Levél egy puritánhoz
szerző: Kosztolányi Dezső
Uram,
ön igaztalan a nőkhöz. Naponta végigsétál a korzón, és kígyószemmel nézi őket. Felháborodik azon, hogy a nők ma is a régiek, hogy mosolyognak, ráspolyozzák a körmeiket, a szembogarukba atropint csöppentenek, a fülcimpájukon pedig briliáns fülbevaló ringatózik. Ha ilyesmit lát, az arca epezölddé válik, és ezüsfogantyús botjával úgy hadonász, mint egy középkori prédikátor. Sokszor végighallgattuk a prédikációit, de ─ be kell vallanunk ─ sohase győzött meg. Ezek a nők nem szívtelenek és nem közönyösek. Az elegancia ma sem bűn. Az se szakrilégium, hogy estente, mint egyébkor, langyos kádfürdőt vesznek. Nekünk kell most az élet, ezerszer jobban, mint máskor, és ha ezerszer idegesebben ver a szívünk, mint máskor, örülünk a fénynek, a zenének, a kabarénak, a tele színházaknak, amelyek újra kinyitották kapuikat, és elkezdtek játszani kis csinált történeteket kis csinált deszkaszínpadokon, amikor a nagy, az egyedülvaló színpadon a nagy, az egyedülvaló dráma játszódik le. Nincs okunk eloltani a lámpáinkat. Higgye el, uram, hogy az asszonyok is hősök. Talán éppen azért, mert nem követik az ön tanácsát. Bizony könnyebb lenne nekik is elfelejteniök, hogy mivel tartoznak önmaguknak, és sutba vetni a mosolyukat, reszkető szájjal és sápadtan járni, de ők velünk együtt viselik a hadat, megőrzik számunkra a szépséget.
Mióta feljegyzéseink vannak a világtörténelemről, tudjuk, hogy a nők a háborúk alatt mindig öltözködtek. Legutóbb, a balkáni háború idején, a török nők sohase látott pompát fejtettek ki. Ekkor egy új, drága, pazar divat keletkezett. Lázas, rendkívüli belső szózat ösztönözte őket, hogy hódítsanak. Soha annyi selyem nem suhogott az utcákon, soha annyi arany nem ragyogott, soha annyi női szem nem tündökölt, mint akkor. A nők ármádiája is fegyverkezik. Várja a hazatérő hősöket. Ez a pompa nem frivolitás, nem tüntetés, inkább hódolat, inkább alázat. Nem vagyok méltó, gondolja a nő, hogy én, szegény szolgálólány, az uram elé, a hős elé kerüljek, föl kell öltöznöm a páva minden színébe, meg kell mosdanom a liliom minden illatában, magamra kell vennem a bányák minden aranyát és gyémántját. Csak így, ezekkel a hitvány ellenértékekkel vagyok valahogy méltó az ő arany- és gyémántszívéhez. Ennek a lélektanban gyökeredző igazságnak pedig nem szegi az útját az sem, hogy a puritanizmus papjai háborúk idején bíráló szemöldökkel nézik a nőket. A nő minden értékével harcol, mellettünk. Akik este a korzón sétálnak, azok napközben szemnek nem látott sebeket kötöznek, érmelegítőket kötnek, betegek párnájánál ülnek. Nagyon gyengédek, sohase voltak ilyen gyengédek, mert ─ érzik ─ a gyengédség is fegyverük. A mosolyuknak pedig szintén örülnünk kell. Szerencsére valamennyien impresszionisták. Azt látják, ami a szemük tükrébe kerül. A felület hullámjátékát és szivárványát veszik észre. Miénk az izgalom, a sürgönyvárások szorongó és édes türelmetlensége, az események logikai összefogása. Ők mindezektől érintetlenek maradnak. Virágozni akarnak, mint tavasszal a fák. A forró ösztönök, amelyek a háború hatalmas erőkifejtésében fölszabadulnak, azok az energiák, amelyek minden pillanatban villamos zengéssel robbannak szét, delejesen sugárzónak belőlük is, az ujjaik hegyéből szikrázik az öntudatlan életmámor. Milyen jó, hogy ők még ma is az élet hirdetői. Az emberiség egy része ─ az emberiség fