Lev Tolsztoj

Lev Tolsztoj szerző: Kosztolányi Dezső

                                            I

Nyolcvanadik év didergő fehérségében köszönt Tolsztoj Nyikolajevics Leóra a jubileum. Az ünneprendezőkön kívül még egy más titokzatos vendég is ül a betegágynál, a gróf régi személyes ismerőse, kiről az európai sajtónak izgatott táviratok suttognak, de mi most ne beszéljünk róla, s higgyük, hogy ezúttal is sokáig vesztegel még. Mindössze annyit engedjünk meg magunknak, hogy egy tekintetet vessünk a fehér ágyra és a fehér emberre. Ebben az egyszerű hálószobában, ahol most tétlenül lóg a kasza és a fűrész, az emberiség nagyszerű munkása pihen. A nagy munkás harmadik szerszámáról se lenne szabad megfeledkeznünk, mely az öreg tintatartó mellett feküdvén csak később ötlik szemébe a jasznaja-poljanai látogatónak, hisz generációkra való vigasztalás s egy egész könyvtárra való energia patakzott ki a fáradt század számára. Ámde ne tegyünk sorrendi kivételt, s hagyjuk egymás mellett békésen a három szerszámot: a kaszát, a fűrészt és a tollat. Maga az a tüzes szemű agg akarja így, a párnákon fekvő szelíd lázadó, a művész, akiben mi mégis az embert pillantjuk meg először.

Tolsztoj Leóval az ősemberi egyszerűség és a lázadó természetesség alapján tartjuk a rokonsági kapcsolatot. Ő volt az, aki a XX. században a legősibb és a legegyszerűbb igazságokkal képesztette el a csodálkozó világot, és társadalmi elméletében, művészetében, életében újra és újra Kolumbusz tojásának problémáját tette aktuálissá. Kimondotta, amire senki sem gondolt. Egy döbbentően egyszerű igazság avatta lázadóvá. Tagadott, ahogy mi tagadunk, és állított, ahogy mi állítunk. Vagy nem fenségesen egyszerű-e ez az öreg ember, mikor az autokratikus uralom fészkében, a csatavesztések és a nemzeti elkeseredés idején, kezében a Times egy számával a fegyverek letételére buzdítja a katonákat, mert bűnnek, förtelemnek és vak céltalanságnak tartja az embermészárlást?

Vagy mikor védelmére kel az elnyomott népeknek s a börtönök rabjainak? Vagy ha pamfletjeiben Szibéria borzalmairól beszél? Ki nem tudta ezeket előtte? De ki merte kimondani? Csak az az ember, kinek velejében az egész emberiség öntudata lüktet. Ebben az attitűdjében nézzük őt, s ezen a ponton keressük egyéniségét és íróművészete értelmét.

Hogy világosabban lássuk, vissza kell mennünk egészen Jean Jacques Rousseau-ig, de elődeit igazán csak az ősidőkben, a próféták és az első emberboldogítók között találjuk. Ő is megvonta a határokat a mostani kultúrember és a jövő embere között, s az összehasonlítás a mai társadalom gazdasági szervezetén álló kultúrember rovására dőlt el.

Ez az ellentét egy élmény erejével dobban elénk Nyehljudovban, a Feltámadás hősében. A fáradt és bűnös ember, hátán a múlt terhével, szájában a modern kultúra keserű cigarettaízével és az unalom csömörével, szemben áll a fákkal, a természet eleven vizeivel és az emberben alvó erkölcsi erőkkel, a paraszttal, azzal a tolsztoji paraszttal, akihez senki sem hasonlít. Merev, erőszakos, de jóságos és komoly ez a paraszt. Olyan, mint az anyaföld. Kissé kemény és bárdolatlan, de hálás és termő. Nyehljudov fejlődése is az, hogy az üres dorbézolástól leszáll ide, az egészséges humuszra. A parasztleány, akit romlásba dönt, őt felfelé vezeti. Ez a veszni induló hős, levetve önzését, közönyét és bűneit, elajándékozva birtokait elér arra a pontra, ahol az élet, s minden, ami eddig történt vele, "egy más, eddig nem ismert jelentőséget nyer", s szabadabb, mindenkinél szabadabb lesz, és a börtönökön és az összes emberek szenvedésein keresztül egy új világperspektíva nyílik számára. A regény margójára rá lehetne írni a tanulságot, ami Tolsztoj életét és művészetét újjáalkotta.

