Még egyszer a madarásztói csárdás

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Még egyszer a madarásztói csárdás
szerző: Móra Ferenc

     Ősök után kutattam a múzeumi ásóval a határunkban, a néhai madarásztói csárda körül. Ősöket ugyan nemigen találtam, hanem öreg pásztoremberektől összeszedegettem a híres csárda történetét, s tárcát írtam belőle. Az annak a rendje, hogy az ilyen nevezetes intézmény ne múljon el nyom nélkül, így legalább az utókor se tehet szemrehányást se a múzeumigazgatónak, se az újságírónak, hogy mire nézte a világot, ha még a madarásztói csárda emlékezetét se adta át az utókornak. Holott olyan nagy emberek is megfordultak benne, mint Rózsa Sándor.

Hát az utókortól nem félek, azt csak kielégíteném én valahogy, hanem a jelenkori kritika máris jelentkezik. K. Szabó Ambrus nyugalmazott uradalmi mérnök úr, akinek a kezébe csak most jutott el a régi tárca, szemrehányást tesz nekem miatta egy máskülönben nagyon szeretetre méltó hangú levélben. Hogyha már minden tücsköt-bogarat összeszedtem a lebontott öreg csárdáról, miért nem írtam meg azt is, ami az ő apjával történt ottan. Mikor pedig az a legérdekesebb história.

Beismerem, ez nem volt szép tőlem, de nem egészen én vagyok benne a hibás. Hiszen eddig azt se tudtam, hogy K. Szabó Ambrus úr a világon van, hát arról hogy tudhattam volna, hogy neki olyan apja volt, akivel nevezetes kaland esett meg a madarásztói csárdában! De most már, hogy tudom, megírom vonakodás nélkül.

K. Szabó Ambrus úrnak az apja uradalmi inspektor volt a hatvanas években, azoknak is az elején, mikor Ferenc Jóska volt a császár, és Paplógó József volt a madarásztói csárdás. Valami tátorján idő bekergette az inspektor négylovas hintóját a csárdába, mégpedig éjjeli szállásra, mivel úgy látszott, reggelig se áll el a rengés, csattogás meg a villámmal világító sötétség. Márpedig akkor olyan világ volt, hogy ezen a tájon fényes délben sem volt bátorságos az utazás. (Ezen a tájon tudniillik nem Ferenc Jóska uralkodott, hanem a mi fiunk, a Sándor.)

Paplógó uram igen mogorván fogadta a vendéget, s arra a kérdésre, hogy van-e valami harapnivaló, azt felelte, hogy van ménkű. (Volt is, mert abban a percben hasította kétfelé a csárda előtt álló öreg csomoros nyárfát.)

- Hát egy kis szalonna?

- Van, de avas.

- Palástul vetem én a gyomrom annak is. Hát egy messzöly borocska volna-e?

- Van, de hernyós.

- Annak is megfelelek én.

Biz ez egy kicsit meggondolatlan vállalkozás volt, de azért már csak állta az inspektor úr, amit kimondott. A szalonnának ugyan csak a felét tudta lenyelni, a többit a csizmaszárba rebbentette, hogy meg ne bántsa a mérges csárdást, de a messzöly bort egy hajtásra a gallér mögé eresztette, hogy mentül előbb túlessen rajta. Akkor aztán megrázkódott, s hogy dolga végzetlen ne térjen nyugovóra, megkérdezte a csárdást, hogy mivel tartozik.

- Éppen húsz forint - csinálta a számadást kréta nélkül az érdemes hotelier.

- Tessék? - tátotta el a száját az inspektor.

- Húsz forint. Megmondtam magának - nézett farkasszemet a csapláros a vendéggel. - Vagy nem ért az úr magyarul?

De az inspektor nagyon is értett magyarul. Húsz forintért bizony ő el nem földelteti magát ezzel a haramianézésű vademberrel, akiről szemmel látni, hogy egy tálból cseresznyézik a betyárokkal. Csak egyet füttyent, s a varjú se károg többet az ember után.

Az inspektor előgombolta a húsz forintot, s fogatott abban a percben. Inkább nekivágott a zivatarnak, semhogy a zsiványfészekben töltse az éjszakát. Persze azt is megfogadta, hogy nem fordul többet a csárda felé ebben az életben.

