Ludwig August Frankl: Hősök és dalok könyve
szerző: Arany János
HŐSÖK ÉS DALOK KÖNYVE. (Helden- und Liederbuch.) Frankl Lajos Ágosttól. Bécs és Prága, Kober és Markgraf. 1861.
A legújabb német, különösen osztrák költészet ez évi egyik hozományát van alkalmunk bemutatni tisztelt olvasóinknak. Frankl L. Á. neve, gondolom, kevéssé lesz még ismeretes a magyar közönség előtt. Azok, kik Jolovicznak 1853-ban, Lipcsében megjelent „Polyglotte der orientalischen Poesie” czímű érdekes gyűjteményét forgatták, a héber (agadai) költészet mutatványai közt emlékezni fognak talán egy emelkedett hangú költeményre, mely pár évvel ezelőtt egyik divatlapban magyarul is megjelent: A főpap. Jeruzsálem pusztulásakor a romok közt egyedül életben maradt főpap nagy szabású pathoszban tör ki Jehova ellen:
„Te elhagyád ten népedet, |
e perezben egy tündöklő kéz nyúl le hozzá a kulcsért; másnap reggel a főpapot villámsujtottan halva lelik. E költeményt a „Hősök és dalok könyvének” szerzője, Frankl írta. Mennyiben eredeti az, mennyiben átdolgozása valamely talmudi mondának, nincs módunkban eldönteni: de már az említett gyűjteményben olvasva is annyira modernnek találtuk az eszmejárást benne, miszerint gyanúba vettük, hogy csak „pia fallacia” útján kerűlt az agadai költemények közé. Lehet azonban, hogy csirája csakugyan valamely talmudi monda; hanem az alakítás, felfogás, kivitel mai szerzőé, erre sokat mernénk tenni. De a költemény szép, s igen alkalmas, hogy kedvező véleményt támaszszon Frankl múzsája iránt. Ezért hivatkoztunk rá először is.
A ”Hősök és dalok könyve”, czímének megfelelően, két részre szakad: elbeszélőre és lyraira. Amaz sokkal nagyobb. A 416 lapra terjedő kötet három negyede leginkább apró elbeszéléseket tartalmaz, csak egy negyede lyra, s ennek kicsiny része szerelmi. Az epikai osztály ismét alosztályokra ágazik; ú. m. 1. Hősök. 2. Hitbajnokok. 3. Művészek. 4. Próféták. 5. Tarka képek; s a lyrai: 1. Természetképek. 2. Szerelem. 3. Vegyes költemények. — Valóban kedvesen hatott e sorok írójára egy ily kötet, a mi örökös szerelmi nyögdelésink után. Nem, mintha az emberiség leghatalmasb egyszersmind legédesb érzetét a lyrának méltó és mindenkori tárgyául nem vallaná; hanem mert sok a mi sok, — és a mily bűvös hatalommal ragadja meg a lelket egy igazán költői eroticum, épen oly unalmas középszerű turbékolását hallgatni a szerelemnek. Sappho töredék ódája, Burns „Egy hév csókja” minden koron és népen keresztül édes reszketésbe fogja hozni a szíveket: de már Petrarca s nálunk Kisfaludy, fáraszt a thema örök azonságával; hát még Kis Péter vagy Zöld Pál! Ellenben az epikai nem, egy kis lélekkel s előadási ügyességgel, kevesbbé pregnáns elmétől is nyújthat élvezetest, főkép a nálunk annyira mellőzött rövid elbeszélésekben, milyekkel a német irodalom bővelkedik, s hol a különféleség, az úgyszólván lapról-lapra változó tárgy érdeke növeli az olvasás ingerét; míg a mi hasonló gyűjtelékes dalkönyveinkben előre tudjuk, hogy „az a szőke vagy barna kis lyány” ha az első lapon liliom volt, a következőn rózsa lesz, aztán csillag, aztán hattyú, később tündér stb. ... a véghetetlen unalomig. Ezért nem ajánlhatjuk eléggé, kivált ifjabb költőinknek, mint a kik semmi genre-be nem rögzöttek még belé, hogy tekintsenek szét „menny és föld határain”, keressenek új tárgyakat a költészetre, a tárgygyal együtt az előadás formája is változni fog, különféleséget nyer; míg most az előadásnak egy (utánzott) nemébe rekedvén, tehetségöknek annyi érvényt sem tudnak szerezni, a mennyi azt megilletné. Ne akarjanak csillagok lenni nappal: a nap ragyogása elnyomja halvány fenyőket.
