Levelek a zárdából
| Levelek a zárdából szerző: Kaffka Margit |
Szeptember 10.
Anyucim! Drága, egyetlen gyönyörű szép angyal mamám! Jaj be szeretlek!
Azért írom most ezt a levelet ceruzával, mert ez nem rendes levél. Ezt nem fogom odatenni a kedves nővér asztalára, hogy kikacagjon mindenki, hanem egy bejáró lány fogja a postára adni. És ez olyan nagy titok, hogy ezért borzasztóan kikapnék, ha megtudnák – de teveled nem csinálhatnak semmi rosszat a nővérek, ugye, anyucim, drágám?
És azért írom olyan hamar ezt a levelet, mikor tíz perc szünet van, és mindenki azt hiszi, hogy elemzést írok – mert a tegnapi levél nem számít. Tudod, az úgy van – minden páros vasárnap levélíró-vasárnap és minden páratlan bibliaolvasó. Akkor a kedves Innocenc nővér felmegy a pódiumra, és olyanokat olvas nekünk, amilyeneket az ember alig tud érteni, hogy „a sátán vizetlen helyeken jár”, meg hogy „aki ezt beveheti, vegye be”. És akkor mindig néz a kedves nővér, hogy mi figyelünk-e vagy mozgunk – és aki mozog, az kikap nagyon – amiért nem vágyik a legméltóságosabb oltári szentségre. Mikor pedig levélíró-vasárnap van, akkor kiosztják a tintásüvegeket, és mind a két asztal növendék, a kicsik is meg a nagyok is levelet írnak. De azt nem szabad leragasztani, hanem az asztalra tenni, hogy a kedves nővér mind átolvassa, és ő címezi meg. Aki pedig valami csacsit ír, azét felolvassák, és mind nevetnek rajta. Én még csak hétéves vagyok, és a harmadik kisosztályba járok, azért énmellém mindig egy nagy leányt ültetnek, hogy nézze, mikor levelet írok; – ő mondja meg, hogy mit kell írni, és ha paca van, akkor újra kezdjük. Én mellettem Fáber Lujza kisasszony van mindig, ő is fésül, de nagyon húzza a hajamat, és kismamának kell hívni. De én sohase mondom azt neki, mert te vagy csak az én egyetlen kismamám, ugye? És a levelet mindig úgy kell elkezdeni: „Én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit kedves mamának is kívánok”, és úgy kell végezni: „Tartson meg továbbra is anyai szeretetében.”
Azért most én ceruzával írok, és tudd meg, anyucim, drágám, hogy az olyan vasárnapi levél nem számit. Ne is bontsd fel, mert én úgyis írok neked hétfőn, kedden meg szerdán, minden tíz percben, és akkor Löwi Erzsi, aki bejáró leány, mindig feladja a postára. Látod, milyen jó, hogy adtál nekem sok bélyeget. De jó volna, ha küldenél szentképeket is, mert Löwi Erzsinek muszáj adni, amiért elviszi a levelet. És itt úgy van, hogy három figuraképet adunk egy színes szentképért – és öt olyan szentkép ér egy csipkés szélűt, egy selymes kép pedig három csipkésnél is többet számít, ha az ember cserélni akar, mert azon selyemből van préselve a szenteknek a ruhájuk. A kedves nővértől szokott képet kapni, aki jó, és én kevésszer kapok, pedig Löwi Erzsinek mindig kell adni, ha levelet visz. Habár Löwi zsidó, azért mégis jó leány, és nem fog elárulni, mert akkor ő is bajba kerülne.
És olyan levonókép is jó lesz, amit úgy hínak, hogy: matric.
És csókollak ezerszer, sokszor, milliószor és nagyon szeretlek, imádlak. A te
Lillikéd
Szeptember 18.
Drága egyetlen anyucim, boldogságom!
Olyan jó nekem, ha így írom, ahogy te mondtad, mikor tífuszban voltam, te pedig hazajöttél a színházból, és megcsókoltál. Mikor levélíró-vasárnap volt, akkor én mondtam Fáber Lujza kisasszonynak, hogy én téged csak aranyos anyucimnak hívlak otthon. De ő azt felelte, hogy az csacsiság és tiszteletlenség, és úgy kellett írni: „Szeretve tisztelt, kedves mama!” Pedig, ugye nem szereted így?
Drága kis mamám! Én olyan sokat gondolok rád – mikor csendes foglalkozás van, meg este is, az ágyban mindig rád gondolok, amíg nem alszom. Még a misén is, a templomban, Mert van egy szentkép az oltáron, de nem a nagyoltáron, hanem oldalt – és az éppen úgy néz a szemével, ahogy te. Mikor esti ima van, lelkiismeret-vizsgálás, és minden gyerek csendben a képére szorítja a kezét, akkor is csak te vagy eszembe – pedig ez nem szabad, akkor arra kellene gondolni, amit felolvas a kedves nővér egy könyvből, hogy: „Nem hazudtam-e? Elöljáróimról nem beszéltem-e rosszat?”
Mindig csak sírok, amikor rád gondolok, és nagyon bánom, hogy rossz voltam most legutoljára is. Tudod, amikor te itt voltál egy napra, és kivittél engem a vendéglőbe, ahol a szobád volt – akkor nagyon megszomorítottalak. Te akkor vettél nekem egy zsinórt, hogy a nyakamba akaszthassam a Szűzanya medálomat – de a zsinór fekete volt, pedig azon nem szabad viselni, csak kék zsinóron, mert a kék a Szűzanya kedves színe. Én nem akartam a medált ráfűzni, hanem sírtam, és nem mentem az öledbe, hogy megcsókolj. Én azt nagyon, nagyon szívemből megbántam, drága, egyetlen anyucim – mindjárt este, mikor visszahoztál a zárdába. Te azt mondtad a nővérnek, hogy én nem is örültem neked, és hogy elszokik a gyerek az anyjától – pedig az nem igaz. Te nem tudod – én egész nap azt beszéltem a többieknek, hogy ma bejön a mamám, és néztem az órát, hogy jössz-e már. Mikor a lépcsőn mentem, az elfogadó szobába, nagyon dobogott a szívem – de nem mertem a nyakadba ugrani, mikor megláttalak, mert azt mondta volna soror Delfin, aki ott állt, hogy: „Jaj be szeles!” És itt, mamám, ha valami sororral beszél az ember, akkor le kell nézni a földre, úgy piszkálni a kötője szélét az embernek – másképp azt mondják: „Freches Ding!”
