Móricz Zsigmond kezdőkora
szerző: Elek Artúr
1903 decemberének egyik korán besötétedett délutánján az Athenaeum épületének egy földszinti termében értekezletre ültek össze "Az Újság" jövendő munkatársai. Néhai jó Gajári Ödön ült az asztalfőn és mellette akkori irodalmunk legünnepeltebb nevei. A meginduló új napilapról, a címéről, az alakjáról, az irányáról, a beosztásáról, rovatairól és azok elképzelt tartalmáról kaptak felvilágosítást a beavatatlanok. Olyan újságot terveztek, amelyben az irodalom kérdései számára is jusson hely, s mikor ennek a pontnak megtárgyalásáig jutottak, közbeszólt Kozma Andor. Elmondta, hogy van neki egy igen alkalmas embere, aki eljár majd a tudós társaságok üléseire és tudósítást ír róluk. Móricz Zsigmond a neve.
Senki se hallotta addig ezt a nevet. Senki föl nem ütötte reá a fejét. Legfeljebb a vérbeli újságírók gondoltak magukban olyat, hogy kár új embereket szabadítani a céhre. Valami igazibb féltékenységre nem is kerülhetett a sor, mert hát mit jelentett az akkoriban, hogy Móricz Zsigmond! Azt a kurtára nőtt, vékonydongájú, szegényes ruhájú legényt, ki jókora késéssel rányitott a gyülekezetre és elfogulatlan mosolygással, mentegetődzés helyett csak ennyit mondott:
- Elkéstem.
El alaposan, utolsónak érkezett és utolsónak is maradt a nagy lap szerkesztőségében. Nem volt ott egyetlen barátja, egyetlen ismerőse sem. Kozma Andor, akinek ajánlása segítette a laphoz, nem vett részt a szerkesztőségi életben. A munkatársak jobbára régi hírlapírók voltak, kik más szerkesztőségekben már megették kenyerük javát. Különben csaknem mind pesti nevelésű és pesti szójárású. Az új ember idegen jövevény volt közöttük. Kezdetleges vidéki. Az újságírásban annyira kezdő, hogy a legegyszerűbb feladatokat is bizalmatlanul bízták reá. Pedig ő nagy önbizalommal indult neki az új pályának. Pártfogói jóhiszeműen, csak kissé naivul azzal kecsegtették, hogy tárcát írhat majd az új lapba, ami nem kicsiny dicsőség lett volna Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán és Herczeg Ferenc szomszédságában. Sietett is első tárcáját átadni a szerkesztőnek. (Egy esztendei ottheverés után vissza is kapta.) A fanyar mosoly, mellyel kéziratát elvették, volt az első csalódása. Hónapok, évek múltak el, s hiába próbálta, nem tudta helyét lelni a nagy újságnál. Nagy igyekezettel tért meg a tudományos és irodalmi társaságok üléseiről és írta meg róluk a tudósítást. De vagy a papírkosárba vándoroltak érintetlenül, vagy maga sem ismert rájuk, mikor másnap az újságban kijöttek össze-vissza huzogáltan, megcsonkítva, elnyomorítva. Szerencséje volt a nagy önbizalma. Nem hitte el, hogy írni ne tudna ő, ki kollégiumi olvasmányai melengette emlékezetében és lélekkel a konzervatív irodalomhoz húzott. Vágyódásának célja akkoriban a Vasárnapi Újság, a Budapesti Szemle, a Kisfaludy Társaság, az Akadémia volt. Odatartozónak érezte magát és azok igényével mérte meg új környezetét. Nem imponáltak neki újságírótársai, hiába jelentek meg írásaik teljes terjedelmükben. De nem imponált neki az éppen keletkezőben levő ifjú irodalom sem, amelynek pedig ő maga is kortársa volt. Bár inkább tartózkodó volt a szerkesztőségben és félrehúzódó, de ha megszólalt, olyankor igen gúnyosan szeretett kortársainak és a nála kevéssel idősebbeknek írásairól beszélni. Talán ma is őrzi még Osvát Ernő Figyelő-jének, a Nyugat szálláscsinálójának azt a számát, amelynek lapszéleit teleírta javítással és gúnyos megjegyzéssel. Nagyon szigorúan bántak vele a szerkesztőségben, mindenféle újságírói képességet elvitattak tőle. De ő is nagyon szigorú volt mások iránt, mint az olyanok, kik a maguk szűk körében élnek, s a tulajdonképpeni, az igazi életbe még be nem léptek.
