Ludacskai, aki koporsóját eladta
| Ludacskai, aki koporsóját eladta szerző: Krúdy Gyula |
Ez a történet, származására nézve, felvidéki, szép hangú harangok mesemondásai mellett született azon a földön, ahol voltaképpen örökké gyermekek maradnak az emberek. Közben tán meg is halnak, anélkül hogy idejük lett volna igazán megöregedni. Lám, a szilvás szekerek is késő ősszel érnek el idáig, amikor már máshol régen megunták az ízét.
Nem csoda tehát, ha ötvenesztendős korukban is csinálnak itt mindenféle bolondságokat az emberek, mert mindig ifjaknak érzik magukat. Itt volt például Ludacskai, aki ötvenesztendős korában bocsátotta áruba a koporsóját, holott más jóravaló ember éppen ilyen idő tájt kezd elgondolkozni azon, hogy mi a manó történik vele akkor, ha egy napon nem tud felkelni az ágyából, és csak az ablakon át nézegetheti az első hóesést, amely másoknak annyi örömöt okoz? Az igazi gondok az ágyban szokták elővenni az embert, amikor nem lehet előlük semerre se menekülni. Addig, amíg a templomba vagy korcsmákba vezető gyalogutat kitapossák az embernek, addig voltaképpen nincsen nagyobb baj. El lehet menni akár egyik, akár másik helyre, aszerint, kinek milyen a természete. De az ágyban... legfeljebb a párnáját fordíthatja meg a feje alatt a beteg ember, és emígy szakíthat búskomoly gondolataival, hogy új gyászruhás járókelőkkel találkozzon a gondolatok országútján. Ludacskai éppen akkor adta el a koporsóját, amikor életében először megbetegedett.
Ludacskai, miután vallásos, szentképgyűjtő takácscsaládból származott: darab ideig tartogatta a podolini hagyományokat. A koporsóját ugyanakkor megvette, amikor megházasodott. Egy nagynénjétől örökölte azt az emeletes házat, amelyben a podolini piacon lakott, mint akárki más. De mégis inkább a földszinten lakott, mert az emelet sötét és barátságtalan volt. Árnyékokkal lehetett találkozni a suta lépcsőkön. Valahol be volt törve egy ablak - vagy nyitva maradt egy ablak -, amelyre sohasem lehetett rájönni. Ezt csak az örökhagyó nagynéni, született Rák Amália tudta volna megmondani. És a nyitott ablak miatt kellemetlen légáramlások voltak a sötét, lakatlan emeleten, ha Ludacskai néhanapján felment körülnézni. Mintha valami láthatatlan ellenség lakott volna vele együtt a háztető alatt. A háziurat valósággal lekergette ez az ellenség az emeletről. Itt helyezte el tehát Ludacskai a koporsóját, egy alig bútorozott szobában, közel a fal mellett, hogy a láthatatlan ellenségnek emígy is bosszúságot szerezzen. Ő maga feleségével a földszintes, bolthajtásos szobákat foglalta el, és csak azokat fűttette a hosszú-hosszú teleken, amikor az udvarról elfogytak sorban azok a fenyőfa boglyák, amelyeket ott nyaranta felhalmozott. (Ludacskai postamester volt, elegendő vagyonkája is volt, éppen a takácsősök igyekvése folytán. Éppen ezért a posta részére külön hivatali helyiséget tartott fenn, a szolgabíróság házában.) Ezekben a sapka alakú, földszintes szobákban mendegélt az élet és a feleség (született Wittkó Franciska) körülbelül huszonöt esztendeig, amikor Franciskának ritkuló, szürkülő hajából mindinkább kidudorodott az a gömböcske, amelyet feje tetején viselt. Daganat, szemölcs, gumó vagy ilyesféle volt ez, amely együtt született Franciskával. Mikor a daganat már egészen láthatóvá lett, akkor az asszony is meghalt. A földszinten, a családi ágyban. Ludacskai egész nap ríva ült a postahivatalban, mintha még tótul is elfelejtett volna, magyarul beszélt a bocskoros látogatókkal. De a koporsóját, amelyet az emeleten őrzött: nem adta oda az asszonynak sem, csináltatott új koporsót a helybeli asztalossal az asszony számára.
