A lap feldolgozottságának foka

Mészöly Géza

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Mészöly Géza
szerző: Malonyay Dezső
Művészet Második évfolyam, 1903 Ötödik szám 289-298. [1]oldal

        A hatvanas években mostoha idő járt még itt Pesten a magyar művészekre, nem volt műpártoló közönség, így tehát művészetünk se lehetett. Néhány elszánt tehetség — Barabás, Than, Lotz,, Orlay, Ligeti - - küzködött, hogy magyar művészetet teremtsenek s egy-két vagyonosabb mágnás veregette a pesti piktorok vállát. A nemzeti műegyesület és a képzőművészeti társulat időszaki tárlatain résztvettek művészeink, de látogató gyéren tévedt a szegényes kiállítású termekbe s nem igen tolongtak bizony egyetlen nyilvános képtárunkban, a Nemzeti Múzeumban sem. Művészettel a középosztály alig törődött, műértése, ízlése, tudása még fejletlen és fogyatékos volt, művészetről ritkán hallott s nem olvasott, művészetet elvétve ha látott, — híját se érezte még a művészetnek. Igazolásunkra ne hallgassuk el, hogy az amatőr is rendesen csak vagyona fölöslegéből költ s abban az időben drága volt nálunk a pénz ; a negyvennyolcas viharok megviselték az országot, a középosztály vérét s vagyonát áldozta a haza ügyéért; csak lassan gyógyult anyagilag is, — képre honnan tellett volna ?... Míveltebb ízlésű főuraink akkor se lelkesedtek túlságosan azért a kezdődő magyar művészetért, amelynek alig volt még módjában észrevétetnie magát, amelyet tehát nem ismertek, amelynél többre becsülték a külföldi, például az osztrák művészetet; bezzeg a bécsieket jól ismerték és méltányolták őket, —talán azért, mert azok már elismert művészek voltak !.. . Annyi bizonyos, hogy a bécsi Rahl alig győzte a magyar főurak és főpapok portré-megrendeléseit.

Így volt ez akkor. Azóta javult a helyzet, de megjavult-e már ?... Belátták-e már főpapjaink és főuraink, hogy csak akkor lesz nemzeti kultúránk, ha erős és egészséges magyar művészet lesz, — és erős, egészséges magyar művészet csak akkor lesz, ha jobban ismerjük, segítjük, óvjuk, pártoljuk és megbecsüljük a magunkét... Van-e már műpártoló magyar közönség ?...

Nincs. Művészeink, kiskorúak módjára, kénytelenek lépten-nyomon legalább a kormánytól kérni segítséget, hogy dolgozhassanak, hogy megélhessenek, uzsorások kezére ne jussanak, — mert közönsége, olyan igazi műpártoló közönsége, amely nemzeti művészetet segít teremteni, a mi művészeinknek még nincsen. Csekély kivétellel a magyar művészetet ma sem azok a hivatott, sőt kötelezett vagyonosabbak pártolják, de azok, akiknek olykor szinte áldozat az a summa, amit például egy képre költenek, de azok, akik valahányszor egy-egy nemzeti érdekünk megvédéséről van szó, ismét és ismét úgyszólván tönkre teszik magukat. Pedig ma már volna bőven olyan magyar művész, akitől nem csupán áldozatos hazafiasságból illik néhány garasért képet venni, - ha már magyar az istenadta !

És akadtak ilyenek már akkor is, a hatvanas években.

Például: Mészöly Géza.

Ki vette észre őt, a magyar Corot-t? Melyik nábob, mágnás vagy főpap segített rajta? Ki biztatta, kincses nagy talentumát ki óvta az elkallódástól?

Ugyanaz a szegény, maga is küzdő, az a derék emlékű magyar piktor, aki segítő és szerető jő embere volt minden talentumnak, aki a tehetséget Munkácsyban is meglátta s nyomban karonfogta, vezette, istápolta, tanította és küldte tanulni az 1863-ban Pestre került szegény, egyszerű, suta modorú, vidéki asztaloslegényt, — Ligeti Antal, a képtár őre, födözte fel nemzeti művészetünknek Mészölyt is. Nélküle, úgy lehet, valamelyik csöndes alföldi városban, a Tisza mentén, ott rakosgatta volna vékonyka aktáit az a szerény prókátor, a milyen Mészölyből lett volna a jó Ligeti nélkül.