Tolsztoj egy tökéletesebb, az egész emberiséget boldogító közösség után vágyakozik; a különbség közte és a mai szociáldemokrácia között csak az, ami elválasztja Rousseau-t Saint-Simontól, aki a munkás és pompás gazdagságot tűzi az új kultúra céljául. Ámde azért Tolsztoj országa is e világból való. Nemhiába látta egykor Cabet a kereszténységben a kommunizmus forrását, a lemondás szocializmusát hirdető Tolsztoj még anarchikus elveivel sem kerget utópiákat, még álmai is kézzelfogható valóságok, és legcsábítóbb gyümölcsei is ezen a földön érnek meg. Tolsztoj szocializmusa az agrárkommunizmus. Ez a tan, amely már évszázadok óta atavisztikus ösztönnel él a legutolsó muzsik agyában is, benne a társadalombölcs és a próféta öntudatával ébred új életre. A föld mindnyájunké. Aki kezet tesz rá, rabol. Ezen a közös szabad földön virágzik ki majd a szabadság, amely most még a hó alatt alszik. Éppen ezért senki sem tagadja fanatikusabban a mai államhatalmat, mint Tolsztoj. Az állam kihasználja erőnket, és a kormányok csak arra valók, hogy ezeket a természetes és jóakaratú energiákat szennyes és önző céljaik javára kamatoztassák, s összezavarják az emberi ösztönből fakadó természetes harmóniát. Annyira egyedül áll ezzel a forradalmi hitével, hogy semmi szektával, semmi párttal sem tartott közösséget. Forradalmár a forradalmárok között is. Ezzel a korláttalan szabadsággal azonban szembeállítja a mindnyájunkat kötő erkölcsi feltételt, a kötelességet. Tolsztoj anarchikus világában ez az arkhimédészi pont, amelyből kimozdítja a földet. Ez az új erkölcs, ez az érzés meleg mélységeiben megfürdetett ige minden ember szabadságát, boldogságát és jövőjét jelenti.

A tolsztoji erkölcs semmitől sem áll távolabb, mint holmi kenetes vallási dogmától. Nemhiába támadja őt most is - jubileumi ajándékul - a haladás ellen hadakozó szinódus. Az ő világa nem remény és álom, aminthogy a szocializmus sem az, hanem földszagú és földön termő valóság. Csak a külső zománc, a durva magvat befutó szivárványos hártya sejteti néha annak. Csak az téveszt meg, hogy Tolsztoj ezeket a földi igazságokat az ég levegős kékjébe szereti elmosni, írásai, hősei, elvei mind az életért, a földi élet tisztaságáért küzdenek, és a paradicsom, az üdvözültek, a kibékültek, megengesztelők és elpihenők hazája is: a föld, ez a siralomvölgynek csiszolt pályatér, ahol az előrehaladók, a tökéletesülés felé vágyók magasztos küzdelme folyik. Nem ismerek írót, akinek alakjai szívósabb tudatossággal haladnának a céljuk és a fejlődésük felé. Nincs senki, aki ennyi merészséggel mutat a jövőbe, amely nem álom, nem képzelet, hanem már itt is van, már a miénk is. Azok az igazságok, melyeket a mai szocializmus magáénak vall, egytől egyig forrón és elevenen pihegnek Tolsztoj szívében, csak az agy hidegebb régióihoz nem lüktettek fel, hogy ott formát öltsenek magukra, és egy határozott, harcos rendszerré kristályosodjanak.

