Lomha gályán
szerző: Tóth Árpád
Ó ifjuság! már fényed, a messze fény
Alásülyed, mint távol az éghatár
Mélyén letűnő drága csillag,
S vak vizen ing tova lomha gályám!
Igy, férfigondok barna fedélzetén,
Míg sors sodor, mint gyorsrohamú vad ár,
S míg forgató örvények nyílnak,
Igy mulik el botor éltem árván.
S ülök s szivemre lebben az esti bú
S szárnyával, melynek pelyhe sötét selyem
Úgy ér, mint tó fölött ha fecske
Csap tova s lágy gyürü kél a vízen.
S kérdem: borongsz hát ujra ma rest fiú?
S szelid igent int csüggeteg fejem
S emlékek sírnak, mintha este
Hársak ezüst dala fájva zizzen.
S a hársak közt jár s néha megáll a vágy
És méla bottal rajzol a bús utak
Porába furcsa figurákat
S drága betűt szeretőm nevéből.
S eszembe jut, hogy isteni válla lágy
S a kék haj langyos árja a karcsu nyak
Szelíd lejtőjén átfoly s bágyadt
Szép szeme nedves a vágy hevétől.
S szilaj jajom kél: hajnali, bíbor ég
Alján kigyúló zöld ragyogás! sziget!
Ó, vársz még, távol, boldog Élet,
Hol sohasem lesz az alkonyom bús?
Avagy fordítsam már a siró kerék
Kormányát bárhogy, part sohsem integet?
Amerikámat, amig élek,
Sohse lelem, szomorú Kolumbus?