Márai Sándor: A féltékenyek
Theodor Storm híres és csodálatos verse járt egyre a fejemben, amikor Márai Sándor új könyvét olvastam: Die Stadt. A vers a városról, amely a szürke tenger szürke partján fekszik, seitab valahol, bánatos és elhagyott város, de az «az ifjúság varázsa mosolyog fölötte, a tengerparti szürke város fölött». Márai könyve is a Városról szól, az emberiség legértékesebb és legtörékenyebb alkotásáról. Volt már más magyar regény is, amely egy városról szólt, egy nagyvárosról vagy egy kisvárosról, de a Városról még nem írtak, mert nálunk a Várost nem is igen ismerik. Csak most kezdjük felfedezni, amikor talán már késő van. Mint minden társadalmi jelenség, a magyar város is csak akkor tudatosodik az irodalomban, amikor megindult már a semmiség felé vezető úton. Mint pesti, némi féltékeny rezignációval állapítom meg, hogy a Márai-írta város nem Budapest és nem is hasonlít hozzá. És sajnos, Budapest talán nem is város már és többé sosem lesz az: félig még ősmocsár és félig már világváros, de nem város. Pesten született író ezt a könyvet nem tudta volna megírni.
Városon kívül családról szól a regény, a család titkáról, mint Márai legtöbb regénye. Család és város rokon fogalmak: a város néhány régi házból és benne néhány jó családból szokott felépülni, - és a család, titokzatos, mindent túlélő nagy kapcsaival és áttörhetetlen «rangsorával», meg nem határozott «művével», amelyen a regénybeli család minden tagja a maga módján dolgozik, és a tragikus lejtővel, amelyen előbb-utóbb el kell indulnia, a város kicsinyített képe-mása. Márai könyvében a kettő kontúrjai összemosódnak, nem tudjuk, hol megy át a család a városba, az Apa betegsége egyúttal a város betegsége is.
Harmadsoron az «idegenekről» szól ez a könyv. Az idegenekről, akik egy reggel megszállják az alvó várost, eltelepednek rajta, mint egy bacillus-kolónia, és nincs menekvés. Itt válik ez az álom- és lényekregény, amely hol csak súrolja, mint a repülő, szemével a földi dolgokat, hol a végső közös gyökerekből szív fel különös virágba borító nedveket, konkréttá és reálissá, magyarrá. Az idegenek kezébe veszett magyarság regénye, irredenta-regény.
Vannak témák, amelyek olyan egyéniség-alázóan közösek és olyan minden művészin túlmeredően monumentálisak, hogy az igazi írók általában idegenkednek tőlük és átengedik őket lelkes műkedvelőknek vagy ügyes tollászoknak. Ilyen téma volt elsősorban a háború és azután ami a háborúból ránk maradt, az ország feldarabolása. Bármennyire is mindannyiunk életébe belevágó tény ez, az ujjunkon lehetne megszámlálni az igazi alkotásokat, amelyek foglalkoznak vele, félek, hogy egy kezünk ujjain. Külön nehézség, hogy azok az írók, akik elcsatolt területen élve, legkivált volnának hivatva megírni az ottani magyarság sorshelyzetét, politikai okokból, igen érthető módon, nem beszélhetnek arról, amiről beszélni bizonyára a legégetőbb lelki kényszer volna a számukra. Márai abban a szerencsés helyzetben van, hogy onnan jött, de független minden odaáti vonatkozástól és végre megírhatja, amit meg kellett írnia.