Alig két esztendővel azután, hogy a fiatal Munkácsyt sok bajjal, küzködéssel és áldozattal, 1865-ben a bécsi festőakadémiába segítette Ligeti, - 1867 tavaszán kistermetű, inkább vézna legénykét vett észre a múzeumi képcsarnokban.

Markó Károly képei előtt másolgatott, szerényen meghúzódva a lehető legkisebb helyen, mindig szótlanul. Ritka nap, hogy elmaradt volna. Szorgalma szemet szúrt Ligetinek. Egyszer megszólította.

A legényke valósággal megijedt s inkább szerette volna eldugni Ligeti elől a dolgát.

- No csak lássuk! - - biztatta az öreg, mert már akkor is olyan jóságos bácsi formája volt Ligetinek.

Egész csinosan dolgozott a félénk fiatal ember.

A Markó olaszosan meleg, szivárványos, romantikus színeivel nem bírt ugyan, azok sá-padtabbak, keményebbek voltak az ő vásznán, de meglepő lelkiismeretességgel, apróra követte a mintát s munkáján szembetűnő volt a művészi foglalkozás szeretete.

Mintha a hold mélán ezüstös világossága ömlött volna azon, amit a fiatal ember főstött. Bármint iparkodott Markó módjára színezni, az ő ecsetje alól sápadtabban került ki a vörös, foszlóbb matériája volt a kék színnek s valami hajnali köd pólyálta a zöld lombokat.

Ligetinek — miért hallgatnék el — ez nem tetszett, ezt ő tökéletlenségnek találta, ezt nem értette az ő szintén klassziko-romantikus, olasz nevelésű ízlése.

- Helyes! - - biztatta a fiatal embert, -rajzolgatni már tud valamit, festeni is megtanul majd, ha a szinérzéke kellően kifejlődik.

A fiatal ember pirulva bólintgatott, de a szót úgy kellett belőle kivájni.

- A művészi pálya bajos ám, barátocs-kám, sokat kell küzdeni!

A fiatal ember olyasmit dadogott, hogy ő nagyon szívesen... hogy ő örömest... hogy ... de...

- Micsoda "de"?! Csak ki vele! Bátran! Ne föl jen tőlem, aki művész, az az én barátom.

Alig merte bevallani, hogy őt Kocsis Bálint vezette a Múzeumba, hogy ő bizony egyebet se szeretne, mint tanulni, küzdeni, hogy ő művész szeretne lenni, - - de kénytelen jogász-kodni, mert édes apja azt akarja, hogy bíró vagy prókátor legyen majd belőle. Sárbogárdon született 1844-ben (jótermésű esztendő volt az a magyar művészetre), valamicskét megtanult már rajzolni Hajdu-Szoboszlón és Deb-nvenben, mint iskolás diák, de most jogra küldte édes apja s a második esztendőt mor-zsolgatja a pesti egyetemen.

Ügyvédi irodában is kellene dolgoznom, panaszkodott a kis Mészöly, - - de bizony, nem érdekel engem semmi, csak a művészet. Istenem, ha művész lehetnék!

Ligeti bácsi jó keményen kezet szorított vele. —Nem kell sóhajtozni, barátom. Aki művész akar lenni, az ne másra számítson. Sohase jut a csúcsra, aki a hegy tövében sopánkodik, hogy milyen magas az a hegy, milyen jó volna odajutni! . . . Előre, bátran ! Amit lódíthatok a szekerén, - - szívesen !

A fiatal emberke sorsa ezzel meg is fordult.

Megírta édes apjának, hogy ő művész lesz.