Ezekkel a gondolatokkal lépjünk Tolsztoj alkotásaihoz, és ömlő álmélkodással vesszük észre, hogy ez a világ a mi világunk is. Egy dús és hatalmas könyvtár, amely egyetlen cél szolgálatában áll. Egy könyvtár, amit pár szóval ki lehet fejezni.

De micsodák ezek a szavak? Tolsztoj azt feleli rá, hogy az evangéliumban megtaláljuk.

Egy nagy perspektívát kell magunk elé képzelni. Mert az íróművész, akiről most írunk, nem egyszerű festője a cifra életvásárnak. Ez író mellett, mikor ír, állandóan ott van mindnyájunk titokzatos vendége, a halál, mely nélkül csak ügyes vagy kevésbé ügyes tárcaírók, jó vagy rossz versfaragók vagyunk, de művészek soha, és így szemben az élettel és halállal egy tág perspektíva keretében vonulnak el a rothadt társadalom beteg, egyensúlya vesztett, küzdő és tökéletesülő emberei. Vajon messze haladnak, vajon kicsoda közöttük a hős, a példakép, az útmutató? Az élet furcsa, nagyszerű körtánca ez. Úgy érezzük, hogy nem is írói alkotással állunk szemben, hanem maga a természet játszik színjátékot.

Tolsztoj emberei egytől egyig előre haladók. Mert ő sohasem köt stílusvirágokból és ügyes regényfejezetekből henye bokrétát. Az írást magát is lenézi, s csak az emberrel való viszonyá-ban tulajdonít neki értéket. A művészet: az ember egyesülése "isten"-ben, a természetben és a tökéletesedésben. Ez Tolsztoj írói evangéliuma. Ez evangélium szerint tisztulnak meg összes alakjai. Nyehljudovra gondolok, aki a csöpögő tavaszi esőben a gerjedő földdel együtt kap új erőre. Aztán Karenina Annára. Majd arra a buta gyermekgyilkos anyára, ki oly hidegen tapos el egy emberi életet, mint egy békát, hogy később a bűnön és a szenvedésen keresztül magasabb tökéletességre jusson. Mindenütt fejlődő embereket látok. Iljics Ivannak, ennek a beteg, megsoványodott bürokratának vergődéseiben is megtaláljuk ezt a fölfelé törekvő vonalat, és ha élete céltalan, utálatos és terméketlen, a halál dermesztő közelségében már felfelé tekint, és mikor szánalmas lekopasztottságában búcsút mond az életnek, hogy mindenről lemondva - megbékülve magával és a világgal -, meztelenül dugják a sírba, már ember. Azt mondhatjuk: mindegyik tolsztoji hős önmagát fegyverezi le. Azt mondhatjuk; a bűnösnek maga az élet adja meg a feloldozást.

A bibliai egyszerűség művészete ez! Valami sajátos és nagyon bevégzett tökéletesség, amely önmagába fut vissza. Az élet, minden magyarázat és széljegyzet nélkül. Ha nézem embereit, szinte megijedek, mennyire elhagyottan, mily vigasztalhatatlan egyedüllétben küzdenek. Vajon jók, rosszak, bűnösök-e vagy bűntelenek? Nem tudjuk. A tolsztoji emberek homlokán nem ég Káin-bélyeg, se aureola. A romantikusok angyalokat és ördögöket rajzoltak. A naturalisták - Zola szavai szerint - a vérmérsékletükön keresztül nézték a világot. De mit tesz Tolsztoj? Neki nincsenek kedvencei, ellenségei, hősei és mellékalakjai. Még a bűnös Karenina Annát sem ítéli el. A tiszta epikus, a világszemlélő áll előttünk, az, aki a Háború és béke nagyszerű eposzát adta kezébe a XX. századnak. Művészete a legtökéletesebb realizmus, amely már nem kéjeleg a túlzásokban, mint a naturalisták, hanem nyugodtan leszögezi ítéleteit, és ha társadalomkritikát gyakorol, ha embereket, ha tárgyakat fest, egyformán erről az emelkedett pontról néz mindent. Azt, hogy az asztalon levő pohár hideg, éppoly nyugodtsággal állapítja meg, mint hogy Anyuta kezei hidegek. Érzitek-e ebből Tolsztoj magas realizmusát? Azt a nagy átfogóképességet, mely embert, követ, fát, levegőt, szenvedélyt és vihart mosolyogva foglal egy nagy egységbe? Ilyen a tolsztoji művészi alkotás csúcspontja, a Karenina Anna is. Egy regény, melyet pár nap alatt elolvashatunk. De mikor elolvastuk, legalábbis tíz évet öregedtünk emberismeretben, tapasztalásban és szépségben. Egyszerre más színben látjuk az egész világot. Mintha nagy utazásról jöttünk volna, minden új fényben ragyog, minden világosabb, minden tisztább és minden egyszerűbb.