Nem adta oda a koporsót akkor sem, amikor valóban ágrólszakadt rokonok keresgélték fel az élet folyamán, akiknek nemzetségfájáról egy-egy levél lefordult az esztendők során. - Nem - mondta a postamester -, ne vegyétek el tőlem azt, amiben megnyugvásomat lelem. Talán éppen azért nem félek a haláltól, mert a koporsót készenlétben tartom. - A nagy reményekkel induló rokonok, akik azt hitték, hogy az ő fájdalmukban, hangos kétségbeesésükben az egész világ (így Ludacskai is) részt vesz, lekókadt fejjel hagyták el a postahivatalt. Ludacskai még szeretett Miska vagy Flórián bátyjának se adta oda a koporsót, pedig a koporsó, mint akár a ruha, éppen Miska vagy Flórián úr termetéhez lett volna szabva. Ludacskai általában nem szerette a gyászba öltözött embereket, mert ezek mindig több igényt támasztanak vala az élethez, mint a mindennapi emberek.
Ebben a városkában, amely a vasúti vonal kiépítése előtt valóban az Isten háta mögé került a téli hónapokban, sokszor lett volna szükség Ludacskai koporsójára, amikor az asztalos se volt kéznél. Mint valami nemzeti vagyonra, számítottak rá a rokonok a haldokló ágya körül. - Ej, mégiscsak ideadja végeredményében a postamester a koporsóját, amikor az utak járhatatlanok, nem lehet semerre se küldeni koporsóért - mondogatták, miközben megnyugtatták a haldoklót is. Hiszen Ludacskai végeredményben nem volt rossz ember.
De a postamester mindig rossz ember lett, amikor a koporsóját el akarták csalogatni tőle.
- Sohase kapom vissza. Mert koporsót nem szokás visszaadni, mint a virágot vagy a könyvet sem - mondogatta Ludacskai. Talán igaza is volt.
*
Az ember azt hihetné, hogy az ilyen, hó alá temetett városkában nem történhetik semmi a postamesterrel, ami kizökkentené őt a mindennapok egyhangúságából. A postamester elmegy reggel - télen egy órával későbben -, elveszi a postát, még Amerikába is. A postaszekér megjön délután, ilyenkor a kocsis mindig részeg egy kicsit, mert útközben, akármilyen fertelmes időjárás van, mindig találkozik vándorlókkal, kóborlókkal, akik a postakocsist, mint állami alkalmazottat, szívesen megkínálják egy pohár innivalóval. A postamester mindennapi teendői közé tartozik, hogy a kocsist ilyenkor figyelmeztesse szolgálati kötelességére. Mert a pos¬tának nem szabad megállani semmiféle gyaluforgácsos ház előtt, mindig egyenletes tempó¬ban kell hajtania, még ha vasvilla hullana is az égből. A kocsis ezalatt szótlanul szer¬szá¬mozik, megszokta már ezeket a tanításokat, legfeljebb azon képed el, ha a postamester vala¬mely új kifejezést kever a mondanivaló közé. Így elbámészkodik egy újfajta káromkodáson, amelyet a postamester napközben a hivatalban hallott; - és a kocsis valóban napokig jól viseli magát, amikor ilyen meglepetéssel szolgál neki Ludacskai.
Mondom, hogy a hivatalban nem történt olyan dolog, amely miatt a postamesternek változ¬tatni kellett volna eddigi szokásain - pedig mégiscsak a hivatali élet egyhangúságában kell keresni mindazon változások okát, amelyek a postamester életében beállottak. Akkor már ötödik éve volt özvegyember, amire kicsit büszke is volt, hogy öt éven át megtartotta a hűségét holt feleségéhez (született Wittkó Franciskához). Kevés ember tenne meg ilyent Podolinban, ahol özvegyember mégse töltheti mindig a legnagyobb magányban életét. De a postamester megtette. Az ötödik esztendőben történt, amikor a szilvás szekerek elfoglalták helyüket a piacon, és némi idegenforgalmat idéztek elő a városkában, hogy a postakocsival egy szürke ruhás és ócska kalapos nő is érkezett a délutáni postával, a kocsis mellett foglalván helyet a bakon, és a nagymama esernyőjét tartogatta a kezében.
- Micsoda madárijesztőt hoztál? - kiáltott fel a postamester; amikor tótul, magyarul összeszidta a postakocsist.
- Kérem, postamester úr, én nem vagyok madárijesztő, hanem az új postáskisasszony, akit ide a kerület küldött, hogy a tekintetes úrnak segédkezzek - mondta most a kis aszalt szilva, aki olyan világból jöhetett ide, amely világban nyár végével a világnak is, a postáskisasszonynak is szenvedni kell - holott itt, a Felvidéken hosszúak az őszök, talán éppen azért, mert igazi nyár nincs sohasem.