Sok mindent megkísérelt a szerkesztőségben Móricz, csakhogy valami módon becsületre tegyen szert. Havi száz korona volt a fizetése, s annyiból az akkori Pesten még deákosan megélni is nehéz volt. Ajánlkozott könyvbírálatok írására, de ezekből az írásaiból is csak kevés látott nyomdafestéket. Abban az időben jelent meg Ballagi Aladárnak a Nyelvtörténeti Szótárt, Szarvas Gábort és Simonyi Zsigmondot támadó könyve. Mint akadémiai kiadványt, amelynek tartalma szenvedélyes hangú nyelvészkedés volt, vagyis mint "nyomtatott idétlenséget", Móriczra bízták az ismertetését. Ez az írása végre meg is jelent. Valami különösebb dicsőséget igaz, nem hozott neki. Egyetlen zuga volt az akkori Az Újság-nak, amelyben Móriczot aránylag szívesen látták: a "Gyermekeknek" című melléklet, amely szombatonként, olykor vasárnap jelent meg. Ezt a mellékletet a kommün idején tragikusan meghalt Pariss Pál szerkesztette Nagyapó néven Móricz rövid elbeszéléseket írogatott belé, nagy ritkán egy-egy verses állatmeséjét közölte benne, főmunkatere azonban Nagyapó üzeneteinek rovatja volt. Nagyapónak megvoltak a maga kedvenc unokái, azokkal ő levelezgetett. A többit rábízta Móriczra. De a munkájával meglehetősen elégedetlen volt. Míg ő kedveskedve babusgatta kis olvasóit és szinte hízelkedett hiúságuknak, Móricz keményebben fogta meg a pennát és férfias hangon társalkodott a kicsinyekkel. Nagyapó szerint nyers, sőt goromba volt a hangja. A vége ennek az ellentétnek is az lett, hogy Móricznak még ezeket az írásait is megcenzúrázták, meg-megrövidítették, kijavították, sőt újra megírták. Ebben a rovatban azonban mégis csak szükég volt rá, itt valamennyire otthonában érezhette magát, ahonnan ki nem szoríthatták, mert nem könnyű lett volna munkaerejét belső emberekével pótolni. 1908-ban titkolózva árulta el, hogy ifjúsági regényt írt a melléklet számára. A címe: "A magyar tengeren". A regény tárgyáról semmit sem akart elárulni. Mosolygott a találgatásokra. A "magyar tenger" az ő kis ifjúsági regényében nem a Balaton, mint ahogy az ember hihetné, hanem a megáradt alföldi Tisza kiöntése. Két gyermeknek - fiúnak és leánynak - sorsát, ébredő szerelmét és egyéb viszontagságait beszélte el benne Móricz. A regény könyv alakjában máig sem jelent meg. Talán fogadtatásának emléke vette el tőle az író kedvét. A kis regény bizony nem nagyon tetszett a szerkesztőségben. Nagyapó leginkább azt kifogásolta rajta, hogy a gyermek képzeletét nem eléggé foglalkoztató írás. 1908 július 25-től október 24-ig jelent meg a regény szombatonként, s kapott érte Móricz külön jutalomként száz koronát.