Három apostol nevét írjuk egymás mellé: Ibsen, Zola és Tolsztoj. Mind a hárman a munka becsületét és a jövőt akarják. Az első egy emberentúli elhatározás önkívületében szédítő ormokra ragad. Ideges álmai azonban nagyon is a felhők között járnak. A második a földön jár, de nem is jut tovább. Tolsztoj közöttük van, harcos a harcosok között, egyszerűen, mezítlábason, hosszú, fehér muzsikingében. Így látjuk őt most is, a zajos jubileum előestéjén. Kemény parasztkoponyájában az emberi közösség nagy gondolata forr. Szemét nyugodtan a földre szegzi, és a föld álmait álmodja. Az álma békés és harctalan, de fehér lobogóját csendesen felénk fújják a jasznaja-poljanai szelek.

Bácskai Hírlap, 1908. szeptember 13.


                                            II

Odafordult orvosához, Nyikityinhez, és azt mondta, hogy meg fog halni. Ebben a keretben látom Tolsztoj Nyikolajevics Leót, a prófétát, a költőt, a barbár, szláv zsenit, amint még egy érzés fut rajta át, ami már nem póz és nem program, amint egy érzés fagy a vérébe, szemben a halállal. Nekünk nem új ez a beállítás. Már évek óta haldokolt előttünk az újságok lepedőjére kiterítve. Együtt tanultuk kimondani a nevét és az élet utolsó fönséges aktusát. Ő mindig előtte érezte magát. Ezekben a pillanatokban csak közeledett hozzá - térben és időben -, lényegében azonban egész életét és művészetét ez a várakozás és készenlét fejezi ki a halálos ágyon. Mégis, az újsághír olvastán, az egymást keresztező sürgönyök izgalmán elfog bennünket valami végzetes kíváncsiság, vajon mit érzett az öntudat, az idegek ájult villódzása közben, és elfog egy néma csodálat is a halál előtt, az ember előtt, aki talán legközelebb járt hozzá, és néha-néha igazán félrerebbentette sötét kárpitját.

A művész csodákat látott. Elment a látás és a tudás legvégső mezsgyéjéig. Szinte határvillongásokat kavart élet és halál között. Könyveibe dísz és cicoma nélkül vonul be a puritán halál, a durva és paraszt halál. Hősei úgy halnak meg, oly elevenen éreztetik a hideg szenzációt, hogy mi, az olvasók is kicsit meghalunk, és egy életre szóló élményünk lesz az ő haláluk. A végső metamorfózisra gondolunk, és arra, hogy akkor majd ugyanezt látjuk. Nem is misztikus ez a búcsú. Köd és színes fátyol nem takarja. Egyszerű, mint egy mindennapos dolog, de fönséges és ünnepélyes és ijesztő is, a közelsége miatt. Egy kövér és igénytelen hivatalnokról, Iljics Ivanról tragikus novellát ír Tolsztoj, mert meghal, és minden ember tragikus hős, mert meghal. Engem ennek a novellaalaknak tompa szenvedése évekig kísértett. Elfeledhetetlen, hogy válik egyetlen és igazi érzésévé a halál, hogy változik fejfájássá és csömörré az élete, az ő unott, lanyha élete, és mint bukik, süllyed, zuhan lefelé, sötét zsákokban, amint eltávolodik tőle a szobája, az új bútorai, a tárgyak, a részvétlen természet, amely - ah, igen - azután is itt marad. Ezek jutnak eszembe, most, hogy a művész is elment. A Háború és béke halhatatlan lapjai. András herceg, a hős, aki vérző szájjal mosolyog a kék égre. Az a tenyérnyi kis folt, amely édesen tükröződik - utoljára - a halódó szemben.

