Lycidas
Ebben a gyászénekben a költő tudós barátját, Edward King-et siratja el, aki az ír vizeken, Chesterböl való átkelése közben, 1637-ben, szerencsétlenül a tengerbe fulladt. Egyben felhasználja az alkalmat arra is, hogy az uralma tetőfokán álló, romlott papság vesztét megjósolja.
Még egyszer, óh, ti babérok s ti gyenge
Örök repkények s barna mirtusok,
Nyers, friss bogyótok díszét dúlni bújja
Kezem kegyetlen ujja,
Bár a korán letört lomb jajt susog.
Ám szörnyű kényszer rendel és bús ok
Nyaratok zúznom: mert holtnak viszem:
Lycidas meghalt, Lycidas, a zsenge
Pásztor, és árvák mind a virtusok!
Ő érte ki ne zengene? Hiszen
Ő is tudott dalt, mely szökellve lenge.
Míg hát tört teste mély hab közt kereng le,
S himbálva őt szikkasztó szél suhog,
Illő, ha érte zengő könny zuhog.
Kezdjétek el hát, Nővérek, a szent
Kútnál, mely az Olymp tövén fakad,
Ríkassatok ma hangos húrokat!
El hát, hiú félsz s kétség gyáva gúzsa,
Úgy zeng majd drága Múzsa
Énrólam is, ha vár a hamvveder.
S amint most ő megy el,
Rám is békét leng majd a gyászlepel ─,
Hisz egy dombon nőttünk mi fel, s a táj
Árnyas kútfőin együtt várt a nyáj:
Kettesben, együtt, meg se várva, míg
A bérei rétre szemet nyit a Reggel,
Lestük a szélforgót, dudál-e víg
Időt, s indultunk a gyapjas sereggel:
Itatva velük éj friss harmatát,
Míg fénylőn halt alább
Az égen az este-kelt csillag, nyugati tájra;
Ajkunkon füttyengetett a buja
Víg zabszár-furulya,
S nyers szatir-tánc s faunok hasadt patája
Dongott pajzán kiséretet nekünk,
S vén Damoetas vigyázta énekünk.
De, jaj, bús változás! Már messze mentél,
Elmentél, s nem jössz vissza, drága pásztor,
A kakukfüves erdők és a puszta
Barlangodúk, vad indákkal bekúszva
S a visszhang búja gyászol.
A fűzfák lombja és a zöld, bodor
Sok mogyoróbokor
Dalodhoz nem leng halkan, legyezőn ─;
S mint rút üszög, mely friss rózsát kirág,
Mint kullancs, zsenge nyáj közt, új mezőn,
Mint kora fagy, ha már csupa virág
A galagonyaág,
Veszted, Lycidas, úgy szívünkbe vág.
Nimfák! Hol voltatok, midőn a zordon
Hab átcsapott Lycidastok fején?
Hű táncotok nyomát a lejti parton,
A vén, dalos druidák lakhelyén,
S az ős Mona bozontos tetején,
Se Deva tündér tükrén nem találom.
Jaj, kába álom!
Ha jöttetek is volna!... Mindhiába!.;...
Hisz életet lehelni így akart
A Múzsa is szép Orpheus-fiába,
Kiért egész világ volt csupa könny:
De hajh, a vad hullám a holtba mart,
S véres arcát gyors hebrusi özön
Vitte, és várta lesbiai part.
Oh jaj! mit ér hát gondját és baját
A pásztor szűkös életének élni,
S hálátlan Múzsát híven udvarolni?
Nem volna jobb, mint mások, átkarolni Szép Amaryllist s víg lugast cserélni, Vagy simogatni Ncaera haját? ─
Belénk Dicsőség vágyat mért lopott,
─ Oh, nemes lelkek megmaradt hibája!
Hogy kéjt megvetve, éj-napi robot
Közt küzdjünk? Hisz, ha díjunk égi bája
Már-már kigyúlva vetne dús lobot,
Vak Sors dühös ollója metszi gyenge
Fonálját életünknek! '
─ „A földi fény kopott", ─
Zengett most Phoebus reszkető fülembe, ─
„Igaz Dicsőség nem földi növény,
Sem aranyfüstü fény
Hiú dísze, sem lármás földi szó ─,
De Juppiter, a szent örök biró
Szeméből gyúl rátok remek sugára;
Amit hív tettekért majd ő kiró,
Az lesz Dicsőség, érett égi jó!”
Oh, Arethusa, szent habod neszét,
S halk Mincius, zenés sásod szavát
Fölülmúlta e dús égi beszéd! ─
De hadd mondom tovább:
Mint jött Phoebus nyomán egy új herold,
─ Neptun követje volt ─,
Megróni az álnok vihart s habot:
Dühük a szép pásztorra mért csapott?