Apja, a törvényszéki bíró, aggódott érte, hogy miből él majd meg. Féltette a gyönge szervezetű fiút, — de a fiú nem tágított. Pártfogóra talált nagybátyjában, a nemzetgazdasági író, Kenessey Kálmánban is, aki szerette a szépet s tetszett neki, hogy öcscsében művészi talentum s egyszerre ilyen erős elhatározás nyilatkozik meg.

Ligeti pedig, mint a Munkácsyét, lelkesen karolta föl a kis jogász dolgát is. Vesződött vele, tanítgatta, majd meg azon iparkodott, hogy mentői elébb rendszeres művészeti oktatásban részesüljön. Itthon még nem volt iskola, őt is küldte tehát Bécsbe, mint Mun-kácsyt, az akadémiára. Folyamodást íratott vele a kultuszminiszterhez, a folyamodást maga nyújtotta át a miniszternek s alig tölt el egy esztendő, Eötvös József báró megadta Mészölynek az ösztöndíjat, a mivel Bécsbe telepedhetett.

Négy esztendeig, 1872 nyaráig tanult Bécsben. Ott is szerény, csöndes, szorgalmas le-gényke maradt, pedig e rövid négy esztendő folyamán kész mester lett a növendékből.

A bécsi professzorok nem szívesen fogadták s nem igen bíztak benne. Alig tudott németül, a tájképfestés tanárai, Zimmermann és Russ Róbert, bizalmatlanul mustrálták a vékonyka magyart s csöpp híja, hogy föl sem vették az akadémiára. Utóbb meghódította őket.

Az akadémia évenkint föladatot tűz ki a növendékeknek s a pályanyertes munkát aranyéremmel tünteti ki. így történt ez 1870-ben is. Lenau „Schilflieder" című verssorozatának illusztrálását kívánta a tanári kar; Mészöly sokáig habozott, részt vegyen-e a versenyen ... Olvasgatta Lenaut s a magyar születésű német poéta meghódította, hisz annak borongó kedvű lelke annyira rokona a mi Mészölynk méla lelkének! Pályázott s az aranyérem az övé lett; így ő volt az első magyar növendék, aki a bécsi művészeti akadémián jutalmat nyert.

Tanárai ezután már ügyelték a dolgát.

Meglepte őket színlátásának sajátságos eredetisége : az az ezüstösen sápadt derengés, amiben megfürösztött minden színt s méla, ábrándos enyheséget adott még a déli napsütésnek is. A bécsi iskola ugyan nem így tanított fösteni, de a fiatal kezdőben oly behízelgően sok volt a bájos szelidség, hogy nem piszkálták, fejlődhetett háborítlanul s haladhatott a maga útján.

- Helyes! - - biztatták az akadémián, -pingálni már tud valamit, rajzolni is megtanul majd, ha szorgalmas lesz.

Ligeti egyebet mondott, egyebet a bécsiek,

- Mészöly pedig azt gondolta: nem tudok én se rajzolni, se fösteni, de majd megta.nulok.

És igen bölcsen, dolgozott szüntelen, tanult mindvégig, egész rövid életében, akkor is tanult még, amikor halálra fáradt kézzel legutolsó képét föstötte. Nem külön rajzolni, sem pedig külön fösteni, — mert hisz a festészetben nincs külön a rajz, aminthogy a zenében sincs külön a taktus, - - de együtt a kettőt s legtöbbet a piktor szuverén nagymesterétől: a természettől.

A természettől tanult legtöbbet, még pedig idehaza.

Amikor csak tehette, jött haza az Alföldre, a Tisza mellé, a magyar tenger partjára ; jegyzeteit itt készítette, lelke itthon fürdött meg új impressziókban, vázlatkönyvébe itt találta meg a tájképbe helyezett zsánerekhez a típusokat, - - így azután idegenben se lett idegen. És mintha hálás akart volna lenni hűségeért az anyaföld, éppen ezek az itthon talált kis dolgai segítették sikerre már Bécsben : ő lett az akadémia egyik kitűnősége s képeit szívesen vásárolták a bécsiek.

1871-ben megkapta az akadémián a háromszázforintos festő-díj át olyan versenyben, amelyben az iskolalegöregebb növendékeivettek részt.