Én ezt az embert bámulom benne - függetlenül az írótól és a prófétától -, egy embert, aki intenzíven érzi, hogy meghal. Mindenkinek legfontosabb gesztusa ez. Az ember legyen tudatában annak, hogy a földön él, és hogy valami még hátravan, ami beteljesíti és megkoronázza ember voltát, az élet végső konzekvenciáinak levonása.

A ruha, ami rajtunk van, csak ruha, és mindnyájan meztelenek vagyunk. A szellem is szabad, korlátlan és önmagában nagy, alkotás, művészet és tudomány nélkül. Minden kultúra és minden könyv és minden írás csak a gondolat papiroskosztüme. Ezekért a tanulságaiért érzem végtelenül fönségesnek az ő elhanyatló, szakállas fejét. Egy roppant dekorációban van, háttérben tengerekkel, erdőkkel, hegyekkel és az emberek millióival, amelyekről az agónia pillanatában beszél, millió és millió emberrel, aki valaha éppúgy meghal, mint ő. Az utolsó egységesítő eksztázisban magába öleli minden ember életét és halálát. Úgy tetszik, hogy nem is a jasznaja-poljanai ágy, de az egész föld a ravatala.

Élet, 1910. november 27.


                                            III

A nagyon kis témák éppoly nehezek, mint a nagyon nagyok. Vajmi bajos olyasvalakiről beszélni, akiről kevés a mondanivalónk. De talán még bajosabb olyasvalakiről beszélni, akiről sok a mondanivalónk. A szegénység zavaránál kínosabb a gazdagság zavara.


Tolsztoj Nyikolajevics Leóról kell írnom, aki száz esztendővel ezelőtt született Jasznaja-Poljanában. Csak egy cikket. Mintha azt mondanák: "Szóljon valamit a világegyetemről, de röviden és tömören."


Hol kezdjem? Milyen lélegzetet vegyek? Mit ragadjak ki abból a végtelenségből, melynek a naprendszer éppannyira alkotóeleme, mint a Gaurizankár vagy egy fűszál?

Hadd követem szerényen - és szeszélyesen - föltoluló gondolataimat. Gyakran szoktam róla ábrándozni. Őt tartom az írásművészet csodájának. Minthogy pedig nem érteni, miként jöhetett létre ilyen emberfölötti teremtőerő, ilyen tökély, képzeletemet szeretem lecövekelni a valóságba, s családjára gondolok. Tolsztoj ezt jelenti: Vastag. Ősei, a vastag, bővérű, élnivágyó emberek, német eredetűek. Csak Nagy Péter cár idején vándoroltak Oroszországba, azóta vérük elkeveredett az oroszokéval, a finnekével is. Leó húga, Mária, istenfélő apáca. Öccse, Sergius, afféle szókimondó, karakán legény. Dimitrij csupa szenvedély és láz, fékezhetetlen, duhaj, iszákos, huszonkilenc éves korában hal meg tüdővészben. Nikola jámbor szamaritánus, megosztja falatját az ínségesekkel, kunyhóban lakik. Tolsztoj Leó pedig mindegyik együtt, mindenki és minden, mert ő költő.


