónnal vagy tollal kezében olvasott. Egyetlen eszmét sem bízott az emlékezet táblájára, honnan az könnyen tovaszáll, hanem papírszeletre s azt az illető papírcsomagba tette... Hány ily csomagot s ezekben hány ezer ily papírszeletet találtam irományai közt, teleírva az ismeret minden neméből vett és saját elvonó észrevételeivel kísért jegyzetekkel. E csomag itt philosophia, e másik dramaturgia, ez biblia, ez mythos, ez életírás, az történelem, ez politika, az költészet ez kivonatok a Corpus Jurisból, a zenészet – és így tovább.” (l. XXV. l.) (L. Becker H. M. Szemle 1899). Leginkább a történet s a természettudományok vonzották. Drámái majdnem mind törtnetiek és drámaírói művészete az egész emberi történet ideális képében csúcsosodik ki. De ugyancsak Az Ember Tragédiája mutatja, hogy a természettudományi gondolkozás terén is járatos, hogy a nagy tanuló az egész emberi tudás, az egész emberi élet birodalmát iparkodik áttekinteni. Íme mivoltának egyik fontos vonása: lelke megtelik positiv ismeretekkel, melyek mind följebb emelkedő gondolkodásának biztos alapul szolgálnak. Madách Imre egészséges philosophiai elme, aki szeret elmélkedni, de nem légvárakat építeni. Nem fog egy stúdiumban elmerülni; „egy tárgy nem foglalt el” írja egy jegyzetében; enciklopedikus hajlamai vannak, de a puszta ismeretszerzéssel sem fogja beérni. Inkább az angolok, mint a németek módjára bölcselkedik. Erős elme ez, aki szereti a világosságot, a realitást. Az Ember Tragédiája erős logikával készült mű, melyben a logikai csontváz a költészet rovására néha nagyon is meztelenül jelenik meg. De hatásának egyik tényezője épp e világosságban, a logikában rejlik. Ez magyar vonás benne. Az egész mű mintha logikai demonstratió volna, úgy épül föl, de e demonstráló erő intenzitásában van valami, ami imponál és szinte költői erővel ragadja meg az olvasót.

Gymnasiumi tanulmányainak befejezése végett Imrét anyja 1837-ben Pestre küldi, a másik két fiúval, Károllyal, Pállal együtt, kik számára egész háztartást rendez be. A fiúk otthon tanulnak és Imre a pesti piaristáknál tesz vizsgálatot. Az iskolai tanulmányokon kívül kellő gond fordíttatik testi gyakorlatokra, lovaglásra, táncra és a művészetekre, rajzra, zenére; régi főúri szokás szerint mesterséget is tanul a fiú, esztergályozást. Az egyetemen végre kiszabadul az örökös magányos tanulásból, mely ritkán terem jó gyümölcsöt, az ő zárkózott természetének meg éppen nem tehetett jót. Igen jó társaságba kerül, Lónyai Menyhértébe, kivel együtt nyolcan összetartó, egymást buzdító, együtt mulató és tanuló ört alkotnak, melynek többi tagjai Menyhért öccse Albert, Andrássy Manó és Gyula gr., Balassa Antal br., Beniczky Ödön, Boronkay Rudolf. Madách Imre főleg Lónyai Menyhérthez vonzódott. A két philosophiai és egy jogi évet nyilvánosan végezte Imre, de 1840-ben hazament Sztregovára valószínűleg betegeskedése miatt és magánúton készül a jogi vizsgálatokra. A vizsgálatait rendes időben végzi, 1841 felé a jogiakat, 1842 december havában pedig megkapja az ügyvédi oklevelet.

Az a három év, melyet Pesten töltött, bizonyára nagy jelentőségű szellemi fejlődésére nézve, de fájdalom, valami sokat nem tudunk róla.

Palágyi könyvében megvannak az ez időben anyjához intézett levelei, melyekből egyet-mást ki lehet olvasni, főleg ami érzelmi és indulati életét illeti. Végtelenül szereti anyját, kinek általában nagy hatása van életének alakulására, kinek szerető gondjára sűrű betegeskedése folytán nagyon rászorul, de ki minden energiája mellett talán kevéssé alkalmas fia akaratát edzeni és nevelni. Szinte a betegességig fokozódó sensibilitás mutatkozik egyik-másik levelében. Anyjának alkalmilag kifejezett néminemű elégedetlensége kétségbe ejti, anyja pedig úgy látszik pedagógiai szempontból szükségesnek látja keménynek mutatkozni. A 17. levélben pl. (1838 május) ezeket olvassuk:

Édes mamám! Ha szívemre téve kezemet, az égre tekintek, kérdve lelkiismeretemet, mit tevék, hogy megérdemlém az egész világ megvetését mert ha egy szerető anya teszi azt, mennél inkább az érdektelenebb csapat. Nem lelek semmit, tán nehány gyöngeségen kívül, mi vádolhasson. Én egész éltemet egy szent czélra áldozám, a legszentebbre, melyet ember csak elérni vágyhat s ez volt: azon anyai fáradalmak, aggódások s gondviselésnek bármi kis részét leróhatni s ha ezernyi kellemetlenségnek kitéve magam, vagy ezernyi örömtől elvonulva, kérdezém magam: mi ezért a dyj, szívemben egy szózat emelkedett, mely súgta ’anyád megelégedése’, s én azután folytattam a nehéz utat, mert oly dicső vezérem volt – a remény. Ülő életre szentelém magam, olvastam, mennyit lehetett s erkölcsöm ellen tán sehol senki ki nem állhat. – Oh mi fájdalmas ezen öntudattal a bizalmatlanság, nem mondom mit érezek mindig ily alkalommal, mert kimondhatatlan az, nem mondom a szégyenpirulást magam és társaim előtt, de azt hogy egy anya őtet úgy szerető fiára gyanakszik, ha hat órakor otthon nincsen. ─ Oh édes Mamám! s ha meg az mondatik, hogy kóbor vagyok, hogy honn sohasem vagyok, ─ 8-11-ig az iskolában lévén, délután ismét 2-4ig s hazajövök, mestereimnek is eleget tenni s ha este nem látok majd dolgozni, akkor is tilos nékem barátim körében mulatni nehány perczet. De hagyján, te kivánod. S ha visszajövök a templomból v. másunnan, ismét azon ölő gyanús szavak: „talán nem is voltál a templomban” és u. t., mindenkor inkább egy tőrdöfést éreznék mellemben. Valóban gyakran gondolám ilyenkor, nem lenne-e jobb nem lennem – s az ég hatalma ellen vétkezék. – Mind meglegyen, sohasem megyek hazulról el ezentúl, mint hová kell, hogy essen életem mentől hamarább áldozatul, megmenekedve a földi szenvedésektől. Mutatja úgyis mellem és egészségem, hogy nem oly igen hosszú lesz a földi pálya. Ám legyen az bármi rövid is, szentelve neked ........ téged holtig szerető fiad, Imre; többet nem írhatok védségemre, de evvel a végítéleten is bírám elibe állhatok, mondva: ilyen valék. Tán nevetni fogod zavarodásomat, óh, mert engemet csak az ért, ki érezi keservemet.