De én azért belül a szívemben nagyon, nagyon örültem neked, drága egyetlenem, és most százszor is megcsókolom egy nap a kis medált, ami a te zsinórodon van. Úgy csináltam, hogy kék pamuttal kötöztem rá a Szűzanyát – így most ő sem fog haragudni. Egyszer el akart szakadni a zsinór, de én nagyon sírtam, mert azt hittem, hogy az fáj neked. Meg akarom mutatni, ha még eljössz megint, hogy mégis jó zsinór, és vigyáztam rá. Martin Ella akkor összevarrta nekem.
Most nem lehet többet írni, mert erre nézett a kedves nővér – de ha te itt volnál, én csak azért is a nyakadba borulnék, és nem bánnék semmit. Én lennék akkor a legboldogabb az egész világon.
Lillike
Október 25.
Drága Anyucim!
Már régen nem írhattam neked, mert Löwi Erzsi kanyaróban volt, másnak pedig félek levelet adni, hogy elárul. Mi, bennlakók, együvé járunk tanulni a városi lányokkal, akiknek itt lakik a mamájuk – de a többi városiak olyan árulkodósak – mindjárt felállnak, és azt mondják: „Kedves nővér, Lilli cukrot eszik – Lilli játszik; nem figyel!” – És ha megharagusznak, azt írják egy cédulára, hogy: „Köszönöm a barátságot!” – azontúl nem akarnak tegeződni, és visszaveszik a bábruhát, amit adtak. De Löwi Erzsi nagyon csendes lány, nem szól senkinek semmit, hanem a padban mindig a szentképeit számlálja, amik három színeset érnek. És mindig jól tudja a leckét, és csupa szeplő – a keze is.
De, tudod, anyuci – mi csak addig vagyunk a városiakkal, amíg tanulásóra van – akkor ők hazamennek, mi pedig a nappali terembe. Ott nincs semmi más bútor, se dívány, se tükör – csak két nagyon hosszú asztal székekkel és pódium – a falon pedig őrangyal-kép és kereszt. Itt nincs olyan sok legyező, virágtartó meg vánkos, mint nekünk volt otthon a szalonban. A nappalinak a közepén nagy hely üresség van, és oda szoktunk térdepelni, mikor imádkozunk. Akkor minden kislány egy papirost tesz a lába alá, hogy a subicktól be ne kenődjék a padló, mert itt csak egyszer súrolnak egy évben, de azért borzasztó tiszta, a pádimentom. Minket pedig tavaszig soha nem visznek le a kertbe, hogy be ne hozzuk a sárt meg a hót. Mindig bent ülünk, és tanuljuk a leckét, vagy soror Delfin felad kötni minden órában tízszer körül – aki azt meg nem csinálja, annak a hátára tűzik büntetésből a kötést. Nekem még nem tűzték, de olyan büntetést már kaptam, hogy a székhez hozzákötöttek egy zsinórral, mert minden percben az órához mentem megnézni, hogy kész lesz-e tízszer körül. Itt mindenkinek a helyén kell maradni csendesen, mert mi volna, ha mind az ötven gyerek felugrálna? Én most úgy csinálok, hogy mesét mondok magam – magamnak, hogy ne legyen olyan rossz kötni – de azt a mesét én csak úgy kitalálom.
Kedves, drága mamám! Tegnap az íróvasárnapi levélben megköszöntem neked a befőttet, amit küldtél és írtam, hogy jólesett – de most mégis megírom, hogy abból én csak nagyon picit kaptam. Amiért olyan sokat küldtél, hát kiosztották, minden gyereknek egy kis tányérral. Csakhogy én akkor nem tudtam a francia szókat, ami úgy kezdődött, hogy „le hibou, le hotel” – és minden szó stumme hával –, azért azt mondták, hogy nem kapok uzsonnát – a tányérom pedig fel volt fordítva a refektóriumban. Én nagyon sírtam, de nem a befőttért, mert az úgyis elfogy, hanem azért sírtam, hogy te biztosan nagyon örülve pakoltad, és gondoltad: milyen jó lesz szegény Lillinek! A lányok azért adtak nekem a szájamba, mindegyik egy kis kanállal, mikor kiment a soror. Azért köszönöm, kedves anyucim.
Lillike
November 12.
Drága, jó kismamám!
Nagyon szépen kérlek, írd meg nekem egész biztosan, hogy mi volt az én szegény apukám, aki az égben van. De ne úgy írd, hogy én kérdeztem, csak mintha eszedbe jutott volna. Mert én itt egyszer mondtam, hogy királyi ügyész volt, és akkor mind elkezdtek nevetni – a foltozó soror pedig a ruhatárban kicsúfolt, és hajlongott nekem, hogy „Méltóságos királykisasszony!” – Ugye, a soror nem tudhatja, hogy mi az: királyi ügyész – mert az ő apja suszter volt. A húga mondta, aki velünk tanul, és ő is apáca lesz, mert otthon úgyis szántani kellene neki a falun. Ő sváb leány, és itt sok sváb van, akiknek a mamájok nem visel kalapot, hanem keszkenőt, és egész paraszt. De azért azt mondta a ruhatáros soror húga, hogy ő sok pénzt fog hozni a zárdának, mert az ő apjának van. Ugye, anyuskám, az én apusomnak is sok pénze volt?
Én egész jól emlékszem még mindenre, hisz hatéves voltam, amikor meghalt. Ha behunyom a szemem, akkor egész jól látom a mi nagy kertünket, ahol egy hűvös lóca volt a bodzafák alatt, és a palánknál egy napos lóca. Cecilre is emlékszem, aki német lány volt nálunk, és mindig kért, hogy ne legyünk rosszak, mert akkor ő kikap. Cecil sánta lábú volt – emlékszel? –, és mindig elkezdett egy mesét, hogy „da kamen sie in ein steinernes Zimmer” – de én akkor féltem, és nem hagytam, hogy tovább mondja. Most már hagynám. Vajon hol van most Cecil? Milyen erős, nagy napsütés volt mindig a mi kertünkben – az egész levegő tele volt nappal. A Sport kutyára is emlékszem, aki kacsázni járt apussal a lápra. De régen is nem láttam már élő kutyát! Az apus arcára nem tudok emlékezni.