Korhely és szent. Katona és békebarát. Vadász és állatvédő. Európai és ázsiai. Író, aki a világsajtó riportereinek környilatkozatot ad, s apostol, aki a fényképészek sorfala előtt áldja meg a muzsikokat. Gazdag és szegény. Forradalmár és családapa. Gróf és paraszt. Pogány, aki imádja az életet, s keresztény, kit a Szent Szinódus nem akar eltemetni.

Ez a kettősség nem alakoskodás, hanem lénye legbensőbb mivolta. Már ifjúkori följegyzéseiben olvasom: "Azt akartam, hogy mindenki engem ismerjen és szeressen. Azt akartam, hogy pusztán nevem hallatára elámuljon mindenki, és engem tiszteljen." Másrészt ugyanekkor tunyának, léhának, erkölcstelennek, ostobának tartja magát, ezenkívül rútnak is. Ezt írja: "Elképzeltem, hogy a földön nincs boldogság olyan ember számára, akinek, mint nekem, ilyen széles orra van, ilyen vastag ajka, ily kis szeme. Ez a kifejezéstelen arc, ezek a silány, lottyadt, tétova, minden nemesség nélkül szűkölködő vonások, ezek a nagy kezek és lábak egy otromba muzsikra emlékeztetnek."

Így küzd benne később is dölyf és alázat, önzés és önzetlenség, ösztön és gondolat, érzés és értelem, nyugat és kelet, test és lélek, anyag és szellem, minden és semmi, ördög és az isten, művészet és vallás, összeforradva, szétbonthatatlanul, akár a Rossz és Jó, Sötétség és Világosság, Tél és Tavasz az ősi hitregékben. Ahriman és Ormuzd viadala ez.


Mi ez a sok ellentmondás? Hajdan értetlenül tekintettek volna rá. Ma tudjuk, hogy az ellentétek lelki életünkben majdnem egyet jelentenek. Mindnyájan ilyen kétlaki emberek vagyunk. Érzéseink közel sem olyan egyirányúak, határozottak, mint valaha vélték. Azok szakadatlanul keringenek, átalakulnak, mint a villamos áram, pozitívvá és negatívvá. A szeretet gyakran álarcos, önmagát burkoló megnyilvánulása a szilaj gyűlöletnek. Ami finomságnak rémlik, az talán csak ravasz durvaság, és megfordítva. Az erők kölcsönösen hatnak egymásra, föl sem ismerhetők mindig, annyira váltogatják ruháikat. Amint a természetben a nagyon hideg tárgy megsüti ujjunkat, s a nagyon meleg tárgy már nem is éget, azonképpen a bennünk lakozó ellentétek is találkoznak egy ponton.


Ha így tekintjük Tolsztoj kettősségét, akkor egy hatalmas, egységes jelenséget bámulunk. Egykor nyilván túlontúl távol érezte magától az emberiséget: később vezeklésből túlontúl közel akarta magát tudni hozzá, a testvériségbe temetkezett. Egykor a kazáni víg napokban, mint diák, mind az öt érzékével fölfalta volna a gyönyörűséget: később megírta a Kreutzer-szonátá-t, mely a házasság létjogosultságát is tagadja, a meddőséget prédikálja, az ember nem önszántából elkövetett, előre megfontolt, titáni öngyilkosságát. Egykor a szevasztopoli ifjú tüzértiszt megbámulta a vérengzés ősi mulatságát, a hősöket, a hadi dicsőséget, nagyon vágyakozott a György-érdemkeresztre is; később a Háború és béké-ben lebecsülte a világ legnagyobb katonai lángelméjét, Napóleont, magasztalta a tétlenséget, rossz néven vette egy suhanctól, hogy apja gyilkosát leütötte. Egykor az életet szerette: később Iljics Ivan csak a megsemmisülésben látja a születés célját. Egykor a művészet boldogságát körömcseppig kiélvezte: később ellene szegezte a vallást, és Shakespeare-t negyedrangú tehetségnek nevezte. Egyik állítása lélektani szempontból nem tagadása a másiknak, hanem természetes kiegészítője. Túlzást szögez a túlzás ellenébe. A vágy egy. Ennek az ellentéte nem egy másik vágy, hanem a közöny.