A sikernek lelkes hirdetője volt idehaza: Ligeti terjesztette itthon a bécsi dicsőség hírét, Keleti Gusztáv is melegen érdeklődött a kis kolléga iránt, sőt jobbára ő biztatta, hogy haza járjon természetet, magyar tájat nézni és tanulni.

A következő esztendőben telepedett át Münchenbe ; ott műtermet rendezett be magának s egy év multán, a bécsi világkiállítás magyar osztályán már mint elsőrangú művész kapta a művészeti érmet.

A müncheniek is szerették őt s megbecsülték tehetségét; Liebig bárónak egész kis gyűjteménye van Mészöly-képekből; Goethe illusztrátora, a híres Ramberg, sokat tartott felőle s kereste ismeretségét.

Mészöly, - írja Szana Tamás, - aki éppen a bécsi világkiállításra szánt képeit állította ki egy müncheni műárúsnál, két fiatal festőtársával üldögélt a kávéházban. Egyszer csak egy öreg úr, széles peremű kalapban, érkezik az asztalhoz s arcán az elragadtatás kifejezésével, azt kérdi a fiatal festőktől:

- Látták már Mészöly képeit ?.. . Gyönyörűek. Biztatom összes ismerőseimet, hogy menjenek s nézzék meg.

Ez öreg úr volt Ramberg. És amikor a fiúk bemutatták neki a szerény kis Mészölyt, Ramberg boldogan ölelte keblére s később jó barátok lettek. Ramberg egyik legszebb kompozíciója vázlatával ajándékozta meg a fiatal magyar piktort.

Mindegy, bármennyire megbecsülték, idegenben nem volt maradása, ösztönszerűleg, örökké haza vágyott. Hosszasabban tartózkodott, - - szüntelen dolgozva, - - özvegy édes anyjánál Székesfehérvárott, majd Surdon, Zichy Ödön gróf birtokán és a surdi kastély képtárába kerültek művészete javakorában festett képei.

Végezzünk elébb életrajzával.

Trefort Ágoston, néhai közoktatási miniszterünk megbízta 1874-ben, festene valamit a Nemzeti Múzeumnak: ez a képe ábrázolja a Balatoni Halásztanyát, hátterében a tihanyi hegyekkel. A kép országszerte feltűnést keltett s már ezután őt tekintették a magyar tájképfestés megalapítójának, első nagymesterének. Egy szintén balatoni képét, a Balatoni Tájat, a király vásárolta meg s ezzel nyerte el a Képzőművészeti Társulat nagy díját 1883-ban. Bőven vásárolt tőle Zichy Jenő gróf és — úgy tudjuk— Zichy Jenő gróf figyelmeztette rá akkori trónörökösünket, Rezső királyfit is, aki szintén megvette néhány munkáját, s ezek részint a királyi palotában, részint a gödöllői kastélyban vannak elhelyezve.

Több ízben volt Zichy Jenő gróf vendége a szent-iványi kastélyban ; legnagyobb figurális képét, egy vadászati csoportot, a grófnak festette. Számos műve vándorolt Amerikába.

1882 őszén rándult ki Parisba, hogy a modern tájkép mestereinek alkotásaival, a bar-bizoniak művészetével megismerkedjék. Munkái tetszettek Parisban is, piacra talált s jellemző, hogy Georges Petitnél, a műkereskedőnél, még a kilencvenes években láttam négy Mészölyképet.

- Tudja, ki ez a Mészöly ? - — kérdeztem a műkereskedőt.

- Nem emlékszem rá, da annyi bizonyos, hogy átkozottul értett a dolgához.

Értett bizony s nem esküdném meg rá, hogy a Parisból Amerikába került összes Mészölyképeken megmaradt a Mészöly név ... Hisz oly közel állott az ő nemes naturalizmusa a bar-bizoniakéhoz, technikája annyira tökéletes volt, hogy Corot, Daubigny, Dupré, Troyon neve se rítt volna le vásznáról.