Már egy hónap múlva karácsony lesz. Ugye, akkor eljössz értem, és elviszel engem haza? A legtöbb lányt hazaviszik. Úgy irigylem a városi leányokat, akiknek itt lakik a mamájuk, és négy órakor olyan lármát csapnak, mikor kinyitják nekik a nagy kaput, amit portának hívnak, és kieresztik őket az utcára. Ők milyen jó, otthoni kávét kapnak, és megcsókolja őket a mamájok! Nagyon szeretnék olyankor kiszaladni. Csak a szegletig mennék, a jó, hideg utcán – csinálnék nagy hógúlát, és belehajítanám egy olyan kivilágosított boltablakba – vagy egy nagyot, nagyot kiáltani, vagy ugrani szeretnék, és – visszafutnék én megint. Még utol is érném a lányokat, ahogy sorban lépegetnek párosával a refektórium felé – mindegyiknek az orra alá van húzva a nagykendője, és mintha fáradt volna itt mindenki.
De itt nem szabad semmit sem csinálni, hanem szó nélkül menni a folyosón – a nappaliból a hálóba –, onnan a refektóriumba – mind más emeleten van. Egy óráig is tart, amíg párba állunk; nagykendőbe felöltözünk, és elindulunk. Aki a folyosón beszél, az büntetésből hátul fog menni pár nélkül a sor végén, és látni fogja mindenki, akivel a folyosón találkozunk. A folyosó olyan, mint otthon a tornác, csakhogy be van zárva fallal, mintha szoba volna, és – arra járnak mind a mosólányok, konyhai lányok, jelöltek, novicok, sororok, penziósok, árva gyerekek, katonagyerekek – és néha a fejedelemasszony is jön ránk szembe, mert itt egyik szobából a másikba csak a folyosón át lehet menni. Mindig, mikor elindulunk, kihúznak egy cédulát, ami a falon van zacskóban a szenteltvíz alatt – és arról leolvassák, hogy milyen szegény lelkekért kell imádkozni az úton. Én mindig szegény apusért imádkozom, és hogy te soká élj, és egészséges légy – és én egyszer megint együtt legyek veled, úgy, hogy sohase kelljen visszajönni ide. Kezedet csókolom, kedves egyetlen mamám.
Lillike
December 2.
Egyetlen kedves Anyucim!
Százszor csókollak érte, és nagyon szépen köszönöm, hogy elküldted az apus arcképét. Kedves, szép, szomorú mamám – ugye, te még most is sokat sírsz? Én most már egész jól emlékszem apusra. Mikor egyszer rossz voltam, ő, szegény, feltérdeltetett a díványra, hogy ne legyen kemény. De nagyon kicsi idő múlva visszajött hozzám, és azt mondta, hogy csókoljak kezet, és szálljak le, mert már elég. – Arra is emlékszem, mikor egy vasárnap templomba vitt apus és keresztmamához – de én untam magam és nyafogtam. Apus mindig kérdezte, hogy nincs-e bajom, és a fejem nem fáj-e, mert bágyadt a szemem. Ugye, az én apám volt a legjobb ember az egész világon? Ha most visszajönne, és megint élne – nem volnék többet olyan rossz, csacsi, hogy nyafogjak, hanem százszor is megcsókolnám a kezét.
Emlékszem arra is, mikor már beteg volt, és Zsuzsi szakácsné jeget tört apróra a pincegádorban, te pedig sohase jöttél velünk játszani, hanem mindig messzire küldtél minket Cecillel – a kertbe, hogy csend legyen. Egyszer pedig behívtak minket a szobába, ahol apus feküdt, és minden függöny le volt sötétítve. De ő már nem szólt nekünk semmit akkor, hanem a Sport kutyáját simogatta, aki odatette neki a paplanra a fejét. Minket csak nézett, és nem mertünk hozzámenni – azután intett a kezével, és kivitt Cecil.
Tudod még? Te mondtad akkor nagyanyámnak, hogy a Sport egész éjszaka vonított, mikor apus meghalt, mi pedig nagymamánál voltunk – Palkó meg én. Ott mondták délben a kosztos diákok, hogy meghalt az apám – és hozták a fekete ruhát Zsuzsiék. A szalonunkból akkor minden ki volt hurcolva, és a tornácon csupa vendégek ültek és sírtak. Az udvaron is népek voltak és nagyszakállas zsidók is, mind sírtak, mert ugye, azoknak valami nagy jót csinált az apus? Sok éneklés hallatszott akkor – Palkóra nem vigyázott senki, és elaludt a cselédágyon –, engem felvett az ölébe egy bácsi, és megcsókolt – az ablakon keresztül pedig megláttam az emberek közt a házitanító urat. Te felültél egy kocsiba, mindenki felült – és aki ottmaradt is, csak sírt. Én most sokkal jobban tudnék sírni, mert akkor én még nem tudtam, hogy milyen rossz apus nélkül, és hogy nekem zárdába kell jönni. De neked még sokkal rosszabb dolgod van – ugye, mamám? Csak legalább te ne volnál többet soha olyan szomorú, mint akkor – hiszen én olyan nagyon szeretlek.
Lillikéd
December 10.
Te édes, jó mamám!
Ugye, már megint megszomorítottalak, amikor olyan nagyon erősen kértem egy levélben, hogy vigyél haza karácsonyra. Azt írtad: – talán elfelejtettem, hogy minekünk kettőnknek nincs sehol „haza”, hogy te is a bácsinál vagy, és én jobb helyen vagyok. Én nem felejtettem el, kedves jó anyuskám – csak azt gondoltam, hogy én is a bácsinál lennék egy hétig, és te mégis gyújtanál nekem karácsonyfát, amilyent, azt hittem – a Jézuska hordoz –, amíg kicsi voltam. Te biztosan jobban tudod, hogy az nem lehet – és én nem leszek szomorú, ha te úgy akarod.
De azért valahogy olyan furcsán érzem magam. Mintha valami a kezével benyomná a torkomat, és úgy kellene sírni – de olyan nagyon hangosan –, mint kicsi koromban, amikor te elmentél hazulról, és a cselédek ijesztgettek, hogy világgá mentél, és nem jössz soha vissza. Vajon mikor látlak én téged, mamám?