Sophie Andrejevna Bersz, a felesége, tizenhárom gyermeket szült neki. Ezenkívül állandóan mellette állt akkor is, mikor férje világra hozta alkotásait. Ő tisztázta-másolta regényeit, melyeket Tolsztoj újra írt, a Háború és béké-t hétszer. A grófné nagyon jól ismerte az urát. Kezdettől fogva tudta, hogy költő és apostol nem árulhat egy gyékényen. Az apostol optimista, aki hisz a fejlődésben, értelmi elméleteken lovagol, oda akarja adni a földgolyót másoknak, viszont a költő a pesszimista, mohó, egyéni gyermek, aki csak érzékeivel vesz tudomást az életről, érzékletesen vall róla, s csak annyiban vállal vele közösséget, amennyiben érdekli. Egyik jellegzetesen keresztény, másik jellegzetesen pogány; 1874-ben Tolsztoj életében páratlan meghasonlás mutatkozott. Az élet értelméről töprengett, az írás untatta. Minekelőtte bement hálószobájába, elrejtette a kötelet, nehogy fölakassza magát a gerendára. Felesége kétségbeesetten írja: "Semmi sem érdekli többé. Erejét ostobaságokra pazarolja." Hiába biztatja őt, hogy szentelje minden képességét annak, amire született: az irodalomnak. Ő fát vág, csizmát varr, parasztokkal vitatkozik, héberül tanul egy rabbinustól, hogy a bibliát eredetiben olvashassa. Ez a válság tart mindaddig, míg nyolcvankét esztendős korában meg nem szökik családjától, meg nem hal az asztapovói állomáson. Turgenyev nagy barátjának és ellenségének pálfordulásától szintén megriad. Halálos ágyáról levelet intéz hozzá: "Barátom, térjen vissza az irodalomhoz." Vajon igazuk volt-e nekik? Nem lehet tudni. Tolsztoj társadalmi tevékenysége múlandó, bölcselete hézagos, minden szavában ellentmond önmagának, de a költőknek néha szükségük van rigolyákra, hogy alkotni tudjanak. A remekműveket limlomok trágyázzák.


Különben mint művész mindig ízig-vérig pogány, még a megtérés után írt regényében is, a Föltámadás-ban. Kegyes dolgokat mesél el, de milyen kegyetlenül. Embereit szinte szívtelenül mutatja be, mintha csak tárgyak volnának, s az olvasóra bízza, hogy részvétet érezzen irántuk. Tartózkodó művészetével hűvös messzeségben áll tőlük. Közönyös, akár a természet. Ezzel pedig rokonérzésünket végletekig csigázza. Karenina Anna csak annyi, mint egy gyönyörű korsó. Halála csak annyi, mint mikor egy gyönyörű korsó eltörik.


Képzeleténél nem ismerek démonibbat, merészebbet, láttatóbbat. Nem az a képzelet ez, mely csillagról csillagra csapong, s elmeséli, milyenek lehetnek a nem létező lények és tájak. Mindez olcsó játék. Itt repül, a földön, a lehetőség korlátai között. Ihlete a pontosság, varázsa az emberiesség. Milliárd és milliárd eshetőség közül mindig kitalálja, hogy valaki egy adott helyzetben mit mond, hogy mozog, miként cselekszik. Megálmodja a valóságot, melyet nem lehet "másolni", egy új valóságot alkot. Ezt csűfnéven így hívják: "realizmus". Igazi nevén: "teremtés".

Új Idők, 1928. július 22.


                                            IV

Múlt évben, mikor Tolsztoj születésének százados évfordulóját ünnepelték, érdekes volt megfigyelni a különböző népek állásfoglalását.

