Mátyás királyról
szerző: Tompa Mihály
Ég már az őrtüz, lángok cikáznak
Erdős tövénél a Hargitának.
Hazug beszéden kapván a székely,
Táborba szállott oktondi ésszel!
Világol a völgy, - fenn barna éj függ, -
Sátor gyanánt áll a terepély bükk;
Sok harci szerszám megtámogatva,
S zagyván szedett nép tanyáz alatta.
Felbolygatott nép ravasz vezérét:
Ott látni Fancsit, Kérdezve néz szét,
Szűk udvarában tábor-tüzének,
Körébe amint többen gyülének.
,Vezér uram hé! minket kegyelmed
Felkölte sok szép igéret mellett!
Kellő a szép szó, de jobb a hadd lám
S ha menne a ló, mért tartja zablán?'
»Zsákmány s dicsőség, derék vitézek!
Mit én igérek s szerzek tinéktek!
De nem siettem, - jó néha a les,
Hogy igy a koncért bizton kitörhess!
Fel most, ki méltó a hősi címre!
Velünk a sors is -! halljátok íme:
Kettétört a kard, mely szabna törvényt...
- Mátyás királynak halála történt!«
E szóra csend lesz, nagy lárma volt bár,
S mint ki roszul hall és ujra szót vár;
Merőn függ a nép vezére ajkán...
- Kétkedve rázván fejét akarhány.
S egy ösmeretlen rögtön előlép,
- Sisak-rostélyzat borítva képét, -
És mond: - ki eddig csak nézte szótlan -
»»Budán halott van! - halott valóban!««
Ama hazug hírt most gyártva épen,
Meghökken Fancsi, - s felnéz sötéten;
Mi ez? ellenség, avvagy barátja,
Magát ki ekkép dolgába ártja?!
Ha cáfol: vágást vágás előzne,
De még bizonylás! kezd fázni tőle...!
S vakösvény e szó: - sürűbe veszvén, -
Budán halott van! vigyázat! ez kém...
»S honnan vitéz úr? - mond Fancsi gőggel, -
- Mely sok vak embert, vesztére tőlt el! -
S ha meg nem sértem, hová törekszik...?«
»»Budáról jöttem s épen csak eddig!««
»Ugy hát, ha zsákba macskát nem árul:
Tán többet is tud Mátyás királyrul?«
»»Tudok! - ki békén s harcban kisértem,
Ösmerve vágyat s titkot szivében!««
»Hohó...! s nem a szót mit ép kiejte?
- Azaz ha holtnak fordulna nyelve -«
»»Lehet! - mert hidd el felőle szentül:
Szózatja könnyen füledbe csendül!««
»S mind ennyi...« - »»Oh nem! még hátra van sok!
- S a hang mely nőtt... nőtt... most szinte harsog -
Tudom: hüséget mikép jutalmaz,
S mit nyer ki vétett: a pártos, a gaz!
Mint mondta, mondom: nincs semmi drága!
Éltem, nyugalmam népem javára!
S ki rút zavargást tudsz bé hüségbe:
Hallj szót galád fő, és ronda népe!«
Zaj kél. Vezér s had most már sokat hall; -
»Ki vagy? halál rád...! föl a sisakkal...!«
»»Legyen! nagyon jó ha láttok s látlak:
Nos...! engem hínak Mátyás királynak!««
S hogy a sisakróst egymásra csesszen;
Vésznél e halk nesz szól rémesebben...
Igen sok egy perc, hogy összefagyjon
A szivben a vér, a szó az ajkon!
S hozzá a vakhit még rémeket told;
Lángszem... fehér arc...! élő-e, vagy holt!?
Élő-e, vagy holt, ki így betoppan...?
S félni miképen kell tőle jobban...!?
»»Mily sok derék tölgy! dús lombja zöldel...
Ha megrakatnám gonosz gyümölccsel...!
Legfőbb helyet fenn, a főnek adván:
De... most az egyszer kegyelmem a fán!««
Babért ohajtván e had vezére:.
Utját ki állná? hadd fusson érte!
És ennyi harcvágy, csatázni mely kész:
Azon segítünk, hogy kárba nem vész.
A lengyel úgy is a magyarra felkelt,
Mentek rá rögtön! nem várva reggelt!
Székely! ha szablyád megülte rozsda:
Kifényesülhet majd vérbe mosdva!
De székely harcolj! harcolj vitézűl!
Mig vérpatak foly holtak szivébűl...
Előre mindig...! ki hátra-fordúl:
E képre bukkan, - s jaj lesz azontúl!
És tudni, székely! javadra lészen:
Hogy nyitva, hunyva jól lát e két szem!
Akárhol a fej, de gondja itt jár...
S Mátyás király él, ha meghal is bár!