A gyermek levele, bár túlságait és érzelmességét nem kell nagyon komolyan venni – nem oly szenvedő mártír ő, és a levél kedves pathosa a pubertas időszakára vall – mégis jellemzi Madáchot. Az igazságtalan vád csak nagyon sensibilis lélekben vált ki harag és dac helyett fájdalmat és megadást, melyben persze a kis mártír gyönyörködik. Midőn egyik levelében (1839 julius) a színházról van szó, azt írja, hogy lemond róla, nehogy költséget okozzon anyjának, és mert az nem való még öccseinek. Hozzáteszi: „Le tudok én mondani mindenről. Különben is még elég idő. S tudod ha látom, testvéremnek nem jó részesülni, magam sem részesülök szivesen”. (l. h,. 403. l.) Mégis nevezetes kijelentések egy tizenhetedik évébe járó ifjú szájában. Beteges test, contemplativ lélek, csekélyebb energiája az akaratnak, nagy sensibilitás. Csodálatos volna, ha Pestnek mind növekedő irodalmi áramlata meg nem ragadná. Tényleg az előbb említett levélben a színházról szóltában azt írja: „Én, ámbár érzem írói pályámra ennek jó befolyását (mert olyan verseket írok, hogy erővel az Athenaeumba ki akará tétetni Lónyai és Spetykó, sőt színdarabot is, hogy Földváry biztatott, játszassam el azt.)” A mondat nincsen befejezve, de értsd: ámbár érzem, hogy a színház nagyon elősegít írói pályámon, mégis lemondok róla. Egyszerre fölbukkan az „írói pálya!” És a két szó villámszerűen megvilágítja pesti életét; nem látunk sok részletet, de az egésznek pillanatnyi összképét. Írt verseket és színdarabot! Az írogatásról Bérczy útján is értesülünk. Ők nyolcan verseket írnak, és a névtelen versek részrehajlatlan bírálat alá estek. „Hozzám is elhozott egy párt, sajátjait s tej- és vérvegyületű arcán ez utóbbi lőn uralkodó, midőn mély tüzű fekete szemeit reám szegezve kért mondanék munkáiról lehető legőszintébb és legszigorúbb véleményt... A versek nyelve és technikája ellen tettem kifogást. „Tűzbe velök!” szólt ő. (l. YYI. l. ) A nagy sensibilitás sokszor nagy büszkeséggel párosul. Nem mer mutatkozni a világ előtt, hogy szégyent ne valljon. Íme a kezdet, melynek folytatása, hogy húsz éven át ír, anélkül, hogy a nyilvánosság elé lépne. Együtt van a költő emotionalis életének majdnem minden vonása. Csoda volna, ha szerelmes nem volna. Nemcsak szerelmet, hanem egész regényt él át, lemond és sírkövet állít elhantolt szerelmének Lantvirágok című kinyomatott kis füzetében, mely azonban csak legszűkebb baráti és rokoni körének szól. Beleszeretett legjobb barátjának húgába, Lónyai Etelkába. A legjellemzőbb, hogy a kesergő szerelem könyvét édesanyjának ajánlja fiúi szeretettel. Ez mégsem volt az igazi szerelem. Amint nem az igazi szerelem hangja az ilyen vers: Ki hallgat engem / Viszonzva sóhajim / S az emberek között / Elértve lángjaim? Palágyi talán kissé tragikusan bánik el ezzel a szerelemmel is s valószínűleg igaza van Lónyai Albertnek, aki Palágyinak ezeket írja: Ami az esetet illeti, az nem volt egyéb, mint egy kis diáknak rajongása, vagy hagyjuk rá, szerelmi egy 14 éves gyermekleány iránt és nemcsak hogy vallomáshoz, de talán még egy ártatlan és jelentéktelen csókhoz sem vezetett... (Pal. 73. l.) De az arckép szinte teljessé vált. A pesti évek érlelték a gyermeket ifjúvá és ez ifjúnak egész határozott arcvonásai vannak. Komoly, kissé magába vonult, tartózkodó, érzékeny ifjú lélek, a tanulást szereti a contemplatióra hajlik, becsvággyal készül közéleti szereplésre, írói babérokra áhítozik, de abban a korban, mikor másokat a merész öntudat szinte fölveti félénk és kevéssé magában bízó. Körülbelül ilyen lehetett az ifjú Madách, midőn a magyar közélet természetes politikai iskolájába kerül, hol biztos út nyílik meg előtte t. i. szülő megyéjébe, melyben a család tekintélye évszázadok óta gyökerezik!

                                                                      II.

Közpályáját Madách mint t. aljegyző kezdi meg a jeles Sréter János nógrádi alispán oldalán 1841-ben. Sréter János, ki mint Shakespeare, Byron, Sheridan, Mirabeau, Tasso, Goldoni és Cervantes fordítója, mint publicista, mint a Visszaemlékezések szerzője, tehát mint írói egyéniség (Morvay) nagy hatással lehetett volna Madáchra, már nehány hónappal később meghalt. Utódja Fráter Pál alispán, kinek házában megismerkedik annak unokahúgával,

Fráter Erzsikével, későbbi feleségével. Fontosabb mint hivatala, melytől már 1843-ban torokbaja miatt megválik, hogy itt ismerkedik meg Szontagh Pállal, kinek barátsága, társasága rendkívül hozzájárult Madách egész valójának érleléséhez. A két fiatal ember csakhamar bensőleg barátkozik; együtt mulatnak, politizálnak és nézik a világot. Szontagh, úgy látszik, a frissebbik, realisabb, gyakorlatias gondolkodású, kitől Madách emberismeretet tanul, ki a fiatal idealistát a kulisszák mögé vezeti és illuzióitól megfosztja. Balassa-Gyarmaton akkor eleven élet lüktetett, sokat politizáltak, tán még többet mulattak és intrikáltak, a mentornak bő alkalma lehetett a szemléleti oktatásra. „Nógrád férfi társasköreiben akkor a frivolságig terjedő élczelő hang volt uralkodó, melyet a merev ellentétben álló szabadelvű és conservativ pártok fegyverül is használtak egymás ellen s melylyel ildomosan úszni vagy alámerülni kellett. Szontagh Pálnak élénk, szikrázó és minden helyzetbe kész szelleme rögtön föllelte azon középutat, melyen a banális platitude-ök és a nyers frivolság közt találó, pezsgő élczczel, vagy kaustikus élű gúnynyal, ha kell, biztosítsa magának a többséget. E szellem a csaknem mindennapi együttlétben észrevétlen átolvadt Madách viseleti modorába is: az eddig bátortalan, a tömegből örömest visszavonuló, komoly ifjú, gyakori betegeskedése daczára, a helyzet komikumát kiaknázni tudó élénk, merész, s barátjaival együtt nemcsak a szónoklat terén hanem magánkörökben is legörömestebb hallgatott társalgóvá lett.” (Bérczy, l. XXII. l.) Együtt szerkesztették ők ketten a Nógrádi Képcsarnokot, csípős epigrammák írott füzetét, melyben sorra kicsúfolták a nógrádi férfiakat, egymást sem igen kímélve.

Szontagh ebben ezt az epigrammát írta Madáchra:

Most liberális vagy, van szellemed és tudományod,
Oly magasan hordod kis pisze orrod azért.
Várjunk csak kis időt, míg lész Nógrádban alispán,
Elpárolg elved s megmarad a magas orr.

Madách és Szontagh valóban kissé emlékeztetnek Ádámra és Luciferre, kiknek alakjai Goethe Faustjából erednek, de Madách saját élettapasztalatától elevenednek meg. A szellemes mentor hatása Madáchra talán eleinte nem nagyon jótékony. Fiatal, érzékeny, idealista lelkekre amúgy is visszásan hat a világ durva realitásaival való első érintkezés. Mennél tisztább és sejtelmetlenebb lelkük, annál kínosabban érzik a valóság és gondolkodásuk közötti ellentétet, ily állapotban könnyen hajlanak túlzásra és válságba kerülnek. Ennek a tragikumát írta meg Shakespeare Hamletjében. Az idealista lélek szégyenli idealizmusát, szégyenli, hogy a világ megcsalta, és dacból szívesen felcseréli idealizmusát cynismussal. Oly mentor mint Szontagh, kinek nem kell kiábrándulnia, ki élesen lát, siettetheti és súlyosbíthatja ezt a válságot. Barátunk előtt szégyelljük illúziónkat és a cynismust mentő, fölemelő bátorságnak érezzük. Madáchnál, aki korán fejlődik, aki tizennyolc éves korában kilép az életbe, huszonkét éves korában nősül, harminc éves korában elválik nejétől, ez a válságos folyamat döntő hatással van egész életére. Nem rendes a lefolyása.

