Művész jussa
Volt egy derék, szorgalmas piktor,
Dijat nyert, nem t'om hányadikszor,
De akkor sem volt szomorú,
Ha jobbnak jutott koszorú.
Vásznát befösté nap nap mellett,
A hogy fizették s a hogy tellett.
S egy-egy megérte, hogy legott
Emeltek néki templomot.
Egy napon kedvet kap a mester,
Hogy egy nagy falra föst ez egyszer,
S e falra iparkodva vet
Mindennapi történetet
Körrajzban, de hibától menten,
Hogy kiki tudta, mit jelentsen,
S bár a festék kissé kevés,
Szembe ötlött a színezés.
A helyre így tartotta jónak
És épen csak arravalónak,
Hogy arra menő nők s urak
Reá kedvvel pillantsanak;
Egyébként törekvése lenne,
Hogy gondolat is légyen benne.
Nos, mikor elkészült a kép,
Egy-egy jó ismerős belép,
Régibb művének hű barátja,
De annál szomorúbban látja,
Hogy a falon se fönt, se lent
Nem fénylik sem isten, se szent.
Kérdőre fogták hát a mestert,
Hogy ily portékát minek festett,
S hogy már a csarnok s a falak
Tréfára vannak szánva csak?
S mondák, nincs már az óra távol,
Hogy asztalt, széket, padot mázol ─
S megmondák néki egyenest,
Hogy jobb, ha csak vászonra fest.
Igy mind egy szuszszal magasztalá,
De borsot is tört orra alá.
S ő szóla, szerény hiteként:
Köszönöm a jó véleményt.
Nem örül semminek úgy szívem,
Mint hogyha tetszik egy-egy mívem.
De mert az Úr is alkotott
Sok furcsa, csuda állatot,
Ugy hogy kigyó, disznó meg béka
Szintén az isten származéka,
S ő is sokat csak elnagyolt,
S kivinni nem sok kedve volt ─
(S az ember is, vessünk magunkra,
Csak en gros nézni való munka)
Hát én is, e bűnös szegény
Emberfaj gyermeke levén,
Már ifjú napjaimtól fogva
Ráadtam magam ily dologra,
Melyben az ég segélyivel
Egy-egy sikert is értem el.
Hát azt hinném, az ember végűl
Egyet szuszoghat is, a' nélkűl
Hogy kegyes pártfogó körök
Szemébe mondják: Lusta dög!
Azért ismétlem ezen pontban,
A mit már annyi ízben mondtam:
Semmi munkámmal nem kérkedtem,
S a mit festettem, megfestettem.