Március
szerző: Tóth Árpád
A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrű sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát s a fák
Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repűl:
A földnek a Tavasz telefonál...
És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszűl ezer kis lombkeble keményen,
S a város, ez a bús, tüdőbeteg
Gyári munkás is mozdúl: karjait,
A vézna gyárkéményeket kinyújtja,
Beszippantja a távol illatot,
És mámoros, gyulladt dalokba kezd.
Óh gyúlt világ! óh drága március!
Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja -, a villámló ablakokban
Celzius-létráját riadva kússza
Az izgatott, rab higany-szál: a vén
Hűlő világnak ujra láza van;
Trilláz a fényben reszkető magas
Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény
Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye,
S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakő gránit feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát...
Óh most minden zugát e messzi gömbnek:
Tág tengerek zöldínyű habtaréját,
Folyók parallel partját, ifju erdők
Testén az átnyilalló édes allét,
A földeken a millió barázdát
És minden városok sűrűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dalát a titkos végtelenbe:
Óh élet, élet, élet, Március!
S konok trónusán reszket a halál.