- Tehát magácska az új postáskisasszony, akiről már hallottam?
- Igenis, én leszek ezentúl a segédje postamester úrnak, miután a kerület így intézkedett - felelt a kis hervadtság, és formátlan, nagy cipőiben talpra ugrott a kis erőszakos, nem várta meg, hogy a kocsis vagy a postamester segítsen neki a leszállásnál. - Férfias teremtés! - mondta később a postamester, mikor visszaemlékezett erre a bemutatkozásra. - Csányi Ilona a nevem! - Olyan komolyan mondta ezt, mintha a postamesternek tudnia kellene erről a névről. - Hja, a század vége, a fin de siècle új női típusokat teremt - gondolta magában a postamester, és bosszús féltékenységében megint csak nekiesett a postakocsisnak, akit részeg disznónak nevezett.
A postáskisasszony megérkezése Podolinba, a postamester részéről ezzel körülbelül elintéztetett volna, ha a kis, fonnyadt teremtés beleegyezett volna, hogy Ludacskai éppen csak a postabélyegzőt bízza rá: erőszakos kis hölgy volt ez, aki a postamestert mentesíteni akarta minden munkától. Valósággal kivette kezéből a hivatalos iratokat, lajstromokat, rendelke¬zéseket, amelyek a vidéki postamestereknek annyi felesleges fejtörést okoznak, sohasem hagyják békében az embert a kerületében!
- Majd én, Ludacskai úr - mondta már nem is szolgálatkészséggel, hanem bizonyos fölényes¬séggel, amikor a postamestert a legújabb rendelkezések felett való fejcsóválásokon érte. - Mi tudjuk, hogy mit akar a kerület, mert hisz ismerjük a kerületi embereket.
Ilonkának, a postáskisasszonynak, ilyenkor valóban pecsétviasz- és csirizszaga volt, mint valami postacsomagnak. Ludacskai, akinek a kerületi hivatalról mindig megvolt a maga véleménye, hogy csak abból élnek, hogy a szegény kis postamestereket szekírozzák, bizonyos bámulattal nézte a kerületi központból idekerült kisasszonyt, aki egyetlen betekintés után eligazodott a legbonyolultabb rendelkezéseken.
- Az én időmben néhány gimnáziumi osztály elvégzése és kellő kaució letétele elegendő volt a postamesterséghez. És nem volt semmi baj. Maga mit végzett, kisasszony?
- Ó, nekünk külön tanfolyamunk van - felelt a ráncos szilvácska, és a postamester akkor látta azokat a karvédőket, ezeket a fekete vásznakat, amelyeket Ilonka ruhakímélés szempontjából karjára húzott.
De hát ez mind semmiség volt ahhoz, amit Ilonka az öltözködés terén a hivatalos órák el¬múltával produkált. Aranyzsinóros blúza volt, mint valami férfinak. Férfias, katonás, hivatalos blúza, amelyen még zsebek is voltak. És aranyzsinóros tiszti sapkát nyomott a fejére, a kontyára; így sétált végig a piacon, midőn a hivatalos óra elmúlott. Fekete szoknyája, amely¬nek ugyancsak zsebei voltak, mint a reverendának. És Ilona, ez a századvégi nő, a szoknyája zsebébe dugta a kezét.
Megérem, hogy maholnap csibukozni fog a promenádon - mondogatta magában a postames¬ter, amikor a piac túlsó oldalára került, mintha még a találkozást is kerülni akarta volna az új postáskisasszonnyal. Az útjába kerülő ismerősöknek pedig csendesen panaszkodott:
- Én valóban nem tehetek róla, hogy ilyen “századvégi” hölgyet küldött ide a kerület a nyakamra, pokolba. Azt hiszem, hogy ki akar túrni az állásomból. Ezektől a modern nőktől minden kitelik - mondta a postamester a piac túlsó oldalán, amikor a postáskisasszonyt aranyos blúzában és tiszti sapkájában megpillantotta a promenádon. - Istenem, ha szegény feleségem, Wittkó Franciska ezt látná, hogy milyen nők vannak a világon!
Az ismerősök, rokonok, más atyafiak, akik a podolini piacra valóban nem azért léptek ki, hogy a postamester panaszait hallgassák, aki egyetlen esetben sem adta kölcsön a koporsóját: bizonyos kárörömmel integetnek vala Ludacskai felé. No, ez is megkapta a magáét az új postáskisasszonnyal. Vén gazember volt egész életében. Itt van végre az a nő, aki szégyent hoz reája a csendes Wittkó Franciska után. Az emberek rosszak. Szerették azt hinni, hogy Ludacskai komolyan bánkódik postáskisasszonya magaviselete miatt.