E talán már ismételt, de soha eléggé nem ismételhető vonatkozás után költészeti állapotunkra, térjünk vissza az előttünk fekvő gyűjteményhez. A „Hősök” feliratú szakaszban első helyen áll egy nagyobb költői elbeszélés (79. lap), czíme: ”Egy magyar király”. Daczára a rokonszenvnek, melyet szerző a magyar nemzet és története iránt tanusít e művében, nem számíthatjuk azt legsikerűltebb darabjai közé. Az „egy magyar király” Salamon: ennek viszontagságos élete képezi a költemény tárgyát. A választás jó: szerzőnk különösen jó személlel bír, megkapni a történet vagy hagyományban azt, a mi költői alakításra alkalmas. A bukott király története már magától eposzszá gömbölyűl, a minthogy valószínűen eposzból származott Túróczyba: de nem is tett hozzá a magáéból Frankl, a külső felöltöztetésen kivűl, semmit, vagy ha igen. nincs köszönet benne. Lehet, hogy a nem magvar olvasó dicsérni fogja compositióját: de mi csak Túróczy néhány fejezetét látjuk — igaz hogy csinos — versekbe öltöztetve, s a tárgy annyira ismeretes előttünk, hogy nálunk az utolsó ember is megbotránkozik már első lapjain a költeménynek hol szerző a „korona és kard” episodját, mely Endre és Béla közt esett, Salamon és László által játszatja el. A szakaszok czimei: 1. Korona és kard, 2. Ima és árulás, (Túróczy: LII). 3. Az ütközet (Mogyoród, Túróczy, u. o.). 4. A gyűrű (Salamon szabadon bocsáttatása Sz. István teste fölemelése alkalmával). 5. Az apácza (folytatása az előbbi szakasznak). 6. Anya és fiú. (Salamon kezet emel anyjára, szerzőnknél tőrt). 7. Az ország klenodiumai (melyeket Salamon elhány magáról s eltűnik). 8. Király és koldús (Salamon mint koldús, László ünnepélyén). 9. Az ének vége (Salamon mint remete). Mindebben mi kevés újat lelünk, hanemha itt-amott a szembetűnően idegen felfogást, s a nyelv meg öltöztetés díszeit, a külső leírásokat, képeket stb. Azon módja ez az epikai előadásnak, mely pár tízév előtt nálunk is uralkodó vala: történetek egybefüggő sorát lehetőleg csinos külformába önteni, a belalakítással nem sokat törődvén. S ez annál felötlőbb e gyűjtelékben, mert a többi apró elbeszélés nem a részek külső „kifestegetése”, hanem az alapgondolat, vagy a cselekvés főmozzanatának kiemelése felé irányúl, s így sokkal helyesb úton jár. Valamely kész történetet fölvenni, descriptiókkal vagy itt-ott a működő személy lelki állapotának külső, nem tetteiben nyilatkozó rajzával felékesgetni: ez könnyű, de gyermekes módja is az eposzírásnak, hasonló ahhoz, mint mikor a költészeti osztályban feladott tárgyat kell kiszélesíteni, s azé a diadal, ki legcsinosabb külsőbe tudja öltöztetni a más gondolatját, a kész eseményt. Hanem az ily feldolgozás ne tartson aztán igényt a költészet magasztos nevére: ahhoz egyéb is kell. Szándékosan időzünk e tárgynál egy kissé hosszabban: mert éppen e nyavalya az, melyből sehogy sem tud a mi elbeszélő költészetünk kilábolni. Balladaíróink, tíz közül kilencz esetben, mego!vas a históriából egy nevezetes tényt: ez s amaz hős mikép vette be a várat, hogyan vágta le ellenségét, mily vitézül esett el, kevesed magával roppant túlerő által elborítva, stb: gondolja, ez neki jó tárgy. Tíz-húsz évvel ezelőtt igen hatalmas dictiót adott volna hőse szájába, aztán leírta volna a harczot, hogyan esik el, utolsó szava is a hon dicsősége stb. Most némi komázó discursusba elegyíti ellenfelével: „add meg magad Hasszán basa” — „Nem adom biz én Csór vitéz” — s miután egymást jól leszidták, a vége ismét az, hogy megöli ez amazt. Tehát semmi alapeszme, alaphang, alapérzés, melyből az egész kifejlődnék, semmi összeütközés, bonyolódás, lélektani fejlés, semmi cselekvény, mely belül, az érzésben, elhatározásban, jellemben menne véghez, semmi fordulat; szóval mi sem mutatja, hogy az író megragadta volna tárgyának költői oldalát, vagy életet lehellt volna a holt eseménybe, mely a nélkül csak oly puszta anyag, mint a márvány, melyből a szobrász képezi alakját. így aztán ott lehet a párbeszéd, a refrain, a középrím s mindazon külsőség, melyeket eltanulni könnyű: a lényeg mit sem változott, csak az irály.
