Lila Ákác
szerző: Krúdy Gyula
Ez a címe Szép Ernő regényének és színdarabjának. Én ugyan jobban szeretem a falusi fehér ákácot, mint a Gerbaud-pavilon mögött nyíló lila Ákácot, - de én is voltam pesti fiatalember, én is voltam lila ákác, én is voltam Csacsinszky Pál...
Ki ez a Csacsinszky Pál
Mi vagyunk mindnyájan, pesti férfiak, akik manapság már beborult homlokkal, meteorológiai jelekkel megkülönböztetett arccal, szivarfüst hajjal, magányos varjúként maradt lélekkel, zsalugáteres szemmel éljük a jelen időt és gondolatunk elszökdösik a mostani gazdától, mint a lopott ló vagy elcsalt eb hazaszökdösik nagy messziségből is. Ez a pesti Eugen Anyégin, ez a boldogtalan Csacsinszky jár-kel most Odesszában, száműzetésben, párostalanul, úgy elmaradt mögötte a múlt idő, a lila színű ifjúság, - a sétapálcát lengető, a Girardi-kalapot félrecsapó, füttyös és szentszerelmes ifjúság, hogy könnyezni sem tud már, amikor hirtelen saját magával találkozik a Nagymező utcában.
A színdarabot valóban a legstílusosabb utcában, a Csacsinszkyak régi utcájában játsszák. Szemközt az egykori orfeummal és télikerttel, egy dalnyi távolra a valamikori Casinótól... utcában, amelynek kövezetén annyi Tót Manci szarvaslába, pergő bokája dagadt meg az ifjúsági séták után... ahol a házak helyén emlékkönyvek szenderegnek, amely emlékkönyvekbe csaknem minden pesti fiatalember beírta nevét, feljegyezte veréb-vágyát vagy vadgalamb-búgásos, olthatatlan szenvedélyét... utca, ahol a kölnivizes előkelőségű Bizonyosnék nevét sóhajtották éjszakánként, (amikor a delnő azt hitte, hogy fülelő kis papucsain kívül senki sem gondol rá) és a Tót Mancik húsvéti rózsavízben fürösztötték meg dúlt arcukat a szegény fiatalemberek... utca, ahol éjszaka senki sem halt meg a férfisoron lévők közül, mert minden ákácfánál patika volt a szerelmi nyavalya ellen, mint Firenzében a pestis idején.
"Csacsinszky" úgy lép ki a színpadra, mint ahogy a költőket ifjúkorunkban elképzeltük, amikor még riadtan dobogtatták kismadár-szívünket Byron, Puskin és Petőfi Sándor megfogó tenyerei. Ez a színész egyébként is bizonyítványt hozott arról, hogy ő is Árkádiában született, egy kunyhóban a "céltalan lantverőkkel". De most talán meghatóbb a hangja, mint máskor, mert egy bankiroda levélpapirosára írja azt a betűt, amellyel kedvese neve kezdődik. Zeng ez a hang, mint egy költemény, amelyet nagyon régen olvastunk, amikor boldog-boldogtalanságunkban a lantverők rongyos szűrei alá menekültünk és még messze elkerültük a Falstaffok kulacsát... Repked ez a hang, mint gyászfátyol a könyvnek az emlékezetes helyén, dalol ez a hang, mint a régi nagy színészeké, akik királyok előtt játszottak királygyilkosokat, s fáradozik ez a hang, mint Pesten a fiatalemberek lépései 1913-ban, hogy majd káplárok harsányságára futamodjanak el a ködbeborult Kárpát felé. Régi életünket, titkos megszólításainkat ama régi "úriasszonyhoz" flótázza ez a hang, mintha éjjelenként megint Potifárnékkal álmodnának és boldogtalan őszi reggeleken katonás magatartású hordár állít be rózsacsokorral és sebtében odavetett levélkével: "Hiszen úgy szeretlek..." Mint ahogy a régi "úriasszonyok" kezdték leveleiket.