Pedig a haddelhadd csak ezután következett. Ezután kezdtek csak beszélgetni a fösvény Ludacskairól, aki nem adta soha senkinek kölcsön a koporsóját. (Az emberek elfelejtik, hogy csak egyetlenegyszer lehet kölcsönbe adni egy koporsót.)
A postáskisasszony az aranytrombitás nyakjelzésű kabátkában és barna, jelentéktelen kontyán a tiszti sapkával, természetesen a helybeli gyógyszerésszel ismerkedett meg elsősorban. Valamely nőies apróságra volt szüksége a patikában. Valamely semmiséges kis skatulyára, kenőcsre vagy szappanra, amint a nők el szokták indítani a maguk ügyeit. A kenőcsös skatulya vétele után egy hét múlva már ismerte a postáskisasszony mindazokat, akik a patikába gyo¬mor¬erősítés, szívbaj vagy fecsegés miatt bejárogattak. Magától megy az ilyen a kisvárosban. A rajztanár kezdte. Igaz, hogy civil ember volt, nőtlen is. Semmi feltűnőség tehát, ha a rajztanár udvarolva végigkísérte a postáskisasszonyt hivatal után a piaci sétányon. Honnan lehet azt megállapítani, hogy mely férfi udvarol? Talán abból is, hogy az udvarló mindig nagyon vigyáz arra, hogy melyik oldalán haladjon a nőnek. Másodszor: van a lábaknak olyan sajátságos rugalmasságuk, amelyek azon a kövezeten se botlanak, amely kövezettel a podolini piac ki volt rakva. Be sokszor kitörhetné a nyakát az udvarló ezen a kövezeten, ahol lépcsők, esőcsatornák, kővályúk és magaslatok váltogatják egymást, mert mindenki a kedve szerint építette a kövezetet a háza elé. Nem a szomszéd kedvéért. A rajztanár, egy mókusbajuszú, kék szemű emberke tehát nem törte ki a nyakát, hanem még ennél is többet tett. Bemutogatta a kolostori tanárokat a postáskisasszonynak. A szép, komoly piarista papokat, akik esténként ugyancsak sétát szoktak tenni a piacon: tüntetőleg mutogatta be a kis rajztanár, hogy a postáskisasszonynak emígy is udvaroljon. És mennyi csodálatos mondanivalója volt Fasler főtisztelendő úrról, a matematika, valamint fizika tanáráról; Matokási főtisztelendő úrról, a magyar irodalom tanáráról. A szegény rajztanár, mikor észrevette, hogy a postáskisasszonyt jobban érdeklik a kolostor nagy tudományú papjai, mint az ő jelentéktelen személye, mindig a piaristákról beszélt, úgy akarván feltüntetni a dolgot, mintha azok volnának legbizalmasabb barátai. Ezek a nagy tudományú férfiak.
- Hátha még Moos Nep. János igazgató urat ismerné nagysád! - lelkendezett az evetke külsejű rajztanár.
De arra valójában még a postáskisasszony se mert komolyan gondolni. Ilyenformán történt, hogy a hivatali óra után a tiszti sapkás kis aszaltszilva a legelőkelőbb helybeli urak társasá¬gában jelent meg a promenádon. A kis rajztanár kötelességének tartotta, hogy mindenkit megismertessen a városkában a postáskisasszonnyal. Amíg maga tán szerelem miatt gyötrő¬dött.
*
De gyötrődött már más is, akire eddig senki sem gondolt. Ludacskai, a fösvény Ludacskai volt az, aki postáskisasszonya sikerét látván: olyan betegségbe esett, amelyet csak a legszeren¬csétlenebb emberek ismernek. A postamester féltékeny lett, mint valami Othello.