Nem sokat tudnánk róla, ha a különben oly zárkózott Madách íróasztala előtt nem könnyítene a lelkén. De szinte magától értetődik, hogy az ifjú, aki már 16 éves korában írói pályájáról beszél, kinek verseit barátai ki akarják adni, drámáját eljátszani, most folytatja irodalmi kísérleteit. Ír verseket és drámákat. A Szontaghhoz írt leveleiben (Összes művek III. k.) több ízben van szó irodalmi művekről, versgyűjteményekről, melyeket Alsó-Sztregován betegeskedve, elküld Szontaghnak. Ami a drámákat illeti, a következőkről van tudomásunk:

Jó név és erény,Commodus, Csak tréfa; az elsőből és másodikból csak töredékek maradtak fenn, a Csak tréfa megvan egészen; továbbá: Mária királyné, Csák végnapjai, Férfi és nő. Az utóbbi kettővel akadémiai pályázatban vett részt és Csákkal dicséretet nyert, de ezt valamint Máriát később átdolgozta, úgy, hogy ezek eredeti alakját nem ismerjük. A Férfi és nő-t is át akarta dolgozni, lemásoltatta az Akadémiában őrzött példányból, de az átdolgozás mégis abba maradt. Mindezekből Mária és Csák, de átdolgozott alakjában, megvan az Összes művekben, úgyszintén a Férfi és nő. Tudományos dolgozattal is megpróbálkozott. Palágyi hírt ad „a művészeti értekezésről”, mely 1842-ben származott és Sophokles drámáival, valamint a drámával általában foglalkozik. Évszámokat nem sokat tudunk, de mindezeket esküvője előtt írta, mely 1845-ben julius 20-án volt. Csák végnapjait, mint a kézirat címlapján megjegyezte, 1843-ban írta, Mária királynét valószínűleg 1844-ben. A Férfi és nővel 1843-ban pályázott, ez tehát első kísérletei közül való. Még korábbi az első három, melyeket Gyulai Pál csekély becsűeknek mond és ezért teljesen mellőzött. A Csak tréfa Palágyi szerint „hatalmas drámai erő elemi kitöréseivel lepi meg az olvasót” (84. l.), de azóta ő is megváltoztatta nézetét. Tőle tudjuk meg, hogy a versekben kiadott „Egy őrült naplójából” című cyclust némi átdolgozással és rendbeszedéssel ebből a drámából mentette meg Madách; ha ez igaz ,akkor ez a cyclus ránk nézve a legtanulságosabb.

Minden fajta pessimista érzés helyet talál e naplóban, melyet a költő ironikusan őrült naplójának nevez Toute la lyre. A kor hitvány, az erő fölemészti magát benne; az ember hitvány erőmű, melynek fűtése többe kerül, mint az ész megkereshet; az embernek csak két vezérrugója van, a gyomor és a szem ingere; az ember (vagy talán az asszony) hízelgő macskafaj, szívébe húzva lappang a köröm; barátság, hon, szerelem, olyan, mint a készpénz gyanánt forgó váltó, végszámadáskor nem kell senkinek. A kor házasságrontó, szerelemszövő, tanácsban dús, tettben szegény Lázár sat. „De szívemnek mégis van vigasza: hogy jobb az ember sohasem is volt.” Undorral fordul el az emberektől, kik oly émelygően lágymelegek. A világ egy nagy patkányfogó, ki benne van, rést mindhiába kér, hogy éljen, fel kell falni társait, a legerősebb végre csak megél. És a szerelem? Mit mond a szerelemről az ifjú bölcs? Kiábrándult már a szerelemből is? Hogyne! Az ösztönnek vannak ily tréfás ötletei: hogy elrejtse fondorkodásait, saját maga ellen fordul. A húsz évesek közt hihetetlen sok a nőgyűlölő főleg a szerelmi szünetekben. „A lyány bűvös növény, virága oly deli, de elrejtett gyöke méreggel van teli.” „Oh szerelem, te édes gyötrelem, te kétkedő hit, könnyező gyönyör... látom most, milyen dőre, hasztalan vagy, de jól esik, hogy lelkemben lakál.” „Mi vagy te szerelem? Tán égi tűz, miként hiú gőggel dicsekedel? Por lángja vagy s felforralt vérünkkel, Mint illat a virággal hervadsz el.” „A nagy Kopernik csillagrendszere legbiztosabb vezér az égen fent, ily biztos rendszer: emberek között gaznak, csalárdnak tartani mindent.” Az egész gyűjtemény különben alább olvasható. Nem tudni, miképp vannak meg ezek a drámában, mi a később toldás, de a szerző pessimizmusa versenyezhet Schopenhauerével, kit persze nem ismert. Mégis nevezetes, hogy ez a világjárvány még Balassa-Gyarmaton és Alsó-Sztregován is dúl! Miféle csatornákon került oda? Byronnak is része lehetett benne, bizonyára Szontaghnak is, még inkább a fiatal szív idealizmusának, mely beleütközött a valóságba és nem talált a munkában kiegyenlítő érzéseket. Legveszedelmesebb segítőtársa ennek a fiatalkori pessimizmusnak a tétlenség. Az élet értékeit munkával kell megszerezni, a munka sikerében kell megtalálni. Mi dolga volt a fiatal tiszteletbeli aljegyzőnek, kit nem elégített ki a mulatozás és ki nem talált semmi tért a munkásságra, kit sűrű betegeskedése még a munka látszatától is sokszor megfosztott?

Mégis egyéb is kiviláglik e fiatalkori kísérletekből. Magának ennek a pessimizmusnak is sajátos a színe, bizonyos philosophiai magaslatra emelkedik, sőt a későbbi Madách gondolatainak a csírája is lappang benne. Egy helyen azt mondja, hogy a föláldozás, hon, hit mind oly eszmék, melyek az ész előtt meg nem állnak ugyan,

De mégis lelkünk égből hozta le
És közelebb áll Istenéhez a szív,
Mely mindezeknek volt lakó helye.
S ha a tapasztalás kiábrándít is,
A megcsalt szív becsében nem veszít.

Ily gondolatok már egy tisztultabb fölfogás sejtelmét keltik. Hasonló benyomást kelt a Férfi és nő című dráma, az egyetlen, mely, mint mondottuk, eredeti formájában van meg az Összes művekben. A cím, a thema, a feldolgozásra választott anyag mind ily philosophiai hajlandóságra mutat. A költő a nemek viszonyait tárgyalja mythikus mese keretében; mythikus keretben philosophiai gondolatot dramatizálni az Ember Tragédiájának is költői módszere. Herakles a mű hőse, de Herakles itt mint később Ádám, az emberiség, a férfi képviselője. A mű mottója: A férfi nagy nő nélkül is, jelzi a szerző gondolkodását, az erotikus ösztönnek előbb is említett saját maga ellen való lázadását. Mennyi durvaság van a hős expozitiójában! Herakles megunta nejét és ezt nyíltan, sokszor megmondja neki. „Még egyszer mondom, vén vagy, nem szeretlek!” Herakles szereti a fiatal Jolét, de ez ocsmányul megcsalja. A szerelem átok, ezer ostorral ver meg bennünket, unottsággal, rabszolgasággal, csalással, csalódással. A sárba ránt bennünket, megöli lelkünket, testünket. Mikor Herakles a máglyára lép, felkiált:

Szabad vagyok; és oly szabad: minő
Nem voltam még: nincsen remény, dicsőség.
Szerelemvágy keblemben; a nemesb
Szellem kiküzdött a földnek porából
És nő nem dúlja föl többé nyugalmát...
Isten leendne az emberfiakból:
Ha a szerelem ösztöne s a nővágy
Kihalna vagy kiforrna kebleinkből.