Frankl apró elbeszélései nem balladák, de azért többnyire megvan bennök egy költői alapgondolat, s bírván saját hangulattal, képesek az olvasóban hasonlót támasztani. Ő a mondában vagy történetben megkapja azon „valamit”, a mely lelke annak mintegy, s legigénytelenebb darabja is bír legalább egy költői anecdoton érdekével. Hanem rendesen több ennél. így „Ottó császár temetése” (Kaiser Otto’s Leichenzug), mely mingyárt „SaIamon” után következik, sajátságos erővel ragadja meg képzeletünket. Az olasz földön titkos méreg által elhunyt császár koporsóját négy hű szolgája vállra veszi, s kevésszámú, csak 300 főből álló kísérete azon merényre vetemedik, hogy fejedelmök holt testét, ellenséges tartományokon keresztül, német földre szállítsa eltemetni. A gyászmenet indul, városokon, mezőkön áthalad, a harangok zúgnak a merre vonúl, néha ellencsapat támadását kell visszavernie, s megfogyva, de buzgalmában nem csüggedve érkezik a német hazába. — Az „Egy éj” hibásabb compositio. Rablók támadnak meg éjjel egy várat. Miután mindent megöltek, kiraboltak, felgyújtottak, észreveszik, hogy a vezér nincs sehol. Ez nem tud menekülni a lángoló épületből, kétségbeesetten futkos a fenyegető, csodásan üldöző lángok között. Végre egy szobába nyit, hol a megölt várúr két csecsemője, fiú és leány, alszik. Ezeket, mentő angyalúl, ölébe ragadja, istenhez fohászkodván, hogy életükért tartsa meg az övét, s egy elszánt ugrással a mélybe zuhan, társai közé, sértetlenűl maga is és a gyermekek. Ez esemény forduló pont életében. Istenhez tér: neveli a csecsemőket. A fiú, midőn felserdűl, s a volt rabló elbeszéli neki atyja mikénti halálát, bajvivásra kényszeríti nevelőjét, ez elesik, megismeri, hogy méltán; s halála perczét a leány gyöngédsége s a fiú megbánása engeszteli. — Mindez egy kissé túl van csinálva. A szabadulási mozzanat jó, de elég is lett volna annyi. Isten irgalma nem játszik az emberrel, „ő nem akarja, hogy a bűnös elveszszen, hanem, hogy megtérjen és éljen”. Ezt az Irás mondja, de az aesthetika is hasonlót követel. Ha egyszer a bűnös (— tragikai egyén) lelkében megtörött, azontúl élete vagy halála közönyös dolog. S a rabló megtörése már az éji jelenettel, nem a külső boszúval történt, mely e szerint nem is hat ránk semmit. — „Dávid király halotti menete” nem ér föl a másik temetéssel, melyről fönebb volt szó. Hogy egy sas a Libánonról kiterjeszti szárnyait a kísérők felett, ennek nincs az a megragadó hatása, mert tisztán jelkép, mint az Ottó császár bujdosó holttestének. — „Oroszlánszívű Richárd és Szaladin” ügyesen használja fel a keleties allegóriái beszédmódot. Richárd és Szaladin szemközt állnak a csatatéren, s az első szeretne fegyvernyugvást kötni, mert hada éhet, szomjat szenved. Ellensége nagylelkűségéhez folyamodik hát, de úgy, hogy magát se alázza meg. „Kétszáz sólymot küldenék — izeni — de a hőség miatt megbetegültek, küldj kétszáz galambot, a mitől megerősödjenek.” Szaladin elérti a képbeszédet: békét ajánl és eleséget küld. — Az egész egy adoma, de mennyivel kedvesb olvasmány mint X úr szívgyötrelme vagy boldogsága hol édes, hol savanyú lében eresztve föl!
