A lap feldolgozottságának foka

Még egyszer (Kaffka Margit)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Még egyszer
szerző: Kaffka Margit

       Ibolyaszínű, hűvös, tavaszi este volt, és az asszony fekete haját bontogatni kezdte a szél, amelyik egyre a villamosvasút kartonfüggönyei körül hancúrozott. A villanyfényes estében konflisok zakatoltak, csengettek, fütyültek a siető járművek, és a hordárok zagyva lármája, rikkancsok üvöltése hallatszott a siváran, hétköznapian világos körutakon. Ám a népszínházi megállónál kiszállt az asszony, hogy mélyebben magába szívja ezt a levegőt, e mérgezett tavaszi illatokat, amik úgy hatottak most rá, mint a fásult idegzetre egy csodaszép növendékleány bűbájos feslettsége. Szinte belesápadt a lélegzés gyönyörűségébe, és kerekre nyitott, nagy szürke szeme villogott a prémes gallérok közül.

       Karcsú, szép járású asszony volt, abból a vékony csontú, elegáns fajtából, amely teltnek, magasnak, délcegnek látszik, holott csak középnagyságú volt, és vállban előrehajolt kissé. De ahogy könnyű, hullámos lépéseivel végigsiklott a világos falak mentén, a sápadt fényű ívlámpák alatt, valami végtelenül kecses kis lényre, gyámoltalan, de formás és izmos állatkára emlékeztetett, talán egy karcsú süllőhalra, amely ügyesen és könnyedén siklik át a goromba sziklák repedései között. Néhány késett színházlátogató utánafordult, és fiatal urak önkéntelenül az ajkukat csücsörítették.

       Nem vette észre őket és kissé lehajtott fővel, egyenletesen haladt az Andrássy út felé. A vidéken élő asszony mohó örömével csodálta meg ezt az olcsó, reklámos, utcai fényességet, amivel már rég’ idő óta nincs módja egészen betelni. Mikor pedig itt élt, akkor évekkel fiatalabb volt, másképpen látott a szeme, és – véletlenül – itt játszódott le az a kevés történés, ami volt az életében. Véletlenül akkor is ilyen ibolyaszínű, hűvös, tavaszi esték voltak, és éppígy kiabált, zakatolt, csengett a Körút. De azóta már annyiszor gondolt ama régi tavaszestékre, hogy szinte elkoptak már és összekuszálódtak az emlékei. Ebben a percben csak azokhoz a másik életből, születésünk előttről visszaderengő sejtelmekhez hasonlított az, amit gondolt: „Valaha láttam ugyanezt… ugyanígy” és mielőtt világos, tiszta emlékké rögzülhetett volna a lelkében az a néhány régmúlt, ártatlan kóborlás évekkel ezelőtt, hírtelen fölvetette a fejét, és dacosan, erősen belenézett a villanylámpa fényébe.

       Egy sarki kávéház előtt volt, és a rács mögött, a korán kitett borostyánok és tuják ládái árnyékában egy állig begombolkozott férfi kavarta csodálatos régen és kitartón a feketéjét. Az asszony közelgő lépéseire fölrezzent, és merően ránézett ő is, aztán hirtelen, gépiesen, merev mozdulattal köszönt. Az arca csak jóval azután vált meglepetté meg csodálkozóvá.

       Viksi, persze hogy ő volt, Kóczán Viktorin.

       Az asszony az első percben éppúgy bólintott, mint odahaza az útszéli gyerkőcöknek, mintha üvegből vagy levegőből volna az, aki rámosolyog, s túlnéz rajta. Aztán ezzel a merev félmosollyal az ajkán nyugodtan lépett még egynéhányat, egyre távolodva a didergő tujáktól. A sarkon egy percre megállt.

       Mi történt? – töprengett. – Tehát még egyszer!… Ő volt az. És észrevett engem.