Íme az Ember Tragédiájának csírája. Ez lesz Madách életének problémája: Mi az ember sorsa a földön, miért küzd, mily része van a nőnek e küzdelemben? Mihelyt az életben egyebet is fog látni, mint szerelmet, már feleletet fog adni e kérdésre. Most őt magát a szerelem láza égeti és majd minden gondolata e körül forog. Erős érzékiségű férfiú, mint Schopenhauer aki dühöng a szerelem kínjai ellen és boldognak képzeli el azt az időt, mikor ez a láz nem fogja gyötörni. De érdekes és éppen nem egészen mindennapi jelenség Madáchnál, hogy erotikus korában is minden érzése, minden gondolata philosophiai magaslat felé tör. Most jóformán az egész embert ismerjük, nemcsak contemplativ természetét, sensibilis lelkélt, hanem philosophiai hajlandóságát, sőt gondolkodásának irányát is. Sok mindent megtanult, verset írni, történeti tárgyú romantikus drámákat szerkeszteni, mindezekben gyönge, jelentéktelen. De nagy erők gyűlnek lelkének egy részében. A fiatal táblabíró, aki sokat van egyedül, az élet értékén, az ember sorsán tépelődik és meg-megújuló rohammal ennek a nagy problémának a várát ostromolja lelke hevével, gondolkodása erejével, kezdődő élettapasztalata, növekedő tudása mindinkább tökéletesedő fegyvereivel. Látnivaló, hogy csak egy nagy mű írására van predestinálva.

                                                                      III.

Hogy Madáchnak ifjúkori pessimizmusa csak lazán gyökerezhetett lelkében, az előbbiekből is megértjük, de boldog szerelmes és házasélete is bizonyítja. 1844-ben megismerkedett Fráter Erzsikével, tekintélyes bihari család sarjával, és a rákövetkező évben nőül vette. Madách anyja ellenezte ugyan e házasságot, nem tartotta a leányt elég háziasnak Imréjéhez valónak, de csakhamar belenyugodott és a család csesztvei uradalmát átengedte a fiataloknak. Morvay írja, hogy a nő szerette a költekező életet, nyílt házat tartott és az öreg asszonynak így sokszor kellett a hiányt pótolni. De az első évek, úgy látszik, zavartalan boldogságban folytak le. Imre gazdálkodott és 1846-ban újra megyei hivatalt vállalt, a főbiztosi állást, mellyel munka és némi fizetés is járt. Irodalmi tervei úgy látszik elaludtak. E korszakból csak lyrai és elbeszélő versei maradtak fenn, az utóbbiak abban a romantikus stílusban írva, mely már-már szünedezik, az előbbiek erős természeti érzésből fakadnak, melyről eddigi munkáiban nincsen tudomásunk. Petőfi volt rá nagy hatással, de csak a lelkében szunnyadó érzést keltegette. Egészen más a viszonya a természethez, mint Petőfié. Petőfi mindent a művész szemével néz és a művész érzésével alakít, Madách a természethez mint vigasztaló, üdítő hatalomhoz menekül, a philosophus gondolkodásával mélyed el benne, symbolumként tekinti, néha istenségként imádja. Lyrájában phanthasticus vonások is fel-feltűnnek. Egyik legszebb verse, Dalforrás, művésziesen fejezi ki az embernek a természettel való összeolvadását; itt a gondolat és érzés benső harmóniában vannak és a nyelvbeli kifejezés is nála szokatlan szépségben simul a tartalomhoz. E fajtából kevés szebb magyar versünk van. E korbeli érzését tán leghívebben fejezi ki az Otthon című vers:

Messze tőlem, dőre földi gondok,
E küszöbnél meg nem állapodtok
Szent e hely, kicsiny világom ez;
Messze tervek, hirnév, aranyálmok
Helyt bizonnyal ottan nem találtok
A hol üdvöt a jelen szerez.

Elmerenghetünk azon a kérdésen, hogy miért kellett Madáchnak házaséletében mindenről lemondania, mi akasztotta meg írói fejlődését, miért nem folytatta az előbbi években oly nagy méretű irodalmi működését; de ezekre hiába keresnénk oly feleletet, mely igazán magyarázna valamit. Fiatal volt, szerelmes volt, örült az életnek, kis családjának, imádta gyermekeit, irodalmi pályázatainak sikertelensége bizalmatlanná tehette maga iránt, szóval élte az életet és egyebekkel nemigen törődött. Jött a forradalom és megzavarta minden magyar ember életét. Madách tevékeny részt nem vehetett benne, épp 1848 tavaszán meg-megújuló bajának újabb rohamát kellett ágyban elszenvednie, de azért a forradalom véres eseményei közelről is érintették. Elvesztette akkor nagy tehetségű öccsét Pált, aki már 21 éves korában nógrádi alispán volt. Pál belebetegedett a forradalom izgalmaiba és fáradalmaiba és 1849-ben meghalt. A költő húga pedig, Madách Mária, férjével, Balogh Károllyal, aki végigküzdötte a szabadságharcot, menekülni akarván, Lugosnál az olához kezébe került, kik őt, férjét meg fiát megölik. Végre Madách Imre is bajba került. 1851-ben menedéket ad egy bujdosónak, de elárulják és 1852 augusztus havában éjjel elviszik Madáchot fogságba, előbb Pozsonyba, majd innét Budapestre az újépületbe, ahonnét 1853-ban, május elején szabadon bocsátják. De egy ideig még Pesten kell maradnia, ahol neje is meglátogatja. Végre augusztusban hazatérhetett – mindössze kilenc hónapig volt börtönben – de nem többé Csesztvére hanem az ősi kastélyba, Alsó-Sztregovára, ahol ezentúl laknak. Közben családi boldogsága romba dőlt. Szerencsétlen neje férje távolléte alatt méltatlanná tette magát szerelmére, lehetetlenné tette, hogy együtt maradhasson vele. 1854-ben elváltak. Nem is találkoztak többé. A nő túlélte férjét, 1875-ben halt meg a nagyváradi kórházban.

Mily hatással volt Madách Imre lelki életére az a sok csapás, mely oly rövid idő alatt érte, a haza romlása, két testvérének elveszte, a börtön, családi életének földúlása, ma alig mérhetjük meg. Környezete előtt magába zárja szenvedéseit. Költeményeiben sem panaszolja el őket. Csak itt-ott világítja meg éles villám lelke sötétségét. Egy helyen mondja:

Ellenállottam nőnek, hogy könyörge,
Szerettemet hallgattam, mint zokog,
Most már jöhet sorsomnak bármi vége,
Nyugodtan várom, oh erős vagyok!