A „Hősök” osztályát még „Sándor-regék” czím alatt négy, s „Napoleon alakok” közös felirattal három költemény szaporítja. A Sándor-félékbőI egy szintén megjelent volt agadai mutatványúl a fönemlített gyűjteményben; czíme: „A kaponya” (Der Todtenkopf). Ez már inkább elárulja ódon eredetét, mint az idézett „Főpap”, s úgy látszik, lényegében talmudi, szerzőé csupán a kidolgozás. Sándor, a nagy király, kiről Frankl egy másik költeményében írja, hogy „neve szent a zsidók előtt, mert tisztelettel lépett vala templomukba, s üdvözlé papjaikat”, ki „pergamentjeikből a monda aranyfényében ragyog és róla beszél a kegyes Talmud” — a világbíró fejdelem, miután a földön hódítni valót nem talál, kedvet kap leszállni a holtak országába. De csakhamar nem jól érzi magát a rideg tartományban, visszakívánkozik, s az alvilág kapusa egy halálfejet nyom kezébe, jelűl, hogy odalenn járt. A kaponya elébb könnyű, de mind súlyosabb lesz, majd a földre rántja vivőjét. Csodálkozva megméreti: elébb vassal, aztán aranynyal, utóbb koronáját veti a serpenyőbe, de a kaponya nem is billen. Végre egyik bölcse tanácsára: „annyi földet teszen a mérlegbe, mennyi az emberből lesz a sírban” s a fő, mint pehely röpül a magasba. — Könnyen gondolható tanúlság zárja be az egészet; és a didacticus irány nagyon valószínűvé teszi, hogy a talmudi eredet nem pusztán ráfogás. Kevesebb költészet van a „Sírok remetéje” czímű mondában. Sándor, diadalmai közt, bizonyos országba ér, hol egykor hatalmas királyok uralkodtak vala, de már elhaltak. „Alakjuk alig kivehető már az emlékeken — nevök alig olvasható kiásott, elkopott arany pénzeiken.” A nagy király kérdezi: él-e még e királyház valami sarja. Él, mondják, egy remete a sírok közt. Sándor meglátogatja egész kíséretével, s kérdésére, miért lakik temetőben, felel a királyutód, épen egy pár kaponyát forgatva kezén: „A különbséget akarom puhatolni: királyné vagy szolgáé volt-e valamelyik e csontok közől.” — A „Királyfi tanítja” és „Halhatlanság itala” egészen mai szabásúak, s kivált az utóbbi, mely rövidebb költői beszélylyé nyúlik, nem üres a költészettől. — A „Napoleon-alakok” közöl a két utolsó: „Belerophon” és „II. Napoleon” — nem annyira elbeszélő, mint alkalmi költemény. Amaz a nagy császár hamvainak átköltöztetését rajzolja a czímben nevezett hajón, melynek „lelke reszket, a delejtű”; ez a reichstadti herczeg maneseinek van szentelve. Mindkettő a napóleoni eszmék diadalát hirdeti a régi politika-s népvaksággal szemközt, emelkedett hangon, mindazáltal kissé puffaszkodó előadással. Egyszerűbb, s epigrammai rövidsége mellett a gondolat erélye által megkapóbb: „A császár képe.” Egy festő felszólítja Napoleont, engedné levenni magát. Jó, de mi állásban? kérdi a császár; mert nemcsak az arczvonások, az állás a kifejező. A festő, harcztéren, kardjára támaszkodva, gondolja. „Nem, mester! — felel az újvilág hérosza — nem kard víja ki a népek harczát: fess engem márvány-nyugodtan egy bősz paripán!”