Párisi kirándulásáról hazatérvén, megnősült s Budán telepedett meg. Trefort felszólítására elvállalta az akkor alapított női festőiskola vezetését. Élénken részt vett egyre elevenebb művészeti mozgalmainkban, barátai, pályatársai, ismerősei szerették s már ezután minden módja meg lett volna, hogy nyugodalmas, boldog művészi pályát éljen végig, hogy lankadatlan szorgalmát még fokozza az általános elismerés, a szüntelen siker.

Említettük, hogy kistermetű ember volt, nem valami erős, de eddig elég egészséges. Vigyázott is magára. Alig hogy Budára telepedett, valami fülbaj lepte meg, nehezen hallott s ez elkedvetlenítette, — amúgy is szerette a magányt, ez a baj még félénkebbé tette... Azután köhécselni kezdett, nagynehezen rávették, hogy Itáliába meneküljön megtámadott tüdejével; Velencében időzött hosszasabban s dolgozott ő ott is.

Mintha használt volna neki az olasz klíma. Könnyebbülten tért haza s látszólag nem is fenyegette veszedelem. De 1887 márciusában ágynak esett, elgyöngyült; ekkor is dolgozott még, az 1887-ki őszi tárlat első sorozatára három kisebb képet festett, a második sorozatra is kettőt.

Orvosa küldte őt Budáról, el is ment sorvasztó bajával apósához, Posztoczkyhoz, a Mátra aljába, a nógrádmegyei Jobbágyiba.

Ott halt meg, 1887 november tizenkettedikén.

Tetemét Budapestre hozták, itt temették el a kerepesi-úti temetőben.

Művészi hagyatékából a Képzőművészeti Társulat rendezett kiállítást a következő esztendőben, 1888-ban; tanulmányainak és vázlatainak néhány nap alatt egy szálig vásárlója került. Milyen pompás gyűjteményt szerezhetett volna akkor képtárának a Nemzeti Múzeum !...

Zichy Jenő grófnak gyönyörű Mészöly-kollekciója van. Remek apróságait őrzi Andrássy Tivadar és Gyula gróf, K. Lippich Elek, Mezey Gyula, Szalay Imre, Elischer Gyula dr., Kohner Adolf, Szivák Imre dr., Gráner Ernő, Tisza István gróf, Budapest székesfőváros (Falu vége), Bischitz Matild, Glück Frigyes, Bőké Gyula dr., Kiss Istvánné, gróf Batthyány Lajosné ; a legtöbb, vagy harminc darab s ezek közt a művész legutolsó alkotása, Est a halászgunyhó-nál, — Királyfi Ármin dr. birtokában van, Budapesten. E páratlan gyűjteményt együtt láttuk 1902-ben, azon a kiállításon, amelyet a budapesti Orvos-Szövetség rendezett s ez híven jellemezte Mészöly egyéniségét, ízlését és modorát.

De nézzük meg csak jól azt az arcképét, amelyet Ebner Gyula készített s Ernszt Lajos őriz az ő, nemzeti művészetünkre vonatkozó ereklyékben oly becses gyűjteményében.

A kis testen aránylag nagy fej s az arcon az a szelíd melankólia, szemében az a poeti-kus révetegség, magas homlokán az az őszinte egyszerűség, amit művein is megtalálunk, ami lelkét képezi alkotásainak is.

Mennyi csönd és nyugalom ! Milyen békesség s mennyi édes harmónia! És rendesen, valami inkább jóleső, ábrándokba ringató bánat!

Külföldön, Parisban láttam egy Amerikába került kis képét. Alig egy tenyérnyi az egész: egy elhanyagolt, már-már omladozó kastély, rongyos a födele, ablakai bevakulva, erkélyét fölverte a moha, néhány jegenye a bedült falkerítés mellett - - és ősz van, a földön a lesárgult falevelek, esik az a sirató őszi eső ... Nincs a képen egy lélek se s az ember úgy érzi, maga is siratná az elhagyott kastély gazdátlanságát.

És ennek a lacrimae rerumnak a mestere volt Mészöly.

Csodálatosan érezte ő ki a tájból, amit a táj nyújt a költő szemének és lelkének s ezt tudta azután elhelyezni vásznán úgy, ahogy a könycsepp ott ragyog a bánatos kis dalban.