Megdorgált minden vad szárnyú szelet,
Mely hosszú csőrű szirtfokon dagad,
De íme mind tagad,
S bölcs Aeolustól ez a felelet:
„Börtön zárta a vad szelek raját,
Csönd volt a légben, sík habon a nedves
Panopé játszott s véle száz najád;
Csak a hűtlen, rossz bárkát érje torlás:
Mert gyásszal szurkos, átokkal vitorlás
Deszkái vesztén süllyedt el a kedves!”
Most Camus jött, a tisztes, lassú vén,
Nád-süveg fedte és mohás lepel,
Bús rajzzal s rőt virággal szegve fel,
Jajszók jegyével a szirmok tövén:
„Oh ─ szólt ─ kedvencem ki rabolta el?”
És végsőnek jővén
Ím Galilea szent halásza kél,
Hozván nehéz ércű két kulcsait,
Melyeknek vasa zár, aranya nyit ─,
S mitrás fejét ingatva így beszél:
„Mért nem óvhatlak, ifjú pásztor, itt? ─
Hisz annyi van, ki csak hasának él,
Ki nyáj közé lopózva, csúszva jár,
S mással törődni már ingyen se vél,
Csak gyapjat nyírva víg tort ülni még
S kitúrni azt, ki hű maradt s derék.
Vak szájak! Rosszak, renyhék fogni már
A bot kampóját, s elfeledve rég:
Mit is jelent a pásztor-hivatal!
Mit bánják! Félre gond! Nincs kételyük!
S ha néha ajkukon még némi dal
Fakad, sípjuk nem tud, csak torz zenét;
Éhes juhaik felszegik fejük,
De gyomruk csak szél tölti s rossz szemét,
Míg rágja bévül rontó mételyük,
S körül vad farkas tompa talpa lép,
Mohón és némán lesve fekhelyük.
Ám az ajtón a Gép két karja vár:
S lesújt még egyszer s többé soha már!"
S most, Alpheus, térj meg, elhangzott a zord szó,
Mely megdermesztett; lengj fel, Déli Múzsa!
Ébreszd a völgyet, színt színekre szorzó
Szirmoknak légyen tarka koszorúsa.
Oh, ti völgyek! melyeknek öblén dús a
Mély árny, és szél zeng s friss ölű patak,
Hol az Ebcsillag hő sugara vak,
Nyissátok mind zománcos szemetek,
Zöld fű között, mézízü záporokban,
Ébredjetek tavaszi bíborokban
Primulát hintve, mely árván remeg,
Sápadt jázmint, bokros kakastaréjt,
Fehér szegfűt, árvácska foltos ékét,
Ibolyák szűziségét,
Pézsmarózsát és ékes lonc-karéjt,
Anda kankalint, fejlehajtva búsat,
S minden virágot, amely gyászt visel
Amaranthust, omlón pompázva dúsat,
És nárciszt, könny terhes kelyheivel!
Lepjék Lycidas lomb-ravatalát,
Mert bár csalás ez, enyhébben zokog
Láttán a bú, s halk zsongásba hal át,
Míg jaj, Te drága! ─ messzi partfokok
Közt lengsz, zajos hab-zúzta gyenge csont,
Tán Hebridáknál, s holt szemednek ott,
Míg úszol a hömpölygő ár alatt,
Látkört a vad föld véghatára bont,
Vagy könnytől el nem érhetőn halad
Tested tovább, hol vén Bellerus altat,
S a védett Csúcs nagy víziója vár,
Merre Namancos és Bayona hallgat...
Nézz vissza, Angyal! s ránk ég kegye jut;
Delfinraj! ringasd a fáradt fiút!
Ne sírjatok tovább, bús pásztorok,
Nem halt meg Lycidas! - hagyjuk a jajt!
Bár mélyre nyelte sodró hab-torok,
Miként a nap, ha hullám-ágyra hajt
Lankadt fejet, felcsillog újra majd,
És érces fényű új tüze csorog
Díszül a Hajnal égi homlokára,
Lycidast is mélyből magasba várja
Az, ki a habon nem süllyedve járt,
S ott, új lomb közt, új partokon ha fent ül,
Szűz nektár mossa szétcsapzott haját,
Felé mondhatlan nászi nóta pendül,
Öröm s szerelem dús honára lel,
A szentek enyhe karja fogja fel,
S az édes körnek boldogan örül,
Mely üdv közt lengve üdvöt énekel,
S szeméről minden könnyet letörül.
Im Lycidas! már nem zokog szemünk,
Te légy ezentúl védő szellemünk;
Ki dús díj t nyertél, védőn nyújts ki kart
Mindenkire, ki járja a vihart!
Együgyű pásztor ekként énekelt
Tölgyek s patak közt, míg szürke-sarúsan
Jött a Reggel: a jámbor nóta telt
Zengéssel folyt a gyenge sípon, dúsan.
Majd a nap minden dombot átölelt,
Majd nyugat öblén eltűnt újra búsan;
S a pásztor, kék köpenyjét megszorítva,
Ment, merre új liget friss rétje hítta.