Lelkében megsebezve, még inkább magába vonul. Nem esik kétségbe, de elfásul. A környezete nem nagy változást vesz rajta észre, sőt úgy tetszik, mintha a család légköre megtisztult volna. Újra együtt lakik anyjával, ki mialatt fia és neje Sztregován éltek, más épületben lakik. Madách sokat foglalkozik két nála maradt gyermekével, Aladárral és Arával, később Jolán is, ki eleinte anyjánál maradt, hazatér. Vendégek is nemsokára sűrűn jönnek a házhoz. „Látszólag vidám élet folyt Sztregován, írja Morvay; Imre sohasem volt melancholikus, a politikát és nejét sohasem említette.” De ez nála nem jelenthetett egyebet, mint hogy annál mélyebben hordta őket szívében, ott, hol bizony fájt. Hogy még 1857-ben milyen volt lelke érzése, Szontagh Pálhoz intézett levele mutatja, mely alább olvasható. Ennél fontosabb okmánya nincsen az ő életrajzának. Szontagh előtt leveti az álarcot, melyet a világ előtt viselt. A régi pessimizmus újra föléledt, csakhogy egész más erővel, nem a világ megismerése előtt, mint akkor hanem miután megismerte. Most saját testén, lelkén tapasztalta, amiről tíz-tizenkét évvel ezelőtt, hallomás után, képzeletből beszélt. Az ifjú pesszimizmusa szenvedélyes, néha még tréfás is, néha pathetikus, meglátszik rajta, hogy az írónak szinte kedve telik benne. A pesszimizmus oly distingvált, oly arisztokratikus érzés! A mostani keserű, mint az epe, zord, hideg, majdnem közömbös. Nem kell komolyan venni az életet, nevetni kell rajta: isten is csak tréfának nézi ezt a földet. A híres emberek, kik országokat vezérelnek, számítók és képmutatók, csak a tapasztalatlan ifjúság lelkesül beszédjeiken. A gyermek nem szereti anyját, csak hízeleg neki, hogy játékszert kapjon, vagy csínját eltakarja. A bűnbánó haldokló megcsalja istenét, a pap, aki áldást mond a halottra, csak a temetési díjt számolja ki. Később elolvasván ezt a levelet, azt írja hozzá: „Ujra elolvastam a Pálnak töltött mérget. (Most ő tölt Pálnak mérget!) Miért nem tartám ezt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is s az emberi természet sohasem tagadta meg magát és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.” (Bérczy, Összes művek, l. XXXI.) Mikor a levelet írta, benne volt abban a fásultságban, mely eleinte egészen elbódította. Midőn újra elolvasta, talán egy-két évvel később, már kezd gyógyulni, mert kezd philosophálni. Már egyetemesít! Beszél az emberi természetről és annak symbolikus képviselőjéről, Ádámról. A köznapi lelkek úgy végeznek a fájdalommal, hogy felejtik. A Madáchok a gondolat erejével küzdik le. Mihelyt az indulatot megértjük, csökkentjük erejét. E sorokban Bérczy joggal látja az Ember Tragédiájának csíráját. Még csak a csírája van meg, föltűnik Ádám, Éva, és sejtelme a történelmi fejlődésnek. De még teljesen pessimisztikus színben. De a gondolat, mely az indulatot már hatalmába kerítette, folytatni fogja művét. Madách végig fogja gondolni az egész pessimizmust és ezzel nemesebb spherába fogja emelni. Az Ember Tragédiája fájdalmában fogamzott meg, de mentől inkább nő az eszme, annál fényesebb lesz. Midőn azután megszületik, nem a lét ujjongását halljuk ugyan, de valami fenséges nyugalomnak leszünk tanúi, mely a lemondásból meríti komolyságát, de a belenyugvásból és eszményből az életküzdelem erejét.

A zárkózott emberek erősebben szenvednek, mint az expanzivok, kik kitöréseikkel könnyítenek lelkük terhén, de viszont gyökeresebben gyógyulnak, ha gyógyulnak. Az indulat nyilatkozásának elfojtása lassan-lassan elfojtja magát az indulatot. Madách életének tanúi egybehangzóan jelentik, hogy az ötvenes évek vége felé Madách lelke megenyhült. „A bánkódó, aggódó édes anya, mondja Bérzy, örömmel látta fia üdülését.” Anyja sokban hasonlított hozzá, nagyon tudta rejtegetni érzelmeit; Morvay is mondja, hogy Madách csalódását kiheverte és régi életkedvével humora is visszatért. Szerette a társas együttlétet és néha napokig együtt mulatott barátjaival. Nyilván más volt, ha társaságban találta magát és természetes érzéseinek engedte ág magát, és más, ha íróasztala előtt ült és kereste a kapcsolatot gondolat és valóság közt. Akkor előtörtek érézkenységének rejtett élményei, fájdalmainak emléke és a nagy kétség, mely azok nyomában kelt. És a gondolat hosszú keserves küzdelmet vívott azokkal az érzésekkel, melyek életre keltették. Végre megszűnt a harc. A gondolat kibontakozott és győzelmesen formát öltött. Így született meg Au Ember Tragédiája és most már értjük, hogy miért nem írhatott egyebet is, ami ezzel egyértékű. Madách nem volt művészi természet. Neki az írás kevéssé volt kedves játék, mely saját magában leli gyönyörűségét. Philosophiai lélek volt. Egy probléma foglalkoztatta, mióta eszmélkedni kezdett: Az ember sorsa. Eleinte fitymálva bánt el a súlyos problémával. Kissé játszott vele. El is hagyta, mintha nagyon súlyosnak találná. De a sors újra ráterelte figyelmét. És ekkor egy nagy erőfeszítéssel, melynél nagyobbra kevés ember képes, melynél nagyobb se előbb, se később nem telhetett tőle, mert élete nyugalma fordult meg rajta, végig gondolta a nagy kérdést és a maga módja szerint megoldotta. Minden egyéb költői műve mélyen alatta áll ennek a nagy műnek, mert egyik sem érdekelte igazán. Mihelyt befejezte Az Ember Tragédiáját, voltaképp élete művét is befejezte. Élete nagy ügyét adta elő e műben. Őt a gondolat emelte magasra, a szent komolyság és hév, mellyel a gondolaton csüngött, vonja be a poésis glóriájával. Ez a mű philosophia és költészet; de nem dráma és művészi tekintetben is fogyatékos. A művészet nem szereti a véres komolyságot és ez a mű az. Művészi tekintetben utánozta Faustot, és amiben utánozta, abban gyönge; de a gondolat és annak poésise tisztán az övé. Itt nem utánozhatott senkit, mert ez ő maga. Ha egy lélek nagy indulata, egy emberi élet súlyos tapasztalata és egy tehetség megfeszített ereje egy pontban találkoznak, születik meg ily remekmű.

Még néhány fenséges verse is sikert, melyek hasonló érzésből születtek, pl. A halál költészete, mint Az Ember Tragédiája fényes napjának sugaras környezete. De messze nem világít ez a fény. Madách a nagy művéhez vidám pendant-t akart írni, a Tündér álmot, derült játékot, melyből egy kis töredék elkészült és nehány gondolat megmaradt. Ha megírja, nagy csalódást szerzett volna magának és nekünk. Neki egész mivoltánál és sorsánál fogva egy nagy témája, egy nagy gondolata volt. Örök dicsősége neki és dicsőségünk nekünk, hogy megvolt benne az az erő, mely e hatalmas gondolatnak, ez örök témának úgy meg tudott felelni.

                                                                      IV.