Egy jeles francia kritikus ezt írta róla: "Nagy lélek volt, de nem volt nagy szellem." Ez a fölfogás minden latin nemzetnél visszhangzott, az olaszoknál és a spanyoloknál is. Emberalkotó művészetét, ameddig lélektani rejtélyeket hüvelyezett, bámulták, de az őskeresztény reformátor társadalomelmélete, alaktalan nyugtalansága, jámbor anarchizmusa káosznak tetszett nekik. Szélsőbaloldali latin gondolkozók sokkal távolabb esnek tőle, mint a szláv ellenforradalmárok. Ekkor láttam, milyen áthatolhatatlanok egymásnak a nemzetek. Szembekerült Ázsia és Európa, Kelet és Nyugat, a Titokzatosság és a Rend, az Érzés és a Gondolat, az ábrándos Apostolkodás s a római Állam. Az őskereszténységnek szöges ellentéte nem is a buddhizmus, a zsidóság vagy a mohamedánizmus, hanem az érzéki latinság, mely ma is csak a világos tényeknek hisz, annak, amit kézzel foghat föl, amit teljesen megérthet.

Ha ebbe a színdarabjába[4] az értelem lámpájával világítunk be, számunkra is sok mozzanat homályos, bosszantó. Fegya, a züllött semmittevő, otthagyja családját, feleségét és gyermekét, nem azért, mert nem szereti őket, hanem azért, mert "nagyon is szereti". Úgy érzi, hogy ő teher nekik. Könnyíteni akar rajtuk. Iszik, cigányozik, s egy cigánnyal köt légies, testvéri szövetséget. Feleségének egy levélben bejelenti, hogy öngyilkosságot követett el, s az férjhez megy egy derék férfihoz. De a tétova öngyilkos az utolsó pillanatban meggondolja magát. A véletlen folyamán egy másik öngyilkos hulláját az övének ismerik föl, ruháit is meglelik, s Fegya eztán mint önmagának árnyéka élhet, szabadon, semmit sem művelve, semmit sem akarva, mint élő holttest, mindaddig, míg föl nem jelentik, a törvény elé nem ráncigálják, s ott az emberek a paragrafusaikkal elrontják azt, amit ő a maga és hozzátartozói számára már megoldott.

Tolsztoj a tunya lázadóban egy magasztos embert akart rajzolni, aki teljesen függetlenítette magát a "testi" élet vonzásától, egy gyarlóságában is fennkölt lelket, aki hadat üzen a társadalomnak, s megteremti felebarátjaival a "természetes" kapcsolatot. Ezt a színpadi figurát sokszor szószátyárnak, sokszor hazugnak, sokszor meg éppen nevetségesnek tartjuk a mai lélektani tudásunkkal. Ellentmondásait nem képes megmagyarázni sem magának, sem nekünk. Ami pedig nincs megmagyarázva, az nem lehet sem megindító, sem emberi. Valóban hozhatott volna egy igazi, nemes áldozatot, ha annak rendje és módja szerint elválik feleségétől, s úgy tűnik el, úgy adja vissza neki a szabadságát. Erre azonban nem hajlandó. Miért? Azt mondja, azért, mert "utálja a válással járó aprólékosságokat". Ez az indokolás nem őszinte. Más az oka. Azért nem válik el, hogy prédikálhasson nekünk. Csakhogy nem érzünk vele. Az, hogy környezetével, a fönnálló renddel dacol, még rokonszenves lehet, de az, hogy a bennünk lakozó nehézkedési erőt, az emberi természetet is tagadja, olyan önáltató csalás, hogy elfordulunk tőle. Tolsztoj a hőst a valóság után mintázta, törvényszéki akták nyomán, s munkáját nem is tette közzé életében, mert a főszereplő akkor még élt. Mindegy. Az ő elképzelt regényalakjaiban több élet lüktet, mint ebben a fontoskodó embermegváltóban. Az író óriási emlékének nem ezzel a darabbal kell hódolni. Inkább olvassuk el az Iljics Ivan halálá-t vagy a Háború és béké-nek néhány fejezetét.

Új Idők, 1929. január 20.