Én nem tudom – mostanában mindig büntetést kapok itten, mióta a lavor vizet egyszer kiöntöttem. A tisztelendő nővér Innocenc azt mondta biblia-vasárnap, hogy a szívemhez kezd közelebb jönni a sátán, akit itt csak feketének hívnak, és bal felől áll – jobboldalt pedig az őrangyal nagyon szomorú, és mindig távolabb megy, – Igaz ez – anyucim? Te soha nem mondtál nekem ilyeneket, pedig te is tanítottál imádkozni, hogy: malaszttal teljes, úr vagyon teveled.
Azért itt is úgy van, hogy levelet írunk a kisded Jézusnak, és egy skatulyába tesszük a pódiumra. De azt a kedves nővérek bontják fel, és ők hozatják a Jézus nevében a sok játékot, amit kérünk – Bécsből. Én egy babaiskolát kértem, amiben játékból van a tanító úr, és mind a gyerekek – és egy Szentek Élete könyvet –, de arra azt mondta a nővér a másiknak, mikor elolvasta –, hogy az nagyon drága, és az én mamám úgysem fizet rendesen.
Én úgyis tudom, hogy mi szegények vagyunk, ámbár apus királyi ügyész volt – de ő már nem él, és nincs, aki pénzt keressen nekünk. De ha én nagy leszek, akkor én fogok keresni, sokat – és lesz neked is –, mert a nővér mondta, hogy a világban már kezdenek a lányok is pénzt keresni. – Szerető kislányod,
Lilli
Január 3.
Egyetlen, kedves anyucim!
Karácsony óta most vagyunk először iskolában, és eddig nem találkoztunk bejárókkal, hát Löwi Erzsivel sem. Azért ma rögtön írok is – habár félek, mert a soror már sokszor erre nézett. Most le fogom írni a karácsonyt.
Itt úgy volt, hogy mi előtte három napig a refektóriumban voltunk mindig, és ott minden szabad volt, mert a szigorú nővérek a fát díszítették a nappaliban, és csak két noviciáta ügyelt ránk. Karácsony este vacsora után fölmentünk a nappaliba, és ott volt már a gyönyörű szép, plafonig érő nagy fa – és mindenkinek a helyén a játék és egy nagy tányér cukor. Az én helyemen is volt, pedig mindig ijesztettek, hogy fel lesz fordítva a tányérom. A babaiskola is ott volt meg egy udvar kis tyúkokkal meg istállóval – mert a Szentek Élete nagyon drága. Nagyon örültem mindennek, és egész este játszottam, de rád is gondoltam, hogy teneked van-e valami ajándékod most. Én akartam csinálni egy óratartót, de a nővér nem adott hozzá selymet meg aranyszált, nem tudom, miért. Nagyon rosszul esik, hogy semmit nem adhattam.
Mikor feküdni kellett menni, és párba álltunk – én a kezembe szorítottam mind a két skatulyát, amiben az új játék volt – és helyre akartam tenni. De nem tehettem róla, igazán, anyuskám, hogy leesett minden a földre, és nagy zajt csinált, pedig már csengetett is az öreg soror Anasztáz. Akkor ő vörös lett – németül szidott, és a babaiskolát meg az udvart hirtelen a kályhába dobta. A hálószoba nagyon be volt fűtve akkor egyszer, karácsonykor – és én nem tudtam aludni egy cseppet sem, hanem sokat sírtam. A te nagyon szerető kis lányod
Lillike
Utóirat:
Anyucim!
Tudod, ki volt itt engem meglátogatni? Kövesdy bácsi volt – aki régen mindig cukrot hozott nekem, és most is hozott egy nagy pakk mindenféle cukrot. Azt kérdezte, hogy mit üzenek neked, és mondta, hogy sápadt meg sovány lettem, amióta nem látott. Jó, hogy itt volt, és mondta, hogy látott téged, mert én már azt hittem, beteg vagy, olyan régen nem írtál.
Január 10.
Kedves Anyám – drága, egyetlen jó Mamám!
Ne haragudj rám, és ne higgyél senkinek, aki azt mondja, hogy én rossz vagyok! Én nem vagyok rossz! – Én tudom! Úgy szeretlek téged – olyan nagyon – és apust, aki meghalt – és a jó Istent, aki minden kedves nővérnél jobb –, mert a nővérek is csak bűnös emberek. Ha most volna keresztényüldözés, én nagyon szívesen lennék mártír, meghalnék Jézusért – és ő felülről nézne rám, és mosolyogna. Apám pedig ott volna a jobb keze felől, és kiterjesztené a karját, hogy megöleljen. – Sokszor gondoltam rá – hogy ha nagy leszek, szerzetet fogok alapítani, mint Szent Teréz. – De most legjobban szeretnék meghalni, és az égben lakó apámhoz menni, mert itt engem úgysem szeret senki, és mindenki csak üldöz, a lányok is, a sororok is csak üldöznek. Először szerettek engem a sororok, mert legkisebb voltam – és Herzpinklnek hívtak. De azóta jött ide egy kapitány bácsinak három gyereke, azok kisebbek, mint én, és nincs mamájuk. Most csak azokat szeretik – de az már karácsony előtt volt.
Most a kedves nővér Innocenc meg fogja írni neked, hogy rossz lettem, és nem vagyok érdemes rá, hogy a Méltóságos Püspök Úr bevett félingyenesnek. De higgyél nekem, édes, drága mamám, hogy az nem igaz. Olyan rossz most nekem – úgy szeretnélek látni, és mindent megmondani neked, hogy hogy volt.
Úgy kezdődött az egész, hogy karácsony után az egyik nővér azt mondta, ne nézzek olyan bandzsalítva. De én nem is vettem észre, hogy úgy nézek, és mondtam, hogy többet nem! Azután mindenki mondta az órákon is meg este is, hogy folyton bandzsalítok. Akkor az öreg soror összeszidott, hogy én azt csak azért is csinálom – pedig hidd el, kedves jó anyucim, hogy nem csak azért is. A nővér akkor megbízta a lányokat – hogy ha még egyszer úgy nézek, csak szóljanak neki, és feladja a hátamra a vörös nyelvet. A vacsoránál pedig egy negyedosztályos megint meglátta – és mondta, hogy neki kötelessége szólni, és szólt is még ott a refektóriumban.