A nagy mű külső története is érdekes, jelentéséről is néhány szót kell mondanunk. Madách a művet 1859-ben, febr. 17-én kezdte írni és 1860 márcz. 26-án fejezte be. Szokása szerint senkinek se szólt róla, csak miután befejezte, mutatta meg Szontághnak. Szontágh buzdítására Jámbor Pál képviselőtársát fölkérte, vezesse el Arany Jánoshoz: az ő ítéletét akarta hallani, tőle tette függővé irodalmi pályáját, ha az ő ítélete kedvezőtlen, a szerző tűzbe dobta volna művét s Ádám utolsó álmát a purgatorium lángjai közt álmodta volna végig, de egyebet se írt volna többé. Arany János, midőn az első sorokat elolvasta, a maga finom stílus- és formaérzékével megijedt Madách nyelvétől és versétől és kedvetlenül abbahagyta az olvasást. Midőn Jámbor sürgette véleményét, újra elővette és most végigolvasta. Végigolvasván, azonnal fölismerte a mű kivételes nagy értékét. Neki köszönjük, hogy a mű megmaradt és gyorsan érvényesült. Tompának azt írja Arany, hogy egy igazi talentumot fedezett föl Madáchnak, hogy műve úgy conceptióban mint compositióban jeles mű; csak itt-ott a verselésben meg a nyelvben talál némi nehézkességet, de így is, amint van, egy kevés külsimitással, „irodalmuk legjelesebb termékei közt foglal az helyet.” (1861 szept. 12.) Ő ajánlja föl a művet a Kisfaludy-Társaságnak kiadásra, mely az ajánlatot örömmel fogadja és a költőt már 1862 elején tagjai közé választja. A mű 1862 elején jelent meg, miután Arany János szerető gonddal végezte rajta a szükségesnek vélt simitásokat. Már a következő évben új kiadás kellett és a költő halála után jelent meg a harmadik kiadás. Azóta sok kiadása jött és a mű tömérdek példányban terjedt el. Mi e harmadik kiadás után nyomattuk le a művet ebben a kötetben, de még egyszer összehasonlítottuk a költő kéziratával, mely néhány kétes helyen eligazított bennünket. Talán sikerült a művet a szövegbe belopózott néhány makacs sajtóhibától is megszabadítanunk.

A műről csakhamar irodalmi viták indultak meg, melyek főleg a mű jelentése, célzata körül forogtak, egyes mozzanatait magyarázták és a világirodalom néhány hasonló művével Fausttal, Kainnal stb. összehasonlították. Arany János, Szász Károly, Erdélyi János, Bérczy Károly, Riedl Frigyes, Haraszti Gyula, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Morvay Győző, Palágyi Menyhért, Körössy György és mások foglalkoztak vele. E sorok írója is több ízben írt róla, először a „Reform”-ban 1871-ben, azután Beöthy Zsolt Képes Irodalomtörténetében, végül pedig kiadta a szöveget részletes jegyzetekkel és magyarázatokkal 1900-ban. A színpadra Paulay Ede alkalmazta és 1883-ban szept. 20-án adta először. Azóta folytonos műsoron maradt, mint egyike a legnépszerűbb daraboknak, mely mindig megtölti a nézőteret.

E hely részleges magyarázatokba és méltatásba nem bocsátkozunk, még kevésbé másokkal való vitatkozásba, csak az előbb említetteket kell kiegészítenünk, hogy a művet mintegy beleillesszük a szerző lelkének fejlődésébe, melyet a mű megírásának időpontjáig feltüntettünk. A Szontágh-oz intézett levél alján írt jegyzet tényleg elvezet a műnek majdnem küszöbéig. Benne van a gondolat, hogy az ember idők változtával maga nem változik, mindig gyarló marad, a még gyarlóbb Évával oldalán. A pessimismus szereti tagadni a fejlődést, mint Schopenhauer is, míg Leopardi nem fejlődést lát az emberiség történetében, hanem hanyatlást, süllyedést. De benne van ama jegyzetben a gondolat mythosi formája is, az első ember régóta képviselője az emberi nemnek, Ádám: az ember. Csak tovább kell haladni ezen a nyomon és feltüntetni a mindig egyformán gyarló embert a történet folyton változó színpadán. A költemény csírájában benne van a költemény majdani formája: a világtörténet folyamában föl fogja tüntetni az ember változatlan természetét és sorsát. Ez a mű históriai képek sorozata lesz, melyest a philosophiai gondolat tart össze, mely egy philosophiai gondolatot bizonyít. De ez a philosophiai gondolat nem az, mely Madách előtt lebegett, midőn azt a jegyzetet írta.

A pessimisták mind egy nagy ellentmondás súlya alatt roskadoznak. Álláspontukból következik, hogy tagadniok kell az élet értékeit, de ezt a tagadást mégsem szeretik kiterjeszteni a maguk mesterségére, a pessimista philosophiára. Minden hiú a világon, kivéve e hiúság fölismerése. Sem Schopenhauer, sem Hartmann nem tagadják, hogy philosophia, művészet az élet igazi java, mely többé-kevésbé megvigasztalhat hitványságaiért. Leopardi kívánkozott a halál után, de amíg él, gyönyörűséggel faragja csodaszép verseit, melyekben neki is, nekünk is örömünk telik. Ugyanez az ellentmondás más formában is föltűnik. A pessimista, mint a mi Madáchunk is, haraggal fordul embertársai ellen, akik rosszak és korlátoltak és gyöngyék. De ő! a pessimista? Csak nem olyan, mint a többi? A pessimismus aristokratikus érzés, Schopenhauer kénytele elismerni, hogy a természet, mely többnyire tucatmunkát termel, néha remeket is alkot és csak azzal vigasztalódik, hogy ezek a remekek nagyon ritkák, az életben alig találkoznak, tehát nyugodtan szidhatjuk az embereket és az életet. Midőn Madách a költeményét formálja, ebbe az ellentmondásba ütközik bele és ha nem csalódunk, ez hozzájárul, hogy pessimismusából kigyógyuljon. Költeménye nem azt az eszmét fogja föltüntetni, mily egyformán gyarló az ember az egész történeten keresztül, hanem mily gyarló a tömeg, a nagy, a kiváló, a hatalmas egyéniséggel szemben. Ez a költemény föl fogja tüntetni a nemes egyéniség küzdelmét a nemtelen nagy tömegért, mely meg nem érti, kicsúfolja, cserben hagyja. Ádám nem az emberiség képviselője lesz, hanem a nemes emberiségé. Sorsa nem az, hogy mindig egyformán gyarló, hanem, hogy egyformán hiábavaló küzdelmet vív az emberiségért, melynek baján nem lehet segíteni.

Az Ember Tragédiája a nemes nagy lélek tragédiája. Épp ezért lehet: tragédia. Ha Ádám csak gyarló ember volna, akkor története nem tragédia, hanem komédia volna. Ezen az állásponton áll Madách a Szontághhoz írt levélben, a világ csak isten tréfája, csak rút komédia. A jegyzetben már más gondolat forr, ott határozottan megmondja, e méreg igazság, ha tragédia is. Miért tragédia? Ezt még nem tudja, de csakhamar meg fogja tudni. Mert van nemesség, léleknagyság a földön, vannak értékek, csakhogy az emberiség mint tömeg meg nem érti őket.

És mi a lelki nagyság jellemző vonása? Hogy eszmék után indul, hogy nem süllyed el a sárban, hogy az eszme ereje fölfelé viszi. A nagy ember küzd eszméi megvalósításáért. Ez a gondolat már ifjú korában zsong Madáchban, most kibontakozik. Az emberiség története nemünk kiválóinak eszmékért folytatott küzdelme. Néha a legjobbak is elernyednek, mint pl. Róma hanyatlása korában, de akkor is a jobbak lelkében nem hal ki az isteni szózat, hallják, bár csak mint távoli, sejtelmes zenét. A nemes lélek nem magáért él. Mindnyájan magunkért is élünk; de amíg csak magunkért élünk, nincs történet, nincs történeti élet. Az emberi történet előáll lelkünk ama jobbik, nemesebbik részéből, mellyel egymásért, másért, eszmékért élünk és küzdünk. Ennek a törekvésnek a képviselői a nagyok. Ő bennük lelküknek ez a része az erősebbik. Ezért járnak elöl a történeti küzdelemben. Tragédiájuk is ezzel más színt ölt. Előre viszik az emberiséget, csak ők maguk egyénileg nem találnak boldogságot a földön. Az emberiség oly gyarló, hogy szinte akarata ellenére kell őt boldogítani, mint a gyermeket, aki nem érti meg nevelője célját. És oly háládatlan is, mint a gyermek. Jótevői ellen tör. Nem érti meg a nagyok eszméit, elferdíti, sárba rántja. Csak lassan mozdul előre. És közben elvérzenek a nagyok. De nekik egy nagy vigasztalásuk, egy nagy jutalmuk marad, melytől senki meg nem foszthatja őket. Saját nemes voltukat érzik. Ha csalfa eszméért küzdöttek is, de küzdöttek: ha elbuknak is, a küzdelem emléke fölemeli őket. Ádám mondja a XIII. színben:

Bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet.

