Lourdes
A vasúton Lourdes-ba utaztam én,
kék partokon, és szikrázott a fény.
Cin-színű hegy a sugaras uton.
„Jézus!” dalolt a nép a vasuton.
Lázas, szilaj és vakbuzgó csapat,
az arca csupa por és csupa nap.
Nagy hassal bicegett sok nyomorult,
karját kitárta s a porba borult.
Kékfüggönyös szószéken egy pap állt:
„Imádkozzunk!" mondotta s prédikált.
És néha-néha jöttek furcsa nők:
„Jézus! Jézus!” búsan daloltak ők!
Dalolt a körmenet. A lobogók
selymén betűk aranyja lobogott.
A nap fehéren-izzón tündökölt,
lángolt a vén torony, az ég, a föld.
De egy hordágyon pihegett nehány
száraz gallyon egy haldokló leány.
Az apja hajadonfőtt vitte őt,
ott álltak bátyjai az ágy előtt.
Oly szép volt! tizennyolc éveske volt
és mosolygott; fehér volt, mint a hold.
Dalolt a körmenet. A lobogók
selymén betűk aranyja lobogott.
Sírtam, de összepréseltem fogam
s szerettem őt — éreztem — boldogan.
Ó! rám mosolygott, bánattal tele,
fehér rózsát himbált szelíd keze.
Jaj, hol van most? Ó jaj, mi van veled?
Meghaltál, édes? úgy szerettelek.
Uram, ne öld meg, a keze finom,
a karja lágy volt, mint a liliom.
Ne öld meg őt! — jaj, szánd meg a szegényt,
agg apja hajadonfőtt, esdve kért.