A „Hitbajnokok” osztálya igen különböző hangú s becsű költeményeket tartalmaz. Mint elbeszélés, formában, hangban legteljesebb a már említett „Főpap”, mely itt a Jolowitz-féle kiadástól némileg eltér, s „Az utolsó főpap” czímet visel. „Jochanan ben Sakai”> egy héber hitbajnok neve, ki a szent város pusztulásakor az ostromló római táborba menekülvén, azt kéri kegyelműl a vezértől, engedtessék meg neki az ifjúság tanítása. A római vezér teljesíti kívánságát, nem is gyanítva hogy ezáltal a zsidó nép örök felvilágosodása van megadva, s hogy „az ércz Róma el fog veszni, sok népet elfú a vihar, de Juda szelleme feltámad, miként sas a romok fölott”. Szerző t. i. mint azt az eddigiekből is gyaníthattuk, héber. Meggyőződéséből nem csinál titkot, lelkesül hitéért, melyet úgy fog fel, s csak annyiban méltányol, mint a tiszta szellemi világosság vallását, hitsorsosit és tanítóit pedig, mint „Jehova szent nomádjait, kik eszmenyájakat legeltetnek szélylyel a foldön”; de másrészt nem késik ostorát emelni önfeleire, látván, hogy szellemi hivatásuk betöltése helyett az „arany borjú” imádásába vannak merülve. Ez látható, mély meggyőződés, mint minden a mi lélekből jön, tiszteletre gerjeszt, s ama valódiságot adja költészetének, mely el nem hibázhatja útját az olvasó rokonszenvéhez. Légy meghatva erős hittől akármiben, s tudd azt költőileg kifejezni: veled érzünk mi is bizonynyal, noha véleményben külön járunk. Így a „Ben Sakai” költeményt olvasván, a felekezetesség szava sem képes elnyomni költőnk diadalát, midőn felkiált, hogy a máglyán „ugyanazon zsoltárok zengése mellett hamvaszták el az ő hitfeleit, melyek először az ő királyköltőjök ajkán hangzottak vala”. — „Chanina ben Teradjon” is egy ily vértanú, kinek állhatatosságán annyira megindul pogány őre, hogy rajongó lelkesedéssel osztozik máglyája dicsőségében. E költemény hangja is magasztos. A törvény kőtábláiról így emlékezik: „Alkotmánya az égnek, melyet a királyok királya örök márványlapokba vésett világos gyémánt ujjaival.” S a bölcs rabbi, midőn tanítványit oktatja, egész keletien: „merít a szó arany vedreivel az örök fénygondolatok tengeréből” t. i. a szent Írásból. — Egy harmadik „Az újonmegtalált” melyben egy áttérni kényszerűlt zsidó lélekgyötrelmei és tűzhalála rajzoltatnak, csekélyebb értékű, s a mellett némileg szerző egy külön beszélyében: „A primator” — ismételve is lőn az alapeszme, némi változtatással. De sajátszerű benyomást tesz ránk a rövid költemény, melynek czíme: „Sír az isten.” Egy rabbi van ebben feltűntetve, ki soha sem meri élvezni az élet vidámságát, mert a Kabalah írásai azt mondják, hogy Jehova szíve minden nap egy másodperczig siratja választott és büntetett népét; a rabbi tehát attól fél, hogy azon perczben találna örűlni, mikor isten sír. Ujabb bizonysága ez szerző tehetségének, hogyan tudja megragadni a költői mozzanatot, még a Kabalah avult pergamentjein is. Ezt szeretném, ha mi eltanulnók tőle, midőn régi krónikáinkat forgatjuk. Sokszor egy mellékesen odavetett szó, egy homályos záradék, oly magot képez, mely a költő lelkében megfoganva a legszebb virággá fejlődhetik.
De nemcsak a héber hitvallók és vértanúk eszmeharcza ragadja költőnket tiszteletre: ő mindenütt lelkesedik, hol a szellem szabadsága megveti az anyagi kényszer korlátait. „Jeromos Kosztniczban” börtön és máglya rettentései közt már-már megtántorodik, midőn Huss árnyéka megjelenvén erőt ad neki, hogy vidáman léphessen a lángok közé. „Hutten végrendelete” egyszerűségében oly megható, hogy kedvünk volna lefordítani. A világosság bátor bajnoka, az „epistolae obscurorum virorum” lángszellemű írója, halálos ágyán fekszik. A halál eltanulta tőle jelmondatát: „Jacta alea!” és most a fény és szabadság viadora élettelen hever. A sötétség emberei könnyebben