De hát az inspektornak szándékát csakúgy a boldog Isten bírja, mint a szegény emberét. Nem telt bele egy esztendő, az inspektor kocsiját megint bekergette a rossz idő a madarásztói csárdába. Azazhogy a kocsis a gazdája megkérdezése nélkül kanyarodott be a kocsiállásba, s mire az inspektor kifelé tudakolta volna az utat, akkorára odatoppant Paplógó uram. Mézes volt a szava, nevetett a képe, mint a bazsarózsa.

- Hozta Isten a tekintetes urat, de régön láttuk erre mifelénk!

- No, most se a magam jószántából lát - morgott az inspektor. - Nézze kend, már megyünk is!

- Nem innen, uram, egy tapodtat se! - állt a kocsi elé szétvetett karokkal a kocsmáros. - Csak nem töszi a tekintetes úr csúffá a házamat?

- No, hát akkor itt a színben pihentetünk egy kicsit - fanyalgott az inspektor. - Hoci csak azt az elemózsiás tarisznyát, Matyi!

Most nőtt csak meg a taraja Paplógó uramnak!

- Azt szeretném én látni, hogy az én csárdámban valaki a magáét fogyassza! Mindjárt leszúrok egy malacot a tekintetes úrnak. Mög a túrós lepényt se veti tán mög?

Mit volt mit tenni, az inspektor úr azt gondolta magában, hogyha már szurkálás lesz, inkább a malacba essen kár, mint őbenne. Kifogatott a Matyival, s megadta magát a sorsnak, amely nem is látszott olyan elviselhetetlennek. Fölséges volt a malacpörkölt, hallatlan tökéletes a túrós lepény, és olyan bor mellé, hogy az nem teremhetett ezen a vidéken. A püspök vállalhatta volna misebornak, bizonyosan valami templomot verhettek fel érte a zsiványok. De micsoda árt kell majd ezért fizetni?

Vacsora után az inspektor fogatni akart, de a csárdás nevetve támaszkodott neki az ajtónak.

- Nincs, akinek parancsoljon az úr. Olyan részeg a kocsis, hogy ágy helyett az itató vályúba feküdt bele, úgy pöcköltem föl a fejét egy káposztáskővel, hogy bele ne fulladjon a jóembör. Muszáj itt éjszakázni a tekintetes úrnak.

- Nagyon nemszeretem hely pedig ez - csavargatta a nyakát a tekintetes úr. - Úgy ver a híre, hogy a betyárok is járatosak erre.

A csapláros édesen elmosolyodott.

- Jó embörök azok, nem bántják a másik jó embört. De mög ha fél a tekintetes úr, fejszével strázsálok a küszöbén.

No, csak ez a biztatás kellett az inspektornak. Egész éjszaka le nem hunyta a szemét. Ha a betyárokat megfelejtette, a vacsora ára nem hagyta nyugodni. Egy százas tán ki se futja, ha az avas szalonnáért meg a bicskanyitogató lőréért húsz pengő volt a sarc.

De hát azért csak megvirradt baj nélkül. A kocsis is kialudta a krepuláját a vályúban, Paplógó uram is kotyogós butellával jött pálinkás jó reggelt kívánni, mégpedig diópálinkást. Az inspektor összeégette vele egy kicsit a torkát, aztán elővette a bugyellárist.

- Mivel tartozók?

- Kinek? - meresztett nagy szemet a csárdás.

- Kinek? Hát kendnek.

- Neköm ugyan nem - rázta a fejét nagy meggyőződéssel Paplógó uram. - Inkább én adok a tekintetes úrnak tizenkilenc forint nyolcvannyolc krajcárt. Ennyi jár vissza a húsz pengőből, akit a múltkor tetszött fizetni. Ehun hoztam is mán ebben az acskóban.

- Nem értem.

- Dehogynem. A múlt vacsora tizenkét krajcárt kóstált.

- Hát akkor mért fizettetett velem húsz forintot?

- Azért, mert annyira volt szükségöm. Nem bírtam volna másképp az árendát kifizetni a városnak. De most mögadom, nézze, ami visszajár, a mostani vacsorát mög fogadja el a tekintetes úr kamatba.

Ilyen ember volt a madarásztói csárdás - mondja K. Szabó Ambrus úr. Én meg elhiszem neki, ámbár úgy rémlik, mintha ezzel a históriával már olvasókönyvben találkoztam volna. De hát az mindegy. Nagyobb baj annál, hogy a madarásztói csárdás nem csinált iskolát. Azazhogy ezt se lehet mondani. Első kiadású madarásztói csárdások ma is találhatók falun-városon. Csak olyan nem akad, aki egy esztendő múlva visszaadjon a vacsora árából.