Macska
szerző: Gárdonyi Géza
A gimnázium első osztályát Budapesten jártam. Egy öreg házaspárnál laktam s délutánonkint magamra maradtam a szobámban.
Az ablaknál egy kalitkában két éktelen hangú kanári süvöltözött folytonosan. Nem birtam tőlük tanulni. Hát azt cselekedtem, hogy egy ujságpapirossal föl-fölcsaptam a fejem fölé, ahol a madarak kalitkája lógott.
Ilyenkor meg-megijedtek és elhallgattak. De csakhamar megint ujra kezdték a nótát.
Hogy én már úntam a csapkodást, azt találtam ki, hogy én is fütyültem. A zsebkésemet tettem az ajkam elé és ily módon élessé vált a fütyülésem.
Persze akkor magam se tudtam tanulni, de legalább gyönyörködtem abban a gondolatban, hogy a kanárik épp úgy boszankodnak az én fütyülésemen, mint én az övéken.
Egy nagy kandurmacskája volt a gazdámnak, vörhenyes fehér. Egyszer ahogy így süvöltök, előfut az ágy alól, az asztalra ugrik és nyávogva néz rám, azután meg a vállamra és ott nyávog.
Látszott rajta, hogy a süvöltés bántja. Ahogy a süvöltést abba hagytam, visszament az ágy alá.
Megint süvöltök, megint előfut. Most már föltérdeltem az asztalra és igen mulattatott, hogy ő a hátamra ugrik és ott nyavukol.
Azután összetettem két széket, annak a karfájára térdeltem föl. A macska ott is rám futott.
Hát eddig csak értem az állat magaviseletét. De hogyan magyarázzam meg, hogy egyszer, mikor az udvaron magamuntából süvöltöttem, a macska nyávogva futott hozzám a pincéből vagy a padlásról s mindaddig nyugtalankodott, míg csak abba nem hagytam. Hiszen az volt volna a természetes, hogy ha őt bántja a hang, ne hozzám fusson, hanem menjen el minél távolabb; s pincébe, padlásra különben se hatolhatott el a hang olyan erősen, hogy anynyira bánthatta volna a fülét, mint abban a zárt csendes szobában.
De ő hozzám futott, előjött, akárhol volt is. Egyszer az asszonyom a csirke nyers apróságait bízta rám, hogy adjam a macskának. Én, mint afféle unatkozó gyerek, nem vetettem egyszerűen oda, hanem egy szivattyas kut volt az udvaron félig a tűzfalba építve, arra dobáltam fel. A macska éhes volt, mohón ugrott fel mindannyiszor a falatokért és én mulattam az ugrándozásain, ágaskodásain.
Ez megtörtént többször is.
A ház csendes volt, noha három emeletes, de gyermekek nem laktak benne. Így magyarázható meg, hogy valahányszor az asszonyom baromfit ölt, a macska mindig előjött a kés köszörülésének a hangjára.
Hanem egyszer mégis, - a háztetőn járt-e vagy hol, - nem jött elő.
- Hol a macska? - kérdezi az asszony, - ugyan hívd elő.
Én az ajtóba álltam és a késpengét az ajkam elé tettem. Hát a macska csakhamar megjelent.
Másnap délután elbeszéli az asszonyom vendégének, hogy én hogyan betanítottam a füttyszóra a macskát. Kértek, hogy tegyek próbát. Hát a macska meg is jelent s a lábamhoz
- Ez semmi, - mondom akkor, - a macska nekem másképp is engedelmeskedik. Azzal, hogy az udvaron álliunk, azt mondom neki:
- Hopp, fel a kutra!
Azzal olyformán mozdítottam a kezemet, mintha ennivalót dobnék a kút tetejére.
A macska rohant az ölmagas kőkútra és jobbra-balra ágaskodott.
Lehívtam, megint felküldtem.
A nézők bámultak rajta és nem értették persze, hogy miért engedelmeskedik nekem a macska, én meg nem magyaráztam el.
De azt hitték a házban, hogy macskabűvölő vagyok.