A pénzre akkor már nagy szüksége volt. 1905 januárjában házasodott meg nagy szörnyülködésére szerkesztőségbeli néhány jóemberének. Attól féltek, hogy a nyomorúság, amelyben úgyis térdig gázolt, hamarosan összecsap felette. Az Üllői út egyik nagy házának sötét földszintjén, szerény szobácskában lakott a két fiatal ember. Ott született első fiacskájuk, kit az embertelen halál mindjárt ki is tépett karjukból. Életének ezek voltak az igazi küzdelmes esztendei. De most már nem volt egymagában. Hatalmas nyugvó energiájának megszületett a mozgató lendülete, s annak a kevésnek, amit munkájával szerezni tudott, a megszervező tehetsége. A szerkesztőségben a havi száz koronáján túl semmit sem remélhetett most már. Kifelé kezdett próbálkozni. Nagyobb tanulmányt írt a bibliáról, elvitte Pauer Imrének s az kiadta az Akadémia Athenaeum-jában. Egyre-másra írta tárcányi elbeszéléseit, s minthogy Az Újság-nak nem kellettek, odaadta ingyért más lapnak. Így jelentek meg írásai Pályi Ede Magyar Szó-jában, mely abban az időben a kálvinisták lapja volt, az Ország-világban és egyebütt, csupa olyan helyen, ahol senkinek szemébe nem tűnhettek. Ezeket az írásait, köztük írói képességének első próbáit, utóbb "Tavaszi szél" című kötetében gyűjtötte össze. Van ebben a könyvében olyan elbeszélése, amelyet még 1900-ban írt, a többi is alig néhány évvel későbbi keletű. A későbbi Móricz léleklevetkőztető rettenetes ereje még nem érzik bennük, abban az időben még Mikszáth Kálmánra nézett föl és mosolyosan igyekezett látni a világot. Keserű hangjait még lefojtotta magába. De elbeszélni, folyamatosan vinni magával az olvasót erdőbe, mezőre, el a múltba is, úgy tudta már akkor is, mint azóta. Olyan hibátlan tökéletességű, magyarul buzogó és népiesen zamatos volt már a nyelve is, s őseredeti forrásból bugyborékoló a humora. Félénkebben, félszegebbül, halványabban ugyanaz volt már, mint ma.
Csakhogy senki sem akart róla tudni. Első elbeszélése 1906-ban jelent meg Az Újság-ban, akkor sem tárca alakjában, amelyben könnyebben figyelmet kelthetett volna, hanem a karácsonyi melléklet olvasmány-forgatagában. "Urak és parasztok" a címe, s könyvben, egyebütt máig sem bukkant föl. Az ősi vármegyeháza épületét le akarja bontatni, hogy újat építtessen helyébe, az új nemzedék. Boruth Zoltán áll a mozgalom élén, fia az öreg Boruthnak, ki viszont a régi vármegyeházához ragaszkodó konzervatív uraknak vezetője. A vármegyei közgyűlésen szembe kerül apa és fia és győz a fiú. A régi épületet le fogják bontani.
- Haj (mondja fiára a nekibúsult öregúr) nem született úrnak. Nem örökölte a véremet. Nincs benne úri hajlam, úri passzió, - kérgesmarkú paraszt: maga áll az eke szarvához. Hol szedte ezt a paraszt természetet, - tőlem nem, hála istennek...
- Hja, méltóságos uram (magyarázza a fiú a gratuláló főispánnak, ki azzal rázza meg kezét, hogy: "No Zoltánkám, te csak nem tudtad kinevelni az apádat"), már ő csak megmarad a nagy parasztnak. Öreg ember ahhoz, hogy most szokjék úri élethez...
Az eljövendő móriczi téma: az úr és paraszt ellentéte, csíra állapotában. A későbbi Móricz egyéb témái és motívumai is fel-felötlenek már ezekben a zsengekori munkáiban. Nem csoda, hiszen ugyanazokból az élményekből hajtottak ki. A Kisfaludy Társaság megbízásából már akkor bejárta volt Szatmár vármegyét, hogy mesemondó és dalos ajkakról összeszedje a nép költészetét. (Ennek a munkájának eredménye még szintén kiadásra vár.) Legátusi korszaka is a háta mögött volt. A sok és sokféle emberi figura, ki szatmári hazájában valaha a szeme elé került, szavuk járása, jártuk-keltük, életük, haláluk emléke mind fokonként megelevenedett lelkében, hogy az író fölébredt benne és alkotásra gyürkőzött.