       Habozva, öntudatlanul fordult be egy csendesebb utcába. Tehát csakugyan! Amire annyiszor gondolt régen, lázas haraggal vagy bánatos szelídséggel, utóbb már közömbösen is, de mindig biztosan tudva, hogy kell, el kell jönnie, most elkövetkezett. Most! De miért éppen ma? És csak ennyi az egész? Nem kell-e többnek is történnie? Erre se volt már szükség, miért is?…

       Mögötte siető lépések koppantak, egyre közelebb a magányos sikátorban, és ő érezte, hogy nem fog elmenekülni előlük. Most már gyorsan, zihálva lélegzett, és a régi gyönge szorítást érezte a szíve körül. Egy pillanatra szinte fölismerte az érzést. Most következni fog valami, valami történés jön újra feléje az eseménytelen, buta évek után. „Hol is hagytuk el” – küszködött agya zavartan, és csodálatosan idegen, hűvös kézszorítással köszöntötte a férfit, aki éppen melléje érkezett.

– Jó estét!

       Furcsa ez. „Jó estét” – mondta nyugodtan és a csalódástól lehangoltan. Ó, valahogy egészen másképpen gondolta ő ezt. Évekig számított rá, a találkozásra, egy gyönyörű, színpadi véletlenre, amely valami kiválóan alkalmas időben és helyen bogozza össze a céltalan jövésmenésüket. Első időben lázas haraggal gondolt rá, és ágya szélén ülve a gerendás falusi szobában, sokszor hangosan sziszegte bele a gyertyalángba a vádoló, fullánkos szavakat, amiknek hallatára el kell sápadnia, és bíborszínbe fog borulni a homloka. Majd úgy gondolta, nyugodt és barátságos lesz, mint a szerelem előtti időben, majd megvető közönyt próbált megtanulni előre. És újra, máskor, szelíd és bánatos akart lenni, mint a föláldozott élet, de legtöbbször úgy képzelte, hogy nagy sereg ember közt fognak találkozni, és ő kacérkodni fog másokkal, mindenkivel, őrülten, keserűen – hadd lássa. Később elfakultak e gerinctelen, kusza álmok, és olyan régen nem is gondolt már vele, úgy megszokta az életét, amit élnie kellett, most pedig itt van mellette az illatos, lázas estében, és ő fanyarul, tűnődve köszönti: „Jó estét!” Aztán mind a ketten ostoba közhelyeken törték a fejüket.

– Régen láttam – mondta a férfi. – Hallottam, hogy férjhez ment, ugye, már három éve?

– Igen! És maga házas, tudom.

– Négy éve – mondta a férfi, és hirtelen megbánta az ügyetlenségét.

– Hol is laknak?

– Most csak itt, Promontoron. Itt patikát vett az uram. Sokszor járok be ide.

       Ezt a kijelentést az asszony bánta meg. Még egypár ügyetlenséget mondtak egymásnak, aztán elhallgattak mind a ketten.

       A lépéseik csodálatosan egyforma hosszúak voltak most is, mint régen.

       Valami szögleten újra befordultak, és a férfi hirtelen feléje fordult. A hangja közömbösen udvarias akart lenni.

– Most meséljen az uráról, Viktorin.

– Nagyon jó ember! – felelt az asszony nyugtalanul. – Van egy fiam is.

– Nekem, a feleségemnek nincs. Semmi sincs.

– Még mindig betegeskedik a felesége?

– Mindig, szegényke! – és néma kedvetlenséggel szegte le a fejét. Újra hallgattak.

– Viktorin! – kezdte megint a férfi – ugye, annak már hét esztendeje…

– Nyolc.

– Istenem! Akkor futkostam állás után, emlékszik? Nagyon kellett a kenyér, Viktorin.

       Az asszony megértette ebben a könyörgő mentegetést, gyöngén mosolygott.

– Így van az jól.

       A férfi nem felelt. Hallgatva mentek újra, de most már lüktetett, lappangott valami a hallgatásban.

– Hol járt azóta? – erőlködött a férfi. – Hova ment akkor, mindjárt?

– A plébános bátyámhoz, falura. Ez a pesti nagynéném is elment nyaralni valahova, nekem is mennem kellett.

– Én nagyon beteg voltam akkor.

– Tudom.

