Másként halálos csend és néma untság
szerző: Kosztolányi Dezső
Másként halálos csend és néma untság.
Poros akác-sor, vakolatos utcák,
petróleumlámpák és nyugalom,
üveggolyók a kertes udvaron.
Olykor a hárs alatt, árnyas sarokba
kalácsos, tejszínes, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
míg bánatommal egymagamba járok,
a lányok, a buta, vidéki lányok
magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
Majd este, a vendégszobába, hátul
borozgató barátok jönnek össze,
és kártya járja, nevetnek dörögve,
s kiküldenek a füstfelhős szobábul.
Elmúlt egy hét. Most a varrónő jön meg,
s a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.
Hogy vágyom innen el, el messzire,
hol kanyarog a vonatok sine,
s piros, zöld lámpa lángol biztatón,
oda, a sín felé tárom karom.
És nézek a mozdonyra, póznadrótra,
ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s toporgok vivódva,
mint a rabok a börtön udvarán.