A szerkesztőségben azonban hasztalan volt minden erőlködése. Ott legtöbb novelláját azután sem fogadták el s ha kelletlenül kiadták is, jót nem mondott rájuk senki. Már 1908-at számláltunk, mikor végre "Mári néni" című rajza (azóta "Magyarok" című kötetében újra kiadta szerzője), némi dicséreteket szerzett neki Az Újság-on belül is. Emlegették, beszéltek róla - ez volt az első és legnagyobb sikere, holott már ő akkor mesterművet is nem egyet írt, köztük a "Judit és Eszter"-t, mely szintén Az Újság-ban jelent meg, 1908 karácsonyán.
Nagyon tele volt már azon időben az alkotás kívánságával. Nehezen tűrt minden megkötöttséget. Egy ideig a "Magyarország vármegyéi és városai" című monográfia-gyűjteménynek dolgozott. A segédszerkesztő nagyhangú, de tompapengésű címét viselte s a feladata az volt, hogy a különböző vármegyék honoratiorainak írásait - a monográfiák anyagát - megfésülje és egyáltalán olvashatóvá tegye. Rabszolgai munka volt, de színöröm ahhoz a feladathoz képest, melyre a vállalat kiadói szerették volna rákapatni és amely alapjában vigéckedés lett volna: egy-egy vára megye bejárása szubvenciók és egyebek gyűjtése végett. Élvezetes feladat ebben a munkakörben csak egyszer akadt, amikor Szatmár vármegye monográfiája számára a maga kutatásai és személyes élményei alapján megírhatta a Szatmármegye népéről szóló fejezetet. (Ez különlenyomat alakjában is megjelent.) Ezt magának való feladatnak érezte és meg is oldotta mesterien.
Addigra az ideje is megteljesedett. 1908 volt a döntő esztendő, sorsa fordulásának nagy ideje. Ebben az esztendőben jelent meg állatmeséinek gyűjteménye, az "Erdőn-mezőn" című kis kötet. Kozma Andor köszöntötte elsőnek az Az Újság-ban, kevés szóval, de igazi melegséggel. A későbbi, az igazi Móricz van benne már ezekben a kis remekekben. Az emberben az ördögöt kereső és feltakaró író. Állatai igazi állatbőrbe bújt emberi bestiák, ármányosak, kegyetlenek, gyávák, hetvenkedők. A lelket kereső emberábrázolásnak erre a lehetőségére - önmaga legsajátosabb tehetségére - Kóbor Tamás írásai tették figyelmessé Móriczot. Jókai édes és Mikszáth Kálmán kesernyés optimizmusa után új világot mutatott meg neki Kóbor emberlátó módja: az emberi lélek mélybe-sötétbe vesző akna- és tárnarendszerét.
1908-ban írta Móricz a "Hét krajcár"-t is, amellyel megnyílt számára a Nyugat kapuja s a nekilendült új irodalom elismerése, melengető és bátorító szeretete. S abban az esztendőben vesztette el második fiacskáját, s fakadt föl benne rejtett költői ere, hogy példátlanul megrázó, senki más fájdalmára nem emlékeztető költeményekben sirassa el magzatát.
Sokáig szegény életében összekeveredett most egymással az öröm és fájdalom, a növekvő boldogság és a kezdődő dicsőség íze. A munka égett keze alatt. Megjelent első könyve, a "Hét krajcár" kötete és megjött vele az első igazi nagy sikere. Egyetlen nekilendülésre megírta a "Sári bírót", és 1909 augusztusában Borosznó fürdőről a búcsúzó levelét Gajári Ödönnek. Kilépett a szerkesztőségből. Még előbb otthagyta a "Magyarország vármegyéit" is. 1909 szeptember végén benyújtotta darabját a Nemzeti Színháznak, december 16-án már elő is adták.
Így kezdődött Móricz Zsigmond pályája.