Édes anyuskám – az olyan borzasztó volt. Míg felmentünk a lépcsőn, úgy fájt a szívem, és olyan buzgón imádkoztam a leghathatósabb imát, azt hogy: „Emlékezzél meg, ó, legkegyesebb szűzanya Mária, hogy még sohasem lehetett hallani, miszerint valaki tőled gyámoltalanul magára hagyatott volna – és te tudod, hogy én most ártatlan vagyok – és te azt nem engedheted meg.” – De hát miért nem hallgatott rám – kellett volna, hogy megmentsen, mert igazságom volt. Ott fenn pedig rám akasztották a nyelvet, vörös posztóból – és a terem közepére kellett állni. Nagyon sírtam, és egész estig ott álltam – pedig épp akkor jött be hozzánk egy öreg soror, aki már penziós, és a fejedelemasszony titkárja. Az csak bólingatott és mondta: Ja, so ja – a kis Lilli rossz viseletű volt.
Most pedig megírják neked. De ne higgy nekik, én egyetlen kedves mamám, mert én nem vagyok rossz, és nagyon szeretem a jó Istent meg apust az égben meg téged –, csak az ellenségeimet nem, vagyis azt a negyedosztályost, aki beárult, de ugye, azért nem lehet elkárhozni? Gondold, hogy most az öledben vagyok, és százmilliószor megcsókollak, te kedves, szegény anyám. A te forrón szerető lányod,
Lilli
Január 15.
Kedves jó Mamám!
Én nagyon örültem annak, amit írtál nekem, habár azt én már régebben is hallottam. Soron Innocenc olvasta a Katolikus Lapokból, hogy te még karácsony előtt férjhez mentél Kövesdy bácsihoz, és most ő nekem az apám, neked pedig az urad. Ő mindjárt mondta, hogy Lillinek új papája van, de akkor nevetett, és azt hittem, hogy csak tréfál.
Most te is megírtad, és nagyon örülök neki. Eszembe jutott, hogy ahányszor csak odajött a bácsihoz az új apa, mindig sok cukrot hozott nekem – a bácsi akkor haragos volt, te pedig este mindig mellém bújtál az ágyba, és sírtál. Most már nem fogsz sírni soha többet, ugye – és lesz neked otthonod –, mert mindig mondtad, hogy az nincs. Én szeretem Kövesdy bácsit, mert ő jó ember.
Anyucikám – de ne haragudj –, ugye, ti szerelmesek vagytok? – Erre Csics Ilona tanított, aki feljebb jár, mint én, de azért jóba vagyunk, és őtet is mindig szidják. – Csics mindenféléket szokott nekem beszélni, hogy milyen a házasság, és hogy miképpen születnek a gyermekek. Nem tudom, igaz-e, ahogy ő mondja – azt hiszem, igaz –, mert te haragudtál, ha én ilyenfélén kérdeztem. Csics azt mondja, hogy az szégyelleni való, és a többi lány is, akinek elmondja, nevet, hogy: jaj, be borzasztó! – De Martin Ella, aki már nagyobb, egyszer meghallott ilyes beszédet, és azt felelte, hogy a Szűzanyának is született egy szülött fia, és megvan az imádságban, a jó Isten azt úgy rendelte.
Én is azt gondolom, hogy az nem borzasztó – mert neked is van Palkó meg én, és te szeretsz minket. Nem bánnám, ha lenne még egy testvérem, egész kicsi, de az lány volna. Akkor idejönne később a zárdába, és nem lennék egyedül – Palkó úgyis már nagyapánál marad. A kisebb testvéremre én vigyáznék, és bekötném a fejét, mikor párba állunk, hogy a refektóriumba menjünk.
Pedig én most megint büntetésben vagyok, és hátul kell menni, pár nélkül a sor végén. A folyosón nem szabad beszélni, csak imádkozni – és Csics Ilona, aki a párom volt, szólt valamit, és én is feleltem rá. Mi azt hittük, hogy a soror hátul jön, a nagyoknál – pedig véletlenül éppen ott ment a hátunk megett. Hirtelen előre jött, a szájamra ütött, mert engem látott beszélni – azóta pedig én hátul megyek – már három hete. A soror névnapján mondták, hogy kérjek bocsánatot. De én féltem, hogy akkor sem bocsát meg. Talán már vizsgáig is büntetésben leszek én. – Csak legalább te eljönnél egyszer, és megmondanád, hogy nem ha ragszol – és szereted még a te szegény
Lillikédet.
Február 17.
Kedves jó Mamám!
Rég nem írtam – mert én nem tudom, miért, mindig vártalak, hogy eljössz. De te nem jöttél el, hanem Kövesdy bácsi, a te férjed megint meglátogatott. Ebben a városban van dolga, és az nagyon szép tőle. Azt gondoltam ki, hogy apának szólítom, és ő nagyon örült ennek. Megcsókolta az arcom, és szegény égben lakó igazi apámról beszélt – mert neki nagyon jó barátja volt –, azt mondta.
Anyusom – én nem tudom biztosan –, ugye, gyónt az én apám halála előtt, és magához vette az úr Jézust. Néha úgy félek, hogy nem – hogy ő nem mehetett a mennyországba. Martin Ella mondta, hogy még akkor is az Isten bizonyosan megadta neki az utolsó percben a töredelmes bánat és a megtérés kegyelmét. Martin Ella nagyon ájtatos lány, egész más, mint Csics Ilona.
Már szeretem Kövesdy bácsit is, amiért olyan szépen beszélt szegény első apáról. Őtet, aki meghalt, az egész világon a legjobban szeretem, és téged is majdnem úgy, mint őtet.