– Aztán feljött ápolni az asszonynővérem, és sok józan bölcsességet prédikált nekem. Még lázas voltam, úgy emlékszem. Azért nem hittem, amiket magáról meséltek, Viktorin, azután se hittem. De hát olyan nagyon kellett akkor a kenyér.

– Tudom – mondta sietve az asszony, és még a lépteit is meggyorsította önkéntelen, hogy többet ne halljon. Hisz mindent tudott. Ismerte az államtitkár sovány, szőke leányát, aki, úgy mondják, egyszerűen megkérte magának ezt az embert. Mindenki tudta, hogy hivatal jár a leánnyal, sőt pénzről is meséltek. Hogy gyűlölte ő akkor ezt a világos szemű, szívós akaratú teremtést, akinek a szerelme egy hüllő türelmével viselte el a megaláztatásokat, míg ő itt volt, a szép, a diadalmas vetélytárs; és lám, amit akart, mégis kiböjtölte magának. Csodálatos, hogy most valami testvéri részvétet érzett iránta. Most beteg és boldogtalan.

– Most itthon van a felesége?

– Délre kellett mennie.

– Miért nincs vele?

– Hisz dolgom van.

– Úgy?

       Valami csodálatos bágyadt elégedetlenség fogta el az asszonyt. Isten tudja! Ha tegnap valaki bejelenti neki ezt a találkozást, még szívdobogva készült volna rá, mint a nagy eseményekre szokás. Hisz olyan üres, nyugodalmas volt az élete máskülönben. De okvetlen készülnie kellett volna rá. Összeszedni a hangulatait, mint más a toilette-jét, átvirrasztani egy éjszakát legalábbis, előszedni néhány elrejtett, fakó írást, száraz virágot, arcképet, ha ugyan megvan még… De most úgy érezte magát, mint egy rossz dráma szereplői az első felvonás után. Már tisztában volt, hogy el fog romolni ez az este, kelletlenül és szomorúan fog elmúlni, és ezután már igazán nem fog maradni semmi.

       Ismét a férfi szálalt meg. Komoly volt, az arcán a jóságnak azzal a régi megejtő vonásával, ami olyan hatásosan elkülönbözött a rendes, gúnyos modorától.

– Viksi, egy dolgot akarok még kérdezni, ezzel tartozik nekem. Nagyon kérem, könyörgöm, mondja meg, mit gondolt felőlem, amikor a házasságom hírét vette? De nem szépítve, szó szerint mondja el.

       Az asszony megérezte, hogy neki most éppen ilyesvalami kellett. Egy percre fölvillant a szürke, mélységes szeme, és a porcelánosan fehér madonnaarca most szinte gonosz kifejezésű volt.

– Sok mindent gondoltam – mondta őszinte pillantással. – Igazában nem is vártam egyebet. Maga volt a büszke szegénység arisztokratája, a dacos rajongó és vad impresszionista, az örök viaskodó volt, az igazság kóbor lovagja…

– Úgy, úgy! Aki a napnál ebédelt.

– Ennek így kellett történnie, egy csöppet sem lepett meg. A nővére azonban udvariasabb lehetett volna, miért rágalmazott engem azután is.

– Viktorin! Esküszöm, hogy semmit sem tudtam róla akkor. Mikor a bátyád figyelmeztetett, kész voltam nekimenni a világnak. De hát én is nyomorult helyzetben voltam akkor.

– Nem szabad, hogy így beszéljen! – mondta az asszony, és keményen hangsúlyozta az udvarias megszólítást.

– Igaza van. Bocsásson meg.

– A sorsunkat nem szabad bántani. Nekem meg nem ártott a szóbeszéd, hisz látja, férjhez mentem.

– Igen, hát az hogy történt, Viksi? Sohase hittem…

– Egész egyszerűen. Akkor nyáron is a pap bácsinál voltam, és a segédjegyző, az ispán meg a patikus volt körültem. De nemcsak emiatt mentem a patikushoz. Nemcsak a másik kettő miatt, sok más embernél is különbnek láttam.

– Itt Pesten is sokan udvaroltak magának a néni zsúrjain.