De ha ez a fölfogás enyhíti is a pessimismust, melynek alapérzéséből a mű kétségtelenül fakadt, még egy kérdés marad hátra. Egy sötét árnyékot elűztünk, hiszünk az emberi lélek nemességében, mely eszmékért tud hevülni, de mit érnek maguk ezek az eszmék? Micsoda eredményt szülnek az emberiség történetében? Merre megy az emberiség? Mely cél tűnik föl előtte?

A műnek ez az oldala pessimistikusabb. A költőt nagy kétségek gyötrik. Végigmegy a történeten és addig, míg a jelenhez ér, megnyugtathatja lelkét a nagy eszmékért folytatott küzdelem képével. Az ókorban a fáraók óriási épületeket emeltek, de leigázták a népet; ezzel szemben a görögök meg akarták valósítani a nép szabadságát. Se azok az épületek nem maradandók, se a népszabadság nem tudott meghonosodni. Elbukott Egyiptom, el Görögország. Lankadás szállja meg az emberiséget és Rómában az élvezet karjaiba veti magát. Ott sincs nyugta, maradása. Új eszme támad, a kereszténység benső, lelkes hatalma. Ez is eltorzul. Fejlődik a tudomány, de nem bír érvényesülni, az életen uralkodni. Későbbi kor valósítja meg a tudomány igéjét és szabadságot hoz a földre. Ez a mi korunk. Idáig hősök vitték előre az emberiséget. Fárao, Miltiades, Tankred, Keppler, Danton, most a tömeg uralkodik. De boldogtalan. Az erős nyomja a gyöngét, az erkölcs elvész. Mi lesz ezután? Eddig ellentétek fonalán haladt az emberiség, a zsarnokságot fölváltotta a népszerűség, a népért való életet az önző élvezet, az élvezetet a vallás, a vallást a tudomány, az elméletet a gyakorlat, ha így tovább haladunk, a mai kor féktelen individualizmusát föl fogja váltani valamely kommunisztikus rendszer, a falanszter-világ. De meg fogja-e az változtatni az emberi természetet? Az lehetetlen. Mi lesz akkor Elhagyhatjuk-e a földet, melyhez a természet kényszere köt bennünket? És még egy aggodalom réme fenyeget. Ez az anyagi világ a romlásnak van szánva, valamikor a nap ki fog hűlni, életföltételeink cserbe fognak bennünket hagyni, az emberiség el fog satnyulni és ezzel lealjasodni. Vége lesz a küzdelemnek,mert vége lesz az emberiség életének. A jelen is sötét, de a jövő fekete. Mindenképpen el kell pusztulnunk. És így nézve a dolgot, a mű nyilván velejében a kétségbeesés evangeliumát hirdetné.

De ha a költő szándékát meg akarjuk érteni, mégis különbséget kell tenni a költemény azon jelenetei közt, melyek a múltat ábrázolják, és azok közt, melyek a jövőre vonatkoznak. Amit nekünk a múltról mond, az tény és tényről lehet ítéletet mondani; de amit a jövőről beszél, azt maga sem tekintheti ténynek, legfölebb sejtésnek, kérdésnek, és mit csak sejtünk, arról nem lehet ítéletünk, csak aggodalmunk. Madáchnak aggodalmai, kétségei vannak az emberiség jövőjét illetőleg. A múltban lát fényt és árnyékot, a jelenben sok-sok árnyékot, a jövőben fél az éjtszakától. De ezt nem nevezhetjük pessimismusnak. Az emberi nem elpusztulhat, és akkor persze vége mindennek, de ameddig emberek leszünk, az ember nevét megérdemeljük, addig küzdés a sorsunk és dicsőségünk. Az ember rendeltetése küzdeni eszmékért, az emberiség érdekében, még akkor is, ha a küzdőnek el kell véreznie a küzdelemben, még akkor is, ha ezért semmi jutalom sem jár neki, még akkor is, ha maguk az eszmék is, melyekért küzd, csalódásnak bizonyulnak. Ez nem a pessimismus tanítása, mely oly közel áll a quietismushoz. Ez persze nem is a gondtalan optimismus szava. Ez a XIX. század evangeliuma, melyet a nagy Madách a magyaroknak hirdetett abban az időben, midőn ezen a földön a magyar még csak nem is küzdhetett. Így győzte le Madách a saját és nemzete pssimismusát.

Hogy ez a költő nézete, tendentiája, művének eszméje. kitűnik a mű utolsó jelenetéből. A történeti jeleneteket Lucifer mutatja meg Ádámnak, ki miután a legszörnyebbet látta, a kimúló földet és rajta az eszkimóvá aljasodott embert, álmából fölébred és a rettenetes álomkép hatása alatt véget akar vetni életének. Ekkor Éva is fölébred, ő, aki nem álmodott semmit és megsúgja Ádámnak, hogy anyának érzi magát. Ádám térdre hull isten előtt és legyőzöttnek vallja magát. Nem fogja magát megölni hordani fogja az élet terhét, elébe megy a történeti életnek, követni fogja az Úr parancsát, küzdeni fog és bízva bízni.

Ezen a magaslaton föltárul előttünk a költemény teljes értelme. A nőnek is szerepe van a férfi küzdelmében. Ama sejtelmes jegyzetben kimondta, hogy a még gyarlóbb Éva van mindig a gyarló Ádám oldalán. Most gondolatának ez a része is megnemesül és igazabbá lesz. Éva mindig ott van férje oldalán, osztozva nemcsak bűneiben, hanem erényeiben is, de rendesen valamivel jobb mint a férfi. Az egyptomi jelenetben hű, szerelmes hő, Görögországban tiszta lelkű a tiszta Miltiades mellett, Rómában kéjhölgy, de az ő lelkében ébred a szebb múlt és jövő sejtelme. Mint Izaura le tud mondani a világról mint Kepler neje megcsalja ugyan férjét, de mégis jobb udvarlóinál, meg tudja bánni bűnét. Ebbe a részbe rejtette a költő saját élete tragédiáját. A francia forradalomban kettős alakban jelen meg, mint a forradalom fölgerjedt némbere és mint a múlt hagyományainak kegyeletes őrzője. Ő kívüle áll a történeti életnek, ő nem álmodja Ádám álmát. Ő a természet örök élete, ő az érzés, ő a világot fenntartó szerelem, ő biztosítja a jövőt. Ő áll közelebb Istenhez. Midőn Ádám a költemény végén az Úr szavának értelmét csak gyanítja, ő érti. Ő az ifjúság, a dal, a szépség. Nem vesz részt a küzdelemben, de a küzdő nemes erejét ő őrzi. Őnélküle a világ rideg volna, megérthető de elviselhetetlen. Ővele a titok, a földöntúli jő a világba és ezzel válik teljessé au élet. Ő az égi szózat a földi életben.

Az ember élete rejtelmes. Nem tudjuk végét, nem ismerjük rendeltetését. Szenvedelmeink a sárba húznak bennünket. A tömeg támolyogva megy előre, nem tudni mely cél felé. De a jobb lelkekben isteni szikra van, lelkesedés, önfeláldozó küzdelem az emberiség javára. E küzdelemben elvérezhetnek, de mindig támad, aki a zászlót fölragadja és előre megy. Így halad az emberiség előre, a férfiú és a nő, a szerelemben egyesülve és a szerelemben újjászületve. A hideg ész, Lucifer, mindent megért, csak ezt, a szerelmet, nem érti meg. Ez a mű vezérgondolata.