De engem, azt hiszem, nem szeret már egy csöppet sem az, aki meghalt, sem pedig a jó Isten, mert rossz vagyok. Tegnap a nővér kiválogatta azokat, akik még nem járultak a szent áldozáshoz, és én sem járultam. Az húsvétkor lesz. De rám azt mondta a nővér, hogy úgyis páratlan szám, mert kilencen vagyunk, és úgy nem szép az oltár elébe menni, hát azt mondta, hogy én még rossz vagyok, és javuljak meg jövőig – csak akkor fogok áldozni. Pedig én már nagyon vágytam a szentségre, és akkor inkább megjavultam volna – de nem merek szólni. Már hétéves vagyok, és még nem volt a szívemben a megszentelő malaszt, csak a segítő malaszt – az is csak a szent misében, ha úrfelmutatáskor a padhoz szorítjuk a fejünket, és a mellünket ütjük. Akkor mindenkinek a szívébe megy a segítő malaszt, de a megszentelő csak annak, aki nincs halálos bűnben. De én a szent keresztség óta már vétkeztem halálos bűnt – mert az ember mindennap vétkezheti azt. Hisz otthon mi nem tartóztattuk meg magunkat a húseledeltől pénteken – és mikor Csiccsel beszéltünk róla, hogy milyen a házasság, az is akkor halálos bűn volt. Igaz, hogy van vágypenitencia is – vagyis ha valaki nem gyónhat semmiképpen, de nagyon vágy rá, akkor az olyan a jó Istennek, mintha gyónt volna – csakhogy akkor töredelmesen kell bánni a bűnét. De az nagyon nehéz, mert nem azért kell bánni, amiért a pokol rossz, és a mennyország jó – hanem azért, hogy az Istent megbántottuk. Engem mindig azzal csábít a gonosz – hogy hát miért rossz az a jó Istennek, ha én bűnt csinálok. És ha neki minden bűn nagyon fáj, akkor neki még sokkal rosszabb lehet, mint nekünk. Az igazi gyónás nagyon jó és könnyű is, mert ahhoz elég a közönséges bánat, amivel a mennyországot sajnálja az ember. Azt pedig én mindig sajnálom, mert ott van az apám. Aki gyónt, az teljes búcsút is kaphat. Az pedig olyan, hogy sok-sok jó emberek és szentek sok jót csináltak, és azt az Isten összegyűjti – mint mikor egy nagy ház tele van kincsekkel –, és abból oszt a hivőknek; aki pedig kap, az annyival kevesebbet fog égni a tisztítóhelyen. Az első teljes búcsút én fel akartam ajánlani apusért, hogy ne szenvedjen egy percig sem tovább – de így csak részleges búcsút kaphatok. A száznapi búcsúimádságot én elmondom érte harmincszázszor is egy nap – és úgy hátha mégis kiszabadul a lelke.
Nagyon borzasztó az nekem, hogy nem gyónhatok, mert mindenki azt mondja itt, hogy ha most meghalnék, rögtön elkárhoznék. Akkor aztán mindig égni kellene – még az utolsó ítéleten is túl, mindig –, és ott is én undok testtel volnék, az apám pedig megdicsőült testtel az ítéleten. Borzasztó volna, ha úgy rám nézne. Ha lehet, édes jó anyucim – írjál te a nővér Anasztáznak –, hogy mégiscsak engedjen gyónni. Írd meg, hogy akkor én nagyon jó leszek azután. Egy szót sem fogok szólni a folyosón, és csak Martin Ellával fogok kegyes társalgást beszélni más lánnyal senkivel –, csak engedjenek gyónni. Szerető lányod
Lillike
Március 5.
Kedves jó Mamám – egyetlen Mamám!
A jövő hónap elején már húsvét lesz, és gyónni fognak – nekem pedig még nem szólt semmit a soror. Írtál nekik? Azt nem hiszem, hogy elfelejtetted – hanem talán elveszett a postán a levél. Most mindig arra gondolok, és egész nap magamban imádkozom. Azt senki sem tudja, és nagyon sokat szidnak, amiért az órákon nem figyelek – de a Jézusért minden gyalázatot el kell viselni. Martin Ellával a kertben néha megverjük egymás kezét csalánnal a Szűzanya tiszteletére, és az nagyon jó. Itt sokszor olyan zsizsiket szoktak tenni a lencsébe, hogy az ember önmegtagadást gyakoroljon – és mi mindig megesszük behunyott szemmel. Gonzága Szent Alajos is megevett mindent. Csakhogy Szent Alajos mehetett gyónni, és nem félhetett, hogy elkárhozik. Igaz, hogy ő csak két kicsi bocsánatos bűnt csinált, és azt siratta egész életében. Az én lelkem egészen más, mint az övé, és nem méltó üdvösségre – de a kezemet sokszor nézem, hogy épp olyan nagyon fehér és vékony, mint neki a képen. Én örülök annak, hogy a kezem méltó rá hasonlítani, az talán jó jel. Hittanórán, ha a kezem kiteszem a padra, magától elkezd mozogni minden ujjam, pedig én nem is reszkettetem! Este is sokszor nem tudok aludni, és mindenféle furcsa fejeket látok a levegőben – aközt van ördög, macska, pólyás gyermek, vak ember, minden – és úgy mozognak, ugrálnak a szemem előtt, mindig integetnek a sötétben. Az borzasztó – talán a gonosz incselkedik –, de pedig mindig a kezemben van a rózsafüzér olvasó, amit Rómában szenteltek. Én most nem is tudok többet írni, és nagyon várom a leveled. A te nagyon félő és szomorú lányod,
Lilli
Március 20.
– Ha most meghalnék, elkárhoznék – azt mondta ma Fáber Lujza kisasszony, mikor fésült –, mert ő már nagy növendék, és kismamának kellene hívnom. Fáber Lujzáék mind – vagyis a nagy lányok minden este arról beszélnek most a hálóban, aki elkárhozott. Az borzasztó volt, édes mamám! Az egy jelölt volt, akiből apáca fog lenni – de nem lett az belőle, mert tegnap belefúlt itt a békanyálas tóba, ami a zárdakert alatt van. Maga akaratából fúlt bele, és egy levélben megírta, hogy azért tette, mert soror Elfrida nem lehet az övé. Soror Elfrida egészen fiatal – szeptemberben még csak novic volt, de beszentelték nővérnek –, hanem azért nagyon szép és kedves. Az a jelölt pedig, aki elkárhozott miatta, nagyon csúf volt és nagyon bolondos, azt mondják.