A postamester, aki idáig büszke volt arra, hogy özvegységébe semmiféle idegen érzelem nem avatkozott: piactéri házából, a vasrácsos ablak mögül olykor szinte fél lábon állva figyelte a promenádi eseményeket. Az ősz hosszú volt, az alkonyat bágyadt volt, a faleveleknek eszük ágában sem volt lehullani, amikor a postáskisasszony úgy rendezte a dolgát, hogy minden ismerősének találkozót adott a hivatali óra után a sétatéren. Ott voltak a nagy tudományú szerzetesek, a gyógyszerész, a rajztanár, a helybeli szolgabíró, miután az urak mégiscsak egymás társaságát keresték, és éppen a postáskisasszony volt az, aki itt, az idegenben, közel a lengyel határszélhez, összetartotta őket. Hangosan és előkelően hangzott a diadalmas magyar szó a félig tót, félig cipszer városka sétaterén, mint talán az angol szó hangzik az indiai gyar¬matokon. A postáskisasszony egyszer dúdolgatni kezdett magában egy mélabús magyar dalt. Előbb csak halkan, mintegy csak a maga mulattatására. De a papok, civilek mind felfigyeltek a dalocska hallatára. Páros csillag az ég alján, egyik fényes, másik halvány... - mondogatta a dalocska. És a társaság tagjai valamiképpen loppal elnézegettek arra Toporc felé, amerre Magyarország van. - A mi kis Blahánénk! - kiáltotta a rajztanár.
*
Most már rohamosan fejlődött a postamester betegsége, amelyről sokáig maga sem tudott. Különösen azóta lett nagyon aggasztó az egészségi állapota, mióta a langyos, őszi estéken rendszeres éneklések voltak a sétatéren a magyar társaság részéről. A kis “aszaltszilva” nagyon csínján bánt a hangocskájával, de a helybeli szolgabíró annál inkább kieresztette a hangját. A postamester a nyitott ablaknál hallgatózott. Kínban, gyötrelemben, féltékeny¬ségben, de hát nem tehetett semmit. A kis “aszaltszilva” pontosan elvégezte a maga hivatali teendőit, meggyőzte a postakocsist arról, hogy nem kell minden utazásában leinni magát, a hivatal papirosai sohase voltak olyan nagy rendben, mint éppen ekkoriban... Talán még a tótok is több levelet írtak Amerikába, mint annak előtte. - A postamester olykor napokig ágyban maradt, mert minden tagját fájlalta. Nem, sehogy se akart a postáskisasszonnyal találkozni. Erőt gyűjtött magában, hogy láthassa harag, indulat, mérgesség nélkül azt a betolakodott leányt, aki felborította a városka rendjét.
No, de szerencsére elkövetkezett a téli idő!
Az évszakok, az időjárások, az időváltozások igazában nem is tudják, hogy mennyi örömet tudnak okozni némelyeknek. A postamester például csaknem kiugrott a bőréből örömében, amikor egy reggelen észrevette, hogy apró hópelyheket fújdogál a szél a hegyek felől. Ezek a hideg üzenetek, a postamester véleménye szerint, Ilonának szólnak. Vége van az esti koncertezésnek, dalos hölgy, vége van a hosszadalmas, ábrándos játéknak, sétahölgy, aki órákig sétáltatta a podolini intelligenciát a piacon; vége van a társadalmi sikereknek, nagy tudományú papoknak, szolgabíróknak, patikusoknak, rajztanároknak, itt a tél, az alkony sötét, a házakból nem mernek kimozdulni az emberek. No, kisasszony, most aztán mit fogunk csinálni az estéinkkel?
Ludacskai kipirult arccal sietett a hivatalába, végre elérkezett az ő ideje. Délfelé még inkább sűrűsödött a hóesés, hogy a postáról már a járókelőket sem lehetett látni, pedig az ilyen időben nagy értéke van minden járókelőnek. A postamester ravaszdi sóhajtással nézett az időjárásba:
- Kisasszony, most már így marad az idő sokáig, nagyon sokáig, nem lehet többé megváltoz¬tatni. Sajnos, a mi Kárpátunk nem tréfál. Csend, álom, nyugalom költözik a városba. A posta¬kocsisnak megint meg kell engedni, hogy pálinkát igyon. Hol is van a maga szállása, kis¬asszony?
Ilona valóban megrendülve nézett a téli világba.
- Eddig sohasem kérdezte, postamester úr, hol lakom. A város végén lakom. Egy csűrben, vagy ha jobban tetszik, egy kamrában. Szegény tótoknál, akik a tiszti sapkámtól félnek, s azért adnak szállást. Postahadnagy vagyok...
- A tiszti sapka! Én sohase hordtam tiszti sapkát, pedig férfi vagyok.
A szilvafán maradt kis szilva most hirtelen elpityeredett.
- Ó, ha tudtam volna, hogy postamester urat ez bántja, sohase tettem volna a fejemre.
Ludacskai nagylelkű volt.