Csak hallgass, hallgass, te bolond emlékezet, most Tót Manci lép a színpadra, szegényen, perkálban, mintha arra volna kijelölve, hogy a kis Rókusban végezze Pesten életét vagy népbiztosné legyen Moszkvában. Igen, ez ő, a kis penészképű "varronessz", akivel bőven találkozhatunk a városban is, amíg odakint a ligetben Barokaldi úr fésültette szakállát. Karja alá nyúlni könnyebb mozdulat volt, mint akár egy perecet venni. A szép szavakból elég volt annyit odavetni, mint amennyit már régen deleátur jeggyel jelölt meg az ízléses korrektor a szalónok szavalási nyelvszótárában. Ha mély hangja volt, előbb-utóbb csoportvezető lehetett a mascotte-ban, míg a szopránok éjjeli pincérek birtokába kerültek és úgy árusították őket, mint a snapszot vagy papiros legyezőt. Még csak az első táncleckéket vette a Zsezsétől, amikor már új kis szukája után füttyentett a potrohosodó fiatalember a kaszinó-ülésről a télikertben. - Azt olvastam a napilapok tiszteletreméltó színházi megjegyzéseiben, hogy manapság már nincsenek Tót Mancik. Eltalálták a szeget a kalapáccsal. A kis "varronessz", aki oly nyíltan hordta szívét, mint az Eisler-féle vetőkártyában a "szerető": már régen kiment a divatból. De volt. Tanú erre sok furcsa álom az öregebb urak életében, mikor a hálókabát a fogason hirtelen megelevenedik és félénk léptekkel közeledik mint egy őzike, mint egy Tót Manci, akinek régen adresszünket átadtuk a városligeti tó környékén. Kis cserép virág, kis sírógörcs, kis nyavalya, kutyaharapás szőrével... Egy pár könnycsepp a véraláfutásos, vereskáposzta-forma szemekből, amely könnyek illetlenül előjönnek, mint esküvőn, amikor a régi szerető mondja ki a holtomiglant. -
Papiros nem számít, mondták a régi emberek, most a papiros drága portéka, még sem tudok megválni ezektől az ifjúsági "alakoktól", akiket Szép Ernő elénk idéz a múlt időkhöz intézett szerelmes levelében. Csupa Csacsinszkyak járnak a színpadon... Férfiak, akiknek nagy gondjuk volt arra, hogy a mellényük utolsó gombját nyitva hagyják, mert így cselekedett a walesi herceg is, amikor a "Tót Mancit" egy barátságos, pesti házban megszólításával kitüntette... Férfiak, akik oly egészségesen, jóllakottan nevettek a nők özönvíz előtti harisnyakötőin és szeszélyein, mint teszem azt Bizonyos úr. Ezt a színpadi figurát némelyek értelmetlennek mondják, holott ebből a csacsihasúból fekszik a sokaság a pesti temetőkben! Bizonyos úr volt a megelégedett férfi, aki szerencséje és munkája után házakat épített az Andrássy úton, elnöke volt a józsefvárosi Körnek, olyan óralánca volt, amilyent manapság már csak Szirmai Imre visel, "röhögésre" volt berendezve az élete, mert Musset költeményeit lenézte, mint szakács a szakácsnét. Pattintott húsos szájával és sírkő-ujjával, ha csinos nő ment el a szemhatáron, gentry módjára táncolt, ha mulatságra került a sor, városatya volt, mikor a szegények zörgettek ajtaján, fidélis kamerád, ha arról volt összebeszélés, hogyan lehetne megfőzni Bárczy polgármestert. Itt lakott közöttünk, mielőtt a Kerepesi úti temetőbe költözött volna és kedves feleségének mindnyájan udvaroltunk, akik akkoriban még szarkalábon jártunk. A hölgy kielégítetlen vágya: mint egy lakodalom fogásai. Az úr barátsága vállveregető és hasznosabb, mint az összeadás, amelyet csekély tehetségünkkel tettünk. Duzzadt feleségek mámoros csípései elől barátságos férjek ölelő karjaiba menekülhetett a fiatalember. Gerincen szúró asszonyvillanások elől negyediknek a kalabriász-játékba. Aszfaltbetyárnők, zsúrdámák, színházi páholybérlőnék veszélyeztették Pesten a közbiztonságot, amikor a fiatalemberek még rongyosak voltak és soványak, mint a farkasok. Bolond lett volna a Jó Fülöp, ha a megunt, ferdesarkú és ínyes menyecskét őrizni akarja talán a Csacsinszkyaktól, akik a kéjsóvár fülkagylóba olyan szavakat lehelnek, amelyek lángra lobbantják a vért, észvesztővé tegyék a percet, rugalmassá a menyasszony-táncot is felejtő lábat, viharosan vállalkozóvá a szemet, amely tegnapig a házikenyér kelését figyelte.