Most mindenki róla beszél. Soror Elfridát fiókházba küldték, és az öreg, penziós sororok azt tanácskozták rá, hogy mindennap külön breviáriumot mondjon azért a novicért – mert hátha mégiscsak a purgatóriumba ment, ha az utolsó percében megadta neki az Isten a töredelmes bánat és megtérés kegyelmét. De én azt nem hiszem – és a nagy lányok sem hiszik –, mert a foltozó soror a ruhatárból este bejött lámpát oltani a hálóba, és mondta nekik, hogy ő látta a múlt éjjel. Akkor ő volt soros a vártán, és akkor háromszor körül kell járni a zárdát egyedül, hogy nincs-e baj vagy tűz – vagy nincs-e valakiről leesve a paplan. Mikor másodszor ment éjfélkor a toronyszobán át, ami fölött a baglyok vannak – olyan nagy jajgatásformát hallott, mint mikor messziről a katonalányokat verik. Én is tudom, hogy arrafelé a folyosón most mindig úgy zörget a szél vagy valami. Ő pedig a vártán nagyon reszketett, és a torony fala mellett látta elszaladni fehérben a kárhozott lelket. Mikor keresztet vetett, elmúlt az egész. Ezt beszélte a nagy lányoknak a foltozó soror este.
Martin Ella pedig álmodott róla, mert megjelent neki a vízbefúlt, csupa lucsok volt a ruhája, és behunyott szemmel járt. Valamit súgdosott Martin Ellának, de azt neki nem szabad megmondani senki fiának, megtiltotta a jó Isten. Csak azóta nem akar velem beszélni Martin Ella, és én azt hiszem – mert az borzasztó –, a lányok is azt hiszik, hogy énrólam súgott neki valamit. Talán azt, hogy én is elkárhozom. Anyám – egyetlen anyucim, jöjj gyorsan értem, és vigyél el engemet innét hamar – valahova, ahol te vagy –, még a nagybácsi tanyájára is inkább mennék, pedig te már nem laksz ott, a nagybácsi virgáccsal járkál, és harapósak a kutyák. De ott lehet libát meg lovat őrizni a béresgyerekekkel, és mikor süt a nap, nincs olyan gonosz lélek. A béreslányok nem kárhoznak el, mert nem is tudnak arról semmit, és ők azt beszélték nekem, hogy az Isten kinéz a fellegekből, ha nap süt, és neveti az embereket. Azt is mondták, hogy a Boldogasszony mindig keresi az ő szent fiát, és ha rátalál, akkor szépen nő a búza. De ha sokat sír, akkor megdűl és megrothad a vetés. Ők biztosan nem jól mondták, de ők nem tudnak halálos bűnt elkövetni, a sátánról pedig úgy beszélnek, hogy az mindig jól megjárja, ha kikezd az emberekkel, és csak nevetni kell rajta. Én nagyon szívesen mennék a tanyára a béreslányokhoz – vagy inkább hozzád és Kövesdy bácsihoz – vagy az apámhoz az égbe –, csak itt ne hagyj maradni, mert itt én elkárhozom. A te nagyon boldogtalan lányod,
Lillike
Április 8.
Egyetlen jó Mamám!
Már húsvét hónapja van, és én még mindig nem tudok semmit a gyónásról. A lányok már kezdik elfelejteni, hogy Martin Ellának talán rólam mondott valamit álmában a kísértet – és kezdenek megint szólni hozzám – kivált mióta levonóképet küldtél, és adtam nekik is. Azt írtad, hogy küldtél levelet a sorornak a gyónás miatt. De ő még nem szólt nekem semmit, pedig sokszor beszélnek rólam ketten a másik sororral a pódiumon, és akkor érezem, hogy rám néznek mindig. Ma soror Innocenc odahívott magához, és nagyon dobogott a szívem, hogy a gyónásról fog beszélni – de csak annyit mondott, hogy ha jövő szombaton jön a doktor úr, én is jelentkezzem. – Nem tudom, miért mondta a nővér, mert nem fáj semmim – de meglehet, hogy ők is azt látják, amit szegény apus mondott mindig, hogy bágyadt a szemem. Legjobban szeretnék mindig csak ülni, és apusért meg érted imádkozni – olyan rossz, ha fel kell állni, és járni kell a folyosón. Mintha mindig álmos volnék, csak lehunyódik a szemem.
Este pedig – mikor szabadna – nem tudok aludni az ágyban. A nagy lányok sokáig szoktak beszélgetni egymással, mert azt hiszik, hogy a kicsik mind alusznak, és nem hallják. Én sem hallottam azelőtt, de most mindig hallom – mindig arról beszélnek, amit az a szegény vízbe fúlt novic is csinált –, mert az itt divat, hogy a növendékek szerelmesek a sororokba vagy a novicokba –, de csak a nagy növendékek. Itt azt úgy mondják: „ideáliskodik bele”. Fáber Lujza is ideáloskodik soror Serafikába, pedig az nem is szép, de ő mindegyre a folyosóra szökik, ha arra jön Serafika soror. Mikor visszajön a nappaliba, akkor mindig nagyon piros Fáber Lujza, és a többiek suttognak meg nevetnek. Bacsó Klára pedig soror Amandába ideáliskodik, azt mindenki tudja – egy kis hajat is kapott tőle a medáljába. A hálóban azt mondta a többi nagy leánynak, hogy ha ő ki fog is lépni a világba, neki akkor sem fog kelleni semmiféle fiatalember, csak soror Amandára fog gondolni mindig, és ha huszonnégy éves lesz, visszajön ide sorornak, hogy együtt legyen vele. Fáber Lujza erre kinevette, és azt mondta, hogy őt akkor úgyis fiókházba küldenék, mert az öreg penziósok mindig lesik és ellenzik az ideáliskodást. Azt is mondta, hogy tavaly Jakabfy Marcsa éppen így beszélt – és most már az esküvője is megvolt, pedig egy évig se volt otthon, és csak egy bálban volt a világban. Van egy nagy leány, aki nem ideáliskodik senkibe, és azt mondja: a többinek is csak az a bajuk, hogy itt nincs fiatalember, akibe szeressenek. Ő levelez titokban Pestre egy fiatalemberrel – mert az ő anyja is Pesten van, és ezt a lányt Békey Etelnek hívják, és mindig regényeket olvas. Ha én nagy lány volnék, én is inkább soror Amandába ideáliskodnám, mint Serafikába, bár akkor még többet kikapnék, mint most.
Én sohasem tudok aludni este, és a sötétben mindig látok olyan fejeket. Úgy emlékszem, hogy mikor tífuszban kezdtem lenni, akkor is láttam ilyeneket. De én most nem akarok beteg lenni, mert te nem vagy itt – és ha meghalnék, rögtön elkárhoznék. Inkább jövőre. A doktor úr valami miatt nem jöhetett szombaton, és azt mondta soror Innocenc, hogy nekem is várni kell egy hétig. Pedig most már igazán fáj valamim, vagyis a fejem nagyon sokszor fáj – de az nagyon, nagyon rossz, és nincs, aki megsimogasson, mint te azelőtt –, mert szólni nem merek. Nagyon vágyom rád, egyetlen mamám.