és vidáman lélekzenek a hírre, hogy Hutten kiadta lelkét. Mint ujjong a csoport, mely másszor bagolyként riad vala szélylyel, ha ő fényes szövétnekét azok sötét éjébe sütötte. De ő e hitben halt meg: „nem örökös az éj, s a szabadság harcza, bár sokszor megvesztve, utoljára győz”. Most egy ember lép a szűk szobába. Nem úgy, lassabban járj Zwingli! épen most szunnyada el. Jöttél a szeretet hű szavával köszönteni barátodat: de ő, — nyugtalan, tudod! mint mindig, — sietve elköltözött. És Zwingli áll megrendűlten és könnye görög, mintha szívéből egy darab szakadna ki. Aztán lehajlik a halotthoz és örök frigy jeléül keresztet csókol annak homlokára, szemeire, szájára. Majd fölemelkedve széttekint: mily szegényes minden a szobába! Egy kard, a biblia, egy rövidre használt írótoll — mind ez, a mit barátja keresett életében: „puha nyugalomra oly kevés, harczra és győzelemre oly sok!” — A nap rikító fénye süt a szegényes hajlék e holmijára, — és a bajnok arczán a halál fennsége nyugszik. Zwingli pedig komolyhatározottan veszi a tollat, könyvet, kardot: „én vagyok örökösöd, Uli! (Ulrik), ha isten akarja, méltó is hozzád”. — Fesse ezt valaki, s íme a megható kép! —”Egy lángünnep”, mely a hindu nőégetést ábrázolja, részünkről annyiban kifogás alá esik, hogy a babona rajongóit nem kellett volna az eszme és meggyőződés bajnokai közé keverni. A galamb, mely az önkéntes áldozatok fejéről a lángok közül égbe szárnyalván, a halhatlan lelket jelképezi, megadja ugyan e költeménynek is az eszmei szökellést: de mégis levon a „szabadság és világosság hőseinek” rajzából, ha velők egy sorban az emberi nem sötét tévedése, mint hasonlóan meggyőződés harcza, emeltetik ki. — A „Jezsuita és czimbalom” — hogy a zeneüldöző bigot végre is halála óráján a zene hangjaiban talál enyhülést — nem méltó e hitbajnokok közé; a „Mai legenda” is alább, a tarka képek közé illett volna. Ez utóbbinak tartalma ennyi. Egy ifjú predikátor, éjjel, ágyban, készül a holnapi egyházi-beszédre. Álom veszi körűl, s egy halvány árnyat lát bejőni, mely kirántja kezéből szépen megírt prédikációját, s elégeti a gyertyán. Reggel, ébredve, örűl, hogy csak álom volt: keresi az iratot: hát a szép beszédnek csupán hamvát leli, arczán, vánkosán elhintve, (t. i. álma a valót szőtte be: írása csakugyan meggyúlt s elégett a gyertyán); de a textus, isten igéje, épen maradt a lángoktól. Alapeszméjét könnyű kitalálni: a szentírás örök; emberi magyarázata veszendő. S ezzel a „Hitbajnokok” osztálya be van rekesztve.
Nem fogjuk a hátralevő darabokat hasonló részletességgel ismertetni. A „művészek” osztálya leginkább egyes adomákon alapúl. „Tizián és V. Károly” a nagyon ismeretes ecset-fölvételt adja; a „Haydn-fiúk”-ban, ezek szülőhelyére, Rohrauba, vezet a költő bennünket. „Mozart fülmiléje” a nagy mester halálakor még egyet énekel, mit a látogatók Mozart lelkének gondolnak, aztán megreped a szíve. „Goethe és Beethoven” egy adomát ír le e két nagy művészről, melyben a compositor szerénysége mellett „ő excellenciája” húzza a rövidebbet, ki egy séta alkalmával zúgolódván a szüntelen köszöngető sokaságra, válaszúl nyeri Beethoventől: „ej, Exzellenz! ne szidja szegény embereket, hátha nekem köszönnek!” Beethovenről még más két adomát is veszünk: hogyan térnek ki előle a paraszt fuvarosok, midőn elmerűlve ábrándozik az út közepén; és hogyan ingerli a bikát, hogy bassus hangjában gyönyörködjék, s midőn életveszélyből ragadják ki barátai, hogyan dicséri annak legalsó F-jét, nem gondolván szarvaira. De valamennyi közt legsikerűltebb „Schiller, mint hadisebész”. Schiller a parancsnok elé van rendelve „rapportra”, — s ez a goromba úr szidja, mikép csak subordinatust szidni lehet: hogy tönkre teszi a kórházat, nem érti mesterségét, rabló-komédiákat firkál s több