Ó, menj már tovább, te bolond emlékezet a hölgyek bűvköréből, akik hajdanában vacsorára hívták meg a pesti fiatalembereket, lábukkal szimfóniákat játszottak az asztal alatt és délután úgy surrantak be a legénylakásra, mint azt Zerkowitz előírta. Hadd pihenni, emlékezet, a Kerepesi sírkertben a kedves férfiakat, akiknek rengett a hasuk, mint az amerikai bohócoké az orfeumban, megnyílt könnyzacskójuk a legbutább viccre, széles ajkukon a jóbarátság kövér amorettjei hemperegtek, míg féltett erszényük is nyílásra hajlott a rejtekhelyen, ha Csacsinszkyék szomorúságot, gondot, életuntságot szinleltek.
És ők a többiek, az álommá vált régi Pestből, vajon csak olyanok volnának, mint sírkőbe illesztett fotográfiák, amelyek kipedrett bajszukkal haláluk után is ijesztgetik az özvegyasszonyt?
Itt van Zsüzsü, a balettmester, akitől táncolni tanult a legtöbb úriember Pesten. Falusi cigány és zsidó keveréke a nagyvárosban. Jóság és bűnre csábítás. Zárdafőnök és örömház-tulajdonos. Mindnyájan ismerjük hűséges szemét és csalárd szavát. Bővebb generációt nevelt fel, mint a piarista gimnázium. Lobogva vitt nyaktörő meredélyeken, amikor zsebünk csak az ökölbe szorított kéztől volt avas, nem pedig Ferenc József aranyaitól. Táncba hívott, amikor lábunkat elfogta a görcs az éjszaka első felében Musy (egy kövér igazgatóné) ablaka alatt. Pördülő bokájú, árva táncosnők vigasztalására rábeszélt, holott a gondolatunk úgy hevert még egy "úriasszony" mosdótála mellett, mint egy fogkefe. Dalba vitt, holott leginkább öngyilkosok szerettünk volna lenni. Cigányos szemével részegített, zsidó hízelkedésével altatóport adott, reumás táncával arról biztosított, hogy lábunk még jó és a szép hölgyek derékon alul is szeretnek.
A végére hagyom, mert hisz a végén "jön elő", Angélusz, az artistaügynök, aki oly felejthetetlenné teszi majd Szép Ernő színdarabját, hogy öregségünkben is erről a bohócos, tragikus és szívríkató figuráról fogunk beszélni.
No, de most jön Angelusz, bolondan, papagáj-hangon, ósdi cilinderkalapban, amilyent még Kapi Miklós viselt, nyolc gyermek arcképével, az óraláncán és lányokat ad el a moszkvai mulatóhelyre.
Mit mondjak önnek, jámbor utazó, aki még sohasem üldögélt artistaügynök komptoárjában, hogy a mindenható szerződést várja a bukaresti csillagdába vagy Szalonikibe, a Grand Caffébe?
Ez a pesti ügynök rokon a legnagyobbal, Falstaffal. Csak mélyedjünk el igazságaiba, amelyeket élces kedve mondogat, - csak méregessük kofa csalárdságait, amelyekből élte homályos ablakai nyílnak - csak nézzük őt régi szemmel, az artista-élet eme mulatságos Fregoliját: - mindjárt közelebb jövünk a szelencékhez, ahol az ő fájdalmai és örömei vannak elrejtve. Amikor a könnyekről beszél, amelyeket nem lehet magunkkal vinni a föld alá, hanem idefent kell elhullajtani, - amikor nőimitátor módjára énekel a plakát előtt, - amikor a keserves Csacsinszky fülébe énekli a maga korabeli vigasztaló dalt: - alak ő abból a drámai galériából, ahol a királyok és bolondjuk trónolnak a ködös szirteken. Csak egy pesti artista-cupringer, akinek az élete annyit sem ér, mint köcsögkalapja, de filozófiát mutat, régi, "békebeli", pesti filozófiát, ártatlan, ügynöki és házmesteri lakásokból való filozófiát, - de ilyen filozófiája volt ennek az egész városnak, amíg nyakába nem dobták a kötelet. A régi Pest lavírozik a színpadon az ügynök pepitanadrágjában, a régi Pest okosodik az ő jámbor körmönfontságában, a régi Pest bólogat az ő fejével a nehéz vigasztalásában.
Általában az időtől is megjelölt férfiak úgy jöttek el a színházból, mintha kedves, fiatalkori barátaikkal találkoztak volna.