Lillike
Április 20.
Kedves mamám!
Jaj, most csak nagyon hamar írhatok neked, mert mindjárt vége lesz a magyar órának, és akkor engem a betegszobába visznek. A magyar óra most nagyon rendetlen, és sem a városiak, sem a bennlakók nem figyelnek oda, még a nővér sem, mert ez az utolsó óra húsvéti vakáció előtt. Sok lányt most is hazavisznek, és a városiaknak tíz napig nem kell iskolába jönni. Én most sem mehetek haza, de azután már csak egy időszak jön, és vizsgakor meglátlak téged.
Kár, hogy épp húsvétra kell a betegszobába menni, pedig akkor a bennlakók is a kertbe mennek, és fagylalt van az uzsonnára. Martin Ella azt mondta, hogy ő nem eszi meg a Szűzanya tiszteletére – de én nem is kapok belőle, mert a betegben leszek. Most, mikor tíz perc szünet volt, akkor hívtak engem az elfogadószobába a doktor úrhoz. Ő pedig jól megnézett, kinyitotta a szájamat és a szememet – és akkor egy csomó sok könny lepotyogott a szememből, pedig én nem akartam, és az nem is sírás miatt volt. Aztán olyan hosszú mérőt dugott a hónom alá, mint otthon, és azt mondta: „Jaj, hát most is láza van!” – Elkezdett kérdezgetni mindenfélét, de én nem szóltam, mert meg voltam ijedve. A végén azt mondta: „Hamar ágyba vele, majd délután eljövök és megnézem!”
Most takarítják a betegszobát, és viszik fel az ágyneműmet. Addig azt mondta soror Innocenc, hogy üljek be az órára csendesen, de ne csináljak semmit. De én nem tudok semmit sem csinálni, hanem borzasztó sebesen írok neked, hogy a karom is fáj – mert még most ezt elviszi Löwi Erzsi. A betegszobából nem írhatok neked. Igaz, hogy ott nem rossz lenni, mert nem szidják az embert, és pecsenyét kap vacsorára, nem élesztős tésztát – reggel sem köménylevest, hanem kávét –, és ott csak kétszer imádkozik az ember a nővérrel – reggel meg este. Én azért ott is mindig fogok az ágyban imádkozni érted és apusért – csak néha azért félek az imádkozástól, mert nem tudok olyan gyorsan odafigyelni minden szóra, ahogy mondják –, és az akkor nagy bűn.
Még nagyon, nagyon sokat akarnék írni, de már háromnegyed van, és meg is kell címezni. Csak azt írom, hogy nagyon, de igazán szívből szeretlek téged és Kövesdy bácsit is, de legjobban az igazi apámat, aki az égben van. Ne haragudj rám, amiért néha rossz voltam – mert most soká nem írhatok. De te azért írjál nekem, mert már egy hónapja sem írtál, és azt hiszem, hogy beteg vagy. Ha a betegben is olyan csúnya fejeket látok, akkor megcsókolom a te leveledet, és az olyan jó lesz, mint amikor te fölibem hajoltál a tífuszban, és mellettem ültél. Akkor jobb volt beteg lenni.
Ma olyan szépen beszéltek hozzám a nővérek, és soror Innocenc úgy mondta: „Lillike fiam!” Talán ők sem tartanak már engem rossznak. Csak te ne ijedj meg rajtam, édes, jó kis anyám, mert ez nem olyan nagy betegség, és igyekezni fogok hamar meggyógyulni, hogy ne szomorítsalak, és írhassak neked. Látod, ugye, a tífusz is elmúlt. Kezedet, szájadat és a gyönyörű szép sárga hajadat százmilliószor is csókolja a te hűséges kis lányod,
Lillike
Április 24.
Kövesdy Lászlóné úrnőnek
Nagyságos asszonyom!
Nagyon leverő hírt kell közölnöm Nagyságoddal. Leánykája, a szegény kis Lilly veszedelmesen beteg, nagymérvű agyhártyagyulladása van. Három napja fekszik már, de ma este volt csak a diagnózis megállapítható. Szomorú kötelességem, hogy az édesanyát a komoly veszedelemre előkészítsem – de egyúttal nagyon kérem, hogy ha csak körülményei engedik, látogassa meg a kis beteget –, hisz ez saját megnyugvására is lesz. Azt hiszem, valamennyien mulasztást követtünk el vele szemben, hogy őt az éppen nem higiénikus intézeti élet veszedelmének kitettük – mert kezdettől fogva gyönge, vérszegény, szellemileg túlfejlett és ideges gyermek volt. Nekem azonban a nővérek sohasem mutatták őt, mert sejtelmük sem volt a felsorolt bajokról. Lázas beszédében egyre a mamát emlegeti – ha csak lehet –, jöjjön el, nagyságos asszonyom. Mély tisztelettel
Dr. Füry Dénes
Május 10.
Kövesdy László úrnak
Igen tisztelt uram!
Becses levelét vettem, és természetesen méltányolnom kellett a fontos körülményt, hogy kedves felesége őnagysága alig egy hete adott életet legkisebb gyermekének, és így, az ön mostohaleányát, a mi szegény kis halottunkat betegségében meg nem látogathatta. Talán nem is lett volna az egyébre jó, mint a saját megnyugtatására, mert a kisleány az utolsó három napon egyre agonizált. Ma éjjel – mint táviratban értesítettem – kiszenvedett. Az ápoló nővér állítása szerint az utolsó percekben eszénél volt, és azt kérdezte a sorortól, hogy nem fog-e ő elkárhozni. A jó nővér megnyugtatta, mert hiszen – mint mondja – feladták rá eszméletlenül is az utolsó kenetet. Erre egészen megnyugodott – elhalt édesapját, anyját és mostohaapját is emlegette. Éjfél után három órakor adta ki szegényke a lelkét. Édesanyjával természetesen csak pár hét múlva lehet közölni a szomorú hírt – s akkor is csak a legnagyobb vigyázattal. Ismeretlenül is őszinte részvéttel maradtam
Dr. Füry Dénes
a katolikus nőképző intézet orvosa