Ez nem a gyermeki idealismus világfölfogása. Ez is idealismus, de a látó, a resignált, a csalódásokon keresztül ment, az öntudatos idealismus világa. Ezt nem fenyegeti semmi veszély, mert mindent tud, amit tudhatni, és mindenről lemondott, ami kedves ámítás az emberi életben.

Ez az ember szerelmi és történeti életének fenséges harmóniája. A szerelem fenntartja a nemet és a férfiú küzdelme előreviszi, de előreviszi, mert szeretni tud.

Így tisztult meg Madách lelkében az a pessimismus, melyet életének első tapasztalatai és későbbi balsorsa ébresztettek lelkében. Saját életéből indult; de gondolata fölemelkedett az emberiség egyetemes gondolatához, az igazsághoz.

Élete végén pedig az a boldogság érte, hogy amit magányos óráiban mint próféta átérzett azt új életre ébredő nemzete magáévá tette és ezzel azt a boldogító megnyugvást szerezte neki, hogy milliók gondolatát kimondotta és nem hiába élt.

                                                                        V.

Ugyanabban az évben, melyben nagy művét befejezte, Magyarország újjáébredő politikai élete őt a közélet porondjára szólítja. Elképzelhetjük, hogy a műnek hatása volt magatartására. Ő, ki a negyvenes években oly távol maradt a tevékeny élettől és az ötvenes években tétlenségre volt szorítva, most hogy megingathatatlan béke költözött lelkébe, kötelességének tartotta leszállni a philosophiai contemplatio magaslatáról és részét kivenni a becsületes küzdelemből, melyet minden jobb lélek kötelességének hirdetett. Élénk részt vesz a föltámadt megye mozgalmaiban, föllép mint képviselőjelölt és 1861 márczius 21-én egyhangúlag képviselőnek választották. Az országgyűlésen is csakhamar felszólal és május 28-diki beszéde, melyben férfias határozottsággal, erővel és elmésen is a határozati párt álláspontját védi, egyszerre rátereli a közfigyelmet. És mintha a sors egyszerre akarta volna kárpótolni hosszú szenvedéseiért, ugyanabban az évben kel föl irodalmi dicsőségének napja. Már 1862 elején megválasztja a Kisfaludy Társaság tagjának, 1863-ban az Akadémia. Mindkét helyen siet székfoglaló értekezést tartani, amott elmélkedéssel „Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyásáról”, emitt „A nőről különösen aesthetikai szempontból”. Látni való, hogy Az Ember Tragédiája eszméi tovább zsonganak lelkében, hiszen amit játékszernek, vagy dísznek szokás az életben tartani, annak ő világtörténeti szerepét ismerte föl és fejtegeti.

Még előbb új drámai műveket írt. Alighogy befejezte Az Ember Tragédiáját, hozzáfog Mózese megírásához. (Megkezdi 1860 jun. 9., befejezi 1861 nov. 16.) Ugyanakkor Csák végnapjait dolgozza át és mindkettővel akadémiai jutalomra pályázik. De mindkét művel csak dicséretre tesz szert. Még 1859-ben egy Civilisator című paródiát ír, melyben erős gúnnyal a Bach-rendszert állítja pellengérre. Néhány elbeszélése is ebből az időből való. Mindezekben a művekben a kiváló férfiú jelességei egyben-másban érvényesülnek, de tiszta műalkotást nem hoznak létre. Madách a közönséges dráma terén mindig bizonytalan lépésekkel jár. Hiányzik benne a művészi temperamentum, a művészi forma készsége, és főképp a drámaíró éltető ereje. Élő alakot a színpadra állítani nem tud. Az Ember Tragédiájában nagyszerű symbolumokat alkot, melyeket a gondolat heve és ereje éltet; ott a nagyon is individualis rajz ártana a mű jellegének és hatásának. Mózesben megkívánnók a nagy reformátor élő alakját és ez nem telik Madáchtól. Mózes inkább dramatizált eposz, mint Az Ember Tragédiája dramatizált philosophiai eposz. Mózesben is megragadó részletek akadnak. Mózesnek, a népvezérnek, a csőcselék néppel való szembeállítása emlékeztet a főműre, a nép bűnhődése pedig a magyar viszonyokra. Mózes nyilván oly részlete a főműnek, melyet már nem tudott abba beleilleszteni és azért külön drámává próbálta alakítani. Mózes az emberiség nagyjai közül való, aki azok sorsában részesül, mikor háládatlan népért küzd és meghal, mielőtt az ígéret földjére tehette volna lábát. A magyar történetből vett drámáinak is az a bajuk, hogy a költő nem tud egy főalak köré csoportosítani mindent. Azon fölül ezek magukon viselik még első keletezésük idejének romantikus vonásait, melyeken a későbbi átdolgozás sem tudott sokat változtatni. Csákban egy ifjúnak a királyleány iránt érzett vad szerelme egészen kiforgatja a művet történeti jellegéből. De ebben a műben is a symbolikus részek, pl. Csák halála, mely jelképe a magyar történet tragikus sorsának, a fenségesnek hatását teszi.

       Madách mint Az Ember Tragédiájának írója marad meg lelkünkben. Egyéb művei csak azt a fájdalmas érzést keltik bennünk, hogy nagy lelke és nagy tehetsége sajátos viszonyaink közt nem fejlődhetett tovább. Ha Madách pezsgő irodalmi és nemzeti élet légkörében él, mely folyton izgatja és igazgatja, ha eleven kölcsönhatásba lép a közönséggel, mely szókimondásra készti és minden erejét kelti, lelkének egyéb, szunnyadó tehetségei is kifejlődhettek volna. Aki a Dalforrást, a Halál Költészetét írta, a philosophiai lyra egész birodalmát meghódíthatta volna. Humora és satyrája is külön alkotásokra praedestinálta. De elszigetelten, elzárkózva élt és majdnem minden külső inger és támasz nélkül kellett fejlődnie. Innét érdessége, a formában való fogyatkozása és szűkszavúsága.

       De talán innét van, hogy ez a magányos fa oly magasra nőtt és annyira ellátszik a messzeségbe. Ki tudja, fejlődhetett volna-e így, ha zajos élet körében él, mely folyton izgat, de meg is akaszt bennünket? Minden jelességgel velejár bizonyos fogyatkozás. De az nagy dolog, ha valaki a fogyatkozásaival megférő jelességet annyira ki tudja fejleszteni, mint a mi Madáchunk.

       Most még csak élete végét kell elmondanunk, mely dicsőségének föltűnése után oly gyászos hamarsággal következett be. Már 1863-ban újra elővette régi betegsége és székfoglalóját az Akadémiában nem maga olvashatta föl. 1864 szeptember havában mindinkább rosszabbodik állapota. Akkor elküldi Aladár fiát Pestre, hogy megkímélje haldokló atyja bús látványától. Október 2-án a halál megváltja tűrhetetlenné vált testi szenvedéseitől. Nyugodtan várta halálát. Utolsó napjaiban mindent elrendezett. Édesanyja, Szontágh Pál, kisebb gyermekei és testvérének gyermekei virrasztottak halálos ágyánál. Halála előtt néhány pillanattal édesanyja kezét csókolta, hátravetette fejét és meghalt.

       Reája is illik, amit Schopenhauer mondott, midőn halála előtt láthatta, hogy nagyságát elismerik: Si quis totam diem currens, pervenit ad vesperam, satis est. Ha valaki egész nap sietvén, este megérkezik, meg lehet elégedve. Neki korán esteledett, de megérkezett. Műve nem közönséges irodalmi mű maradt, melyet olvasunk és félreteszünk; behatolt az a nemzet gondolkozásába és fejlődésünk jótékony erőmozzanatává lőn.