efféle. A szegény szóhoz sem juthat, csupán ezt remegi folyvást: „Herr Kommandant” — de mindannyiszor félbeszakíttatik. Végre a „Herr Kommandant” kiadja az utat a hadseregtől. „És Schiller a poéták közé állt” — végzi be szerzőnk nyomatékkal. Igen jó forma. A „Herr von Schiller” kevesebbet ér, — de megint szép, s már nem pusztán anecdoton, hanem balladai lendülettel bíró a „Rouget de Lisle”. Ez neve a marseillaise költőjének. A júliusi forradalomkor egy kis padlásszobában lakik a 89-diki agg. Egyszer hall lármát, fegyvercsörgést alant az utczán s az „Allons enfants de la patrie!” harsogó hangjait. Lelkében fölmerűlnek (s ez a gyönyörű lélektani vonás) — nem a régi dicsőség, lelkesedés, az első forradalom fényoldalai, hanem, mint félénk, kiábrándult öreghez illik, a nyaktiló véres jelenetei, s mind azon szörnyűsége, melyek az ő dala hangjainál elkövetve lőnek. — De költőnk vigasztalja: „Ruoget de Lisle! fejér hajad kárhoztatja ifjúságod tüzét; a szabadság férfiainak dalod szent volt s lesz örökké. Rouget de Lisle! jut eszedbe az éj, midőn lángolva bortól szerelemtől szavaid (értsd: a versszöveg) csatájához a rohamzenét költötted? S midőn aztán kedvesed eldalolta reggel barátid körében: hangjánál egy fényes szellem (t. i. a szabadság) jelent meg közöttük. Elsápadtak, könyjük csordult, némán ölelék meg egymást — aztán az utczán zendűlt az meg, mindig erősebben. Ki a kapun, át hegyenvölgyön, kunyhóban és palotákban; mint csataének, győzelmi vagy halál-ünnepen. S mint dicsőség hymnusa s gyalázat éneke a guillotine villámlása mellett, zúg és növekszik vala folyvást, mint egy éneklő lavina. És felhangzik az mindenütt, hol nehéz láncz csörög, az egész földön: sereg nem vitt soha diadalmasabb harczokat, hogy győzelemre jusson a szabadság. „Allons enfants”, hangzik ismét fel a júliusi naphoz. Rouget de Lisle! a mi téged elborzaszt, az az ifjú szabadság győzelem-kéje.”
Azon szakasz, mely „Próféták” felírással van jelölve, mint várni lehet, legnagyobb részt a héber előkorban játszik. Rachelre, a zsidók ősanyjára, ki talmudi hit szerint mindig feltámad, ha fiainak vigasztalásra, segélyre, mennyei világosságra van szüksége, e madonnaszerű jelképére a közös anyai szeretetnek, vonatkozó darab van öt: „Rachel temetése”, „József”, „Saul”, „Bujdosás a számkivetésbe”, „Óhajtás Rachel után.” A négy első epikai, az utolsó egészen subjectiv panaszt, vágyat fejez ki, s gyönyörű elégia. „Kanaán, atyáink földe — folytatja — hol patakban foly a méz, hol szünetlen kék menny ömlik a czédrus-tetők körűl; hárfák és zsoltárok honja, istenigért csodaföld, pálmáid árnyából néped számkivetve, űzve bolyg! A föld égő pusztaságin, túl hegyen és völgyön és minden tenger partvidékén, szétfuvallva hímlik el.” Egy Benóni (fájdalom fia) itt e földön, Messiásban hisz s bolyong, és reméli, hogy megváltva őshonába eljut még... Ah, de hosszú szolgaságban, már-már önfeledve teng, s a kicsúfolt átkos népen űl sötétlő hatalom. Fél-gonoszan, fél-őrülten egy bálvány felé hajolt, és mint hajdan, eszeveszve lejt arany borjú körűl. Páskha-éjen a pohárt még piros borral tölti, és várja, egy láthatlan ivó (Illyés próféta) szabadítni eljövend. Páskha-éjen félig értett dallamát is zengi még: „ki vezérli, uram, vissza néped Kánaán felé? Ah, de nyisd meg minden ország kapuját és — ő marad! minden tenger kikötőjét — s hívó szódra nem figyel! Régi rabkint börtönéből szabadúlni vágya nincs, bántja a sugár és féli a szabadság nappalát” stb. — Azután Rachelhez fordul, mennyi bensőséggel, azt csak az eredeti szöveg olvasásakor érezzük s nem tehetjük, hogy föl ne gerjedjen rokonszenvünk a fájdalom ez őszinte hangja iránt:
Geist der Mutter, Geist des Trostes, |
Mózest érdeklő költemény van e szakaszban négy, egyik sem valami kitűnő; és három arab monda.