Mert meg kellett írnia az irredenta-regényt, belső kötelessége volt a várossal szemben, és ha a feladat nagyon is monumentális, monumentálisan kellett megoldania. Márai írói multjából természetesen következik, - beszélni szinte nem is érdemes róla, - hogy az ő irredentizmusa mentes minden melletverő fenyegetőzéstől, minden ál-villámtól, ami úgyis csak az elcsatolt területek magyarjaira sujtana le, a hivatalosan fémjelzett irredentától stiláris csillagmérföldek választják el, de még a széchenyies önvádnak azt a hangját sem üti meg, amellyel néhány kitünő írónk oly megrendítően közelítette meg a problémát. Abban a művészi elvonatkozottságban, ami A Féltékenyek legfőbb jellemvonása, az elcsatolt magyarság problémája egy népek és fajták fölötti örök dualizmus problémájává válik: a régi szépség harca az új, parvenű csúnyaság ellen. Visszájára fordítja a vádat, amellyel a hódítók a magyarságot illetik: hogy a magyarok egy elavult társadalmi struktúra segítségével szorították vissza az uralmuk alatt álló népek korszerű fejlődését. Mi elavult és mi korszerű, ki tudja. A művésznek csak a szépség valóságához van igazán köze, csak azt látja az idők nagy fordulatából, hogy a régi renddel együtt a bensőséges, harmonikus szépség értékeit ítélték halálra, és ami a helyükbe állt, vásári, rikító disszonáns, égbekiáltó. Magyarnak lenni, «őslakónak» lenni, annyit jelent, mint őrizni a törékeny ereklyét, azt a végső kultúrát, ami túl van minden műveltségen, tudáson és alkotáson, amit nem lehet megtanulni, csak örökölni: a magatartás kultúráját - «idegennek» lenni annyit jelent, mint fekete ruhához sárga cipőt húzni fel. Márai fegyvere az írónia: az idegenek nem gonoszak és nem gyűlöletesek, csak szánalmasak és nevetségesek.
De amikor legkevésbé itthoni röghöz kötött, leginkább nyugatos írónk ilyen monumentális vallomást tesz magyar volta mellett, ugyanakkor vallomást tesz, minden eddiginél erősebben, arról is, hogy örökre nyugathoz tartozik. A könyv hőse nyugatról jön haza a városba, apja betegségének a hírére. Az utolsó éjszakán nyugati szerelmese megjósolja neki, hogy ezentúl olyan lesz, mint a vándor madarak, melyek az évszakokkal együtt költözködnek a tengeren át. «Akkor megtudod majd, hogy két évszak van, két haza és két világ, s örökké vándorolni kell, s mindkettő egyformán tud fájni és hiányozni.»
A nyugati városnak, ahonnan hazajön, nincs neve. Karnaknak nevezik a könyvben, egy hasonlat alapján. Nincs neve a magyar városnak sem, amelynek sorsával a Garren-családé összenőtt és nem is lehet teljesen azonosítani Márai Sándor szülővárosával, amelyet régebbi írásaiból oly meghitten és nosztalgiásan ismerünk. A regényben a várost övező hegyek mögött tenger van, hogy összezavarja túlságosan helyhez kötött földrajzi elképzelésünket. És az idegenek leírása sem illik rá teljesen arra a népre, amely birtokába vette az író szülővárosát: az idegenek egyesítik minden «idegen» ellenszenves és komikus vonásait, elsősorban a románokét. A nagy műről, amelyen a Garren-család dolgozik, sosem tudjuk meg, micsoda, és az Apa betegsége mindig csak «betegség» marad. Az a szó, hogy «magyar», egyszer sem fordul elő a regényben. Álomból és lényegből szövődik össze e regény világa.