- Most már megbocsátottam, mert látom őszinte megbánását - felelt a postamester. - Igen, fájt, hogy a hivatalban sohasem tette fel a sapkát, hanem csak hivatalon kívül. Itt sohase vette fel az aranyos kabátot sem.
- Ezentúl mindig felveszem!
- No, jó - mondá csillapítótag Ludacskai, mert nem akart egyszerre mindent elérni -, csak ne koptassuk el azt a kabátot, mert még szükség lehet rá. Ámde a nagy telekben, a nagy havakban többé nem lakhatik a város végén, Ilona, mert sötét van reggel is, éjszaka van este is. Itt kellene valahol a piacon, a közelben laknia. Például nálam. Ott, az emeleten.
Félig hátat fordított a fösvény Ludacskai a postáskisasszonynak, mikor ezt kimondta, de azért látta, hogy a “kis aszaltszilva” elsápad, a szívéhez kap, és a hivatali asztalra hajtja fejét:
- Ó, a tekintetes úr koporsójával lakjam együtt? Ezt nem kívánhatja tőlem, bármennyit is vétettem a tiszti sapka viseletével. Inkább elhelyezésemet kérem a kerülettől.
- De hát mit csináljak a koporsómmal? Csak nem tehetem ki az utcára? - kiáltott fel mogorván Ludacskai. - Azt a koporsót idestova harminc esztendeje őrzöm. Nem adtam oda sem a feleségemnek, sem a rokonomnak, sem a jó barátomnak. Most kitegyem az utcára? Megváljak tőle, amikor éppen az adott mindig biztonságot életemben, hogy nem történhetik velem nagyobb baj, mert mindent elrendeztem halálom esetére?! Beleüthet a mennydörgős mennykő a házamba, biztosítva van a késmárki ügynökségnél. Nyugdíjba küldhet a kerület, akkor is van megélhetésem. Megsántulhatok, megvakulhatok, mint Dillenberger, az elődöm, az államnak kötelessége gondoskodni rólam. Végrendeletem már tíz esztendeje készen van, letétbe helyezve a megfelelő hatóságnál. És koporsóm az emeleten... Csak nem tehetem ki az utcára?
A postamester nyugodtan, meggondoltan beszélt, mint aki egy életprogramot mond el, amely programot magában bizonyára sokszor elmondott. Védelmezte a koporsóját, mint tulajdonát, amely mellette leend az utolsó percben is. Az “aszaltszilva” azonban csak tovább sírdogált a főnök komoly, meggondolt szavaira. Csendesen, kitartóan sírt, mint a hóesés hulldogált a homályba borult városka felett. Az ilyen homályos, kedvetlen, céltalan napok szoktak legveszedelmesebbek lenni. Pláne, még ha sírdogál is valaki a szobában, cinkefogó orral, boldogtalan szemmel, halálra keserítvén magát és szomszédságát.
Két-három téli napon át bírta a postamester a női könnyeket, a boldogtalan szipákolásokat a háta mögött, az elfojtott sóhajtásokat.
- Kisasszony, kérje az elhelyezését, mert engem beteggé tesz sírdogálásával, mint a jókedvé¬vel! - kiáltott fel egy magányos napon a postamester. - Én is csak ember vagyok, és a türel¬memnek van határa.
A “kis aszaltszilva” nagyot nézett erre a fordulatra. Kimeresztette a szemét, és váratlansággal meresztette a főnökére. Ámde most az egyszer hajthatatlannak bizonyult. - Kisasszony, kérje az elhelyezését... - Éppen most, amikor a postamester koporsójának szándékozott szentelni életét, miután a nyári esték lovagjai az időjárás miatt elmaradoztak? - Kisasszony, kérje az elhelyezését... - Hát kérte, könnytelenül, megerősödve, szinte bosszúállóan.
A postáskisasszonyt nem messzire helyezték a kerületből, csak a szomszédos Lublóra. Elment, üres lett a postahivatal, a rajztanár és a többiek hiába kopogtattak a hivatalban. Csak Ludacskai ült ott a maga összeroppant öregségében - mert hisz fájdalmas volt neki a jobb keze távozása. De a postamester jó kedvet színlelt betegségében:
- Most már eladom a koporsómat, ki lehet hirdetni a városban. Eladom a koporsót, mert nekem aligha lesz többé szükségem rá.
És valóban el is adta az asztalosnak a postamester a koporsóját. Pedig éppen nemsokára neki magának lett volna rá szüksége. Tesznek néha bolondokat az emberek a haláluk előtt.