A „Tarka Képek” csoportjából egy balladai alakítású mondát kell kiemelnünk, czíme: „Troján király”. Ama daemoni balladák közűl való, hol csodás sejtelmek, titkos hatalmak működése, vagy a népmonda ábrándjai vannak a képzelemre erősen ható cselekvénynyé domborítva. „Troján király uralg éjjel magános várlakában; csak éjjel száll csatára is, fekete ménen robogva. Sötét palástban éjjel űl csupán törvény-tanácsot. Napfény nem látta őt soha, s ő szüntelen csak éjét. — Fenn a csillag rég tündököl, széltől zúg a haraszt; sötét ménjén fut a király: „Hallo! virrad napom!” Király elől, apród után, kiséri tűzlidércz, üvöltve a csikasz vad is rájok szemet mereszt. Tüskén-bokron, völgyön-hegyen száguld az éji pár, mikéntha légben őszi szél zuhogva kotraná. Felhőserényt a barna mén hogy úsztat a szelen! s hő vágyban lángol két szeme szikrázó csillaga. Most egy sötétlő sziklavár előtt mond a király: „Ho! tartsd meg, apród a lovam; mielőtt virrad, megyünk.” Hűs szirtteremben a király szép hölgy ölén pihen; apródja másodszor kopog: méned tombol, prüszög!” „„Hadd tomboljon, hadd prüszögjön! elérünk hajnalig!”” De nemsokára visszatér az apród és kopog: „Fel, fel királyom, kél a reg!” „„Ha! ébred gyilkosom? Úgy, szép arám, isten veled, míg újra éj leszen.”” Fel, lóra, fel; száguldanak, most itt és már amott — mén viszi a királyt, avagy mindkettőt a vihar? Hogy nyúlik el a barna mén, felhőserénye úsz. „No még, lovam, most rajta még — a míg jó helyt leszünk.” Szürkűl — beburkolódzva hajt hegy-völgyön a király. „Oh, egy szép asszony tőnkre tesz! jaj, ott kél a sugár.” Démonilag szökell a mén, vadúl zúg, mint a szél. „Utánam fényláncsát dobál a nap; jaj! elhalok.” Zúgó lováról, mely neki bokrodzott s nyugta nincs, a földre dobja most magát: „szolgám, takarj be jól!” Az megteszi s bércz-odvba tűn, világos lesz az ég; hűs légben reszket a bogáncs, s úgy izzad a király. A mén prüszög, tajtékot hány, s fogával a köpenyt lovagjáról lerántja s fölnyerítve száll tova; száll bérczeken a szirt-ürig s habzón alárohan, lengő sörénye reggeli felhőkint szétfoszol. És haldokolva a király fetreng s a fény előtt világos harmattá foly el, besírván a mezőt. — Az olvasó észre fogta venni az allegóriai alapeszmét e költeményben, de az ily allegória nem tartozik ama rosszhírűek közé, mert úgy van adva, hogy inkább a képzelemre hasson, mint az értelemre s a forma szerencsésen van választva hozzá: mint ballada úgyis megállhat, ha semmi czélzást nem keresünk benne. — A „Tűz van! tűz van!” komikai legenda, mely szintén érdemli, hogy tartalmát érintsük néhány szóval. Egy bölcs és erényes rabbihoz szép nő száll éjszakára. Megvendégli, nyugalomra bocsátja, háza lapos tetején; maga is lefekszik földszint. A kisértő azonban nem hagyja alunni, éjfélkor a szent férfiú fölkel, létrát támaszt a födélhez s megindul fölfelé. Szíve dobog, nemesebb része küzd benne az indulattal, s megijedvén magától, hogy a kísértéstől szabaduljon, fellármázza cselédségét: „tűz van! tűz van!” Hol? — kérdik. „Itt bennem! — jobb egy perczig a ti gúnyotoktól lenni sújtva, mint istentől egy örökléten által.” — A „Gyermektelen” ugyanaz a népmonda, melyet „Anna” czím alatt Lenau is feldolgozott és jobban, mint szerzőnk. Tartalma ismeretes: egy ara, testi hiúságból feláldozza — búzaszemek jelképében babonásan leőrölteti — leendő magzatait, s ezért keményen lakol. Lenau inkább balladai formában adja, szerzőnknél jobban elterped az olasz terzinákban. — Kiemelendő még e csoportból: „Zsidók és czigányok” — melyben e két keleti faj érdekes párhuzamba tétetik, és: „Milits, a zászlótartó” — mely egy szerb eposz minden kellékével bír; nem tudjuk, eredeti-e; ha utánzás, nagyon ügyes. S ezzel bezárhatjuk a „Tarka Képeket”, — lyrai költeményeit pedig szerzőnknek, melyek formában csinosak, olykor velősek is, de mégsem képezik erősb oldalát, a legutolsó verssel, noha csak elnagyolt fordításban:
A GÉNIUSZ BILINCSBEN |
Mindezek után nem a mi dolgunk, hogy kiszabjuk Frankl helyét a német Parnassuson. Munkája nekünk élvezetet nyújtja, s ennyiben megérdemlé, hogy ismertessük.