A regényírás története szempontjából éppen ez az elvonatkozottság, lebegés, földietlenség a legérdekesebb. A naturalista regény formavilága elméletben már régen megbukott, de a gyakorlatban alig lehet nélküle meglenni. A naturalista módszer túlságosan is megfelel a regény természetének és a naturalista regény eredményei túlságosan nagyszerűek ahhoz, hogy szabadulni lehetne tőlük. A regény, ami a naturalista regényt felváltaná, még mindig csak kísérleti jellegű. A mi irodalmunkban jóformán kísérlet is alig történt. Egyes magyar regények külföldi sikere is talán annak tulajdonítható, hogy nálunk az író ott tart, ahol külföldön már csak a közönség: a naturalizmusnál. Márai Sándor régibb regényeiben is igyekezett elszakadni a naturalizmus formahagyományaitól, kereste a tisztán regényszerűt és azt, ami túlmegy a racionális-naturalista lélektanon, de teljes diadalmas szakítása a naturalizmussal csak most ment végbe, és ebben a regényében találta meg azt, ami a naturalizmus után kell hogy következzék, a szublimáltabb regényművészetet. Megtalálta végre az irracionális őselemet a legpolgáribb életformák mélyén, megtalálta a hétköznapok mögött a leselkedő csodát. Könyve a szublimáció remekműve: megmaradt benne minden, ami a polgári naturalista regényben fontos volt, de Márai kiemelte a naturalista prózából, felemelte a költészet síkjába. Olyan ez a regény, mintha egy polgári ebédlőasztal, a körülötte ülő családtagokkal együtt hirtelen a levegőbe emelkedett volna, és a családtagok most ott, egy méterre a föld színe fölött lebegve, élnének tovább.
A szublimáció nagyszerűségét és értékét különösen az érzi, aki ismeri Márai régebbi írásait és A Féltékenyeket Márai oeuvrejének egészében helyezi el. Megdöbbentő, hogy mennyire összetartozik minden, amit ez az író alkot! A Féltékenyek anyagát és formaszándékát megtaláljuk Márai régebbi írásaiban , de még össze nem olvadva és szublimálatlanul. Az érési processzus - páratlanul izgalmas módon - a szemünk előtt ment végbe. Láthattuk, hogy épül ki fokozatosan a teljességre érett alkotás. A Zendülőkben és az Idegen Emberekben megjelenik a speciális Márai-féle forma, látásmód, regényhangulat. A következő állomás a Polgár Vallomásai, ahol az anyag áll előttünk, teljes anyag-mivoltában, mint megformálatlan, gazdag életmassza. Végül itt, A Féltékenyekben, forma és anyag teljesen egymásra találnak, interpenetrálják egymást és felépül a befejezett alkotás.
Ezen a fokon az anyag már elveszti nyers anyagszerűségét, mint a kő a gótikus templomok falán - a naturalista regény sosem jut el idáig. Szublimálódik egy magasabb, ritkább levegőjű világba, áttetsző és lényegszerű lesz, örök-tartalmú: legenda. A város immár nem egy város, hanem a város mitikus képe, fölötte védőszenttel és négy égtáj-angyallal, a család immár nem család, hanem misztérium és a regény alakjai ... igen, ez a legfontosabb. Ezek már nem a szokott regény «életből vett alakjai», nem «igazi emberek», nem is emberek már talán, hanem a lét valami más kategóriájába tartoznak. Emberfölötti szimbólumokat hordoznak mindannyian: az Apa a végső kultúra, a Magatartás, Péter az irodalom, Edit a művészet, és Emmánuel úr a gazdag ember: ha egy isten-alkotó görög ma élne, így és csakis így jelenhetne meg víziójában a kapitalizmus istene. Ez a regény a legnagyobb kísérlet irodalmunkban a mai élet mítoszának megteremtésére.
Jó regényt írni ma már tudomány és mesterség; mitoszt írni kegyelem dolga. Márai művében a kegyelemszerű kiválasztottság bélyegét a stílus mutatja fel. A Márai-féle stílus, amit annyian utánoznak ma már, aminek jellegzetes tulajdonságait oly könnyű felismerni és utánacsinálni - és mégis utánozhatatlan: nem azért, mert nem lehet a trükkjére rájönni, hanem azért, mert senki más nem bírja lélegzettel. Ez a kegyelem: ez a flatus, ez a bőség, ez a páratlan áradása nyelvnek, gondolatnak, képnek, szavaknak, torlódó mondatoknak. Ebből a szempontból is Márai munkásságának eddigi legmagasabb pontját jelöli ez a könyv: mindig csodáltuk írásaiban a vervet, a fennakadás nélküli mondanitudást, de ezt a bőséget még legáhitatosabb hívei sem tudták elképzelni. Ezt a metódust rajta kívül csak a nagy folyamok ismerik.