– Azok közül egy sem kért meg. Nagyon hóbortosan viselkedtem akkor. De falun megint rendes lány lettem, és az uram nem is járt velem nagyon rosszul. Nagyon szép a kisfiam, már két esztendős, most a legkedvesebb.

       Valami furcsa, ideges erőlködéssel emlegette újra meg újra a fiát. Mint aki vértezni akarja magát, egyre csak arról beszélt, és eközben természetes, nyugodt és egyszerű falusi asszonynak akart látszani.

       Nehezen ment.

– Tudja, Viksi, mire gondolok – szólt közbe a férfi, aki szórakozottan hallgatta. – Most a nagynénje lakása jár az eszemben. S ó, milyen világosan látom egyszerre a kis zöld kanapét, a varrógépet az ablakfülkében, ahol először, tudja?… Én azt a szobát szerettem, nem a szalont, hanem azt, az almahéjszagút, ahol olyan kerek, falusi óra ketyegett. – A csigalábú asztal egyre mondta: „Terülök-terülök!”, mint a mesében, a régi, sèvres-i findzsák meg nevettek és bólingattak a pohárszéken. Úgy szeretnék még egyszer odamenni, igen-igen, menjünk oda, most mindjárt.

       Valami volt ez a régi hangból, és az asszony csalfa, tavaszi mámorban hunyta le egy percre a szemét.

– Istenem, uram! – suttogta halkan, csak épp véletlenül ezt, és a halvány bőre még áttetszőbb lett egy pillanatra.

Ráleltek a régi utakra, és mámorosan, szinte öntudatlanul lebegve járták őket keresztül-kasul. A Duna-parton erős szélroham jött szembe velük.

– A gallérját, Viksi, föl kell hajtani.

       Az asszony gépies engedelmességgel gyűrte föl a puha prémet, és mosolygott. Így mentek soká, együtt, mint régen.

       Csak mikor a csendes, előkelő belvárosi utcába értek, a keskeny átjáróba, ahol a néni lakott, akkor néztek egymásra hirtelen, megrettenve, csodálkozón.

       A néni lakása, az öt első emeleti ablak világosságban úszott, a villamos lámpafény kisugárzott a nyitott erkélyajtón is, megvilágította a tömött, szürke kőkorlátot. Felülről zongoraszó hallatszott, és néhány karcsú árnyék járt-kelt a libbenő függönyök megett.

– Hát még most is fogad a néni? – csodálkozott a férfi.

– Újra négy húga nőtt fel – magyarázta suttogva az asszony.

       Csendesen, elszomorodva ballagtak a kapuig. A férfi szorongva kérdezte:

– Nem megyünk föl, ugye?

       Már a küszöbön voltak, és valami szomorú józanság most már egészen hatalmába kerítette az asszonyt.

– Én fölmegyek, Gábor – mondta most a keresztnevén szólítva őt –, de maga ne jöjjön fel. Tudom, így nem is lehetne, de később se jöjjön, átöltözve sem. Lássa, elfelejtettem mondani az előbb, a néni egészen új bútorokat szerzett megint, és az almaszagú szobából is szalont csináltak most. Lányszalont, mert a mostani húgai közt gazdag lányok is vannak. Általában nagyon megváltozott a néni, én is megváltoztam, maga is. Jobb lesz…

– Mikor jön megint Pestre?

– Nem tudom, éppenséggel nem tudom.

– Viktorin! Nem lehet!

– De. Az jobb lesz úgy, Gábor. Én már olyan jól megszoktam az életet, én már nem is tudnám másképp, nem is bírnám.

– Mi lett belőlünk, Viksi.

– Jobb így. Azért jó, hogy találkoztunk… Az is jó, hogy minden így történt, úgyis elromlott volna lassankint minden, ami valaha szép volt. Isten vele, Gábor, kívánom, hogy hamar egészséges legyen a felesége.

       Gyorsan megfordult, és sietve iramlott föl a lépcsőn. Még látni lehetett a puha, finom köntöse egy-egy redőjét, és egyszer megcsillant a hófehér arcbőre is a lépcsőház lámpája mellett. Aztán sietve csengetett be a kivilágított lakásba.