Amivel a francia művészethistorikus Paul Huet, a tájképfestés újjáteremtője (le restau-rateur du paysage en ce siécle) emlékének adózik, azzal a nagyrabecsüléssel tartozunk a mi Mészölynknek, - - az abszurd empire tájképek, a tetszelgő és hazug görög, talián vidékek divatja korában az egyetlen Huet látta az igaz természetet és ösvényt taposott a bar-bizoniaknak: nálunk, Markó epigonjai között a kis Mészöly tekint körül fátyolozatlan szemmel, a jellemzően magyart szerető és megérző szívvel, hogy irányt jelöljön a Mednyánszkyak-nak és mai fiataljainknak, azoknak, akikkel már-már büszkélkedhetünk.

És megértették őt idehaza nyomban, -dicsérjük ezzel magunkat s jellemezzük zsenijének közvetetlenségét.

Nyomban halála után, nekrologusaiban, keresik alkotásaiban a rokonságot, amely őt Petőfihez fűzi s gyászolják az Alföld festőjét, akinek egy-egy képe valóságos dal. A délibábos rónaság búzakalászos vetései, a tanyák fehér fala, nádfödeles gunyhói, a nagy topolyfák, a bozótos útszél, a mezei virágok közt taposott ösvények, a nagy és mély távolság, a tiszai és balatoni partok, nádasok, füzesek elevenednek meg képein. Ege rendesen derült vagy könnyű bárányfelhők szállnak rajta. Reggelében üde langyosság van, mezein harmatos fényesség; delének napja forró, árnyéka erős ; mestere az alkony párás szürkeségének s valamennyi képén poéta, aki megtalálja és kifejezi a természet fenségét, derűjét, báját. Szinte halljuk, hogy susog a nádas, hogy zúg az erdő, — halljuk, amint harsányan egymásra kiáltanak a mezei munkások, - - halljuk, mily vígan dalol a vízért járó leány, -halljuk, hogy locscsan a Balaton, hogy nyaldossa partját a Tisza... Hegyes vidéket sohasem festett, sűrű erdőt sem. Egy-egy topolyvagy fűzfacsoport s , körül síkság, búzavetés vagy a száraz avar és ezen az a jellemző,. az a gyöngéd, az a Mészölyes ezüstös szürkeség, — az ő festői karaktere, hogy úgy mondjuk, egyéniségének tónusa a szín kifejezésében. Nagy alakokat nem festett tájképeibe s az emberi vagy állati figura csak vidék, táj vagy zsánerjellemzésre szolgál neki. Legnépesebb vásznai közül való a Múzeumnak föstött Balatoni Halásztanyája.

Azok közé a szerencsésebb művészek közé tartozott, akit idehaza is megértettek s ameny-nyire a mi kezdődő művészeti érdeklődésünk az ő korában méltányolhatott valakit, méltányolták is annyira, hogy amúgy is rövid, alig másfél évtizedre terjedő művészi munkálkodásából nem pocsékolódott el semmi a közöny ellen való küzködésben.

Hogy mennyivel fényesebb sors, milyen világhír, vagyon és ünnepelés lehetett volna osztályrésze külföldön ?!...

Azért kedvesebb nekünk az emléke, mert erre talán nem is gondolt, - ha pedig gondolt, nem ezzel törődött: szive, érzése, a hazai föld hozta őt haza s itthon tartotta, hogy azután meg is hálálja neki hűségét.

És meghálálja emlékének az utókor is.

Mészöly műveinek értéke, nevének dicsősége olyan arányban tetéződik, amily arányban tud és ért többet a művészethez a mi közönségünk.

Ne vonjuk meg tőle, mert bízvást megilleti őt részünkről, a nemzeti művészet után vá-gyakozó magyar közönség részéről, éppen annyi hódolat, hála és magasztalás, amennyivel például a franczia nemzet adózik az ő barbi-zoniainak.

Aligha túlzás: Mészöly fedezte föl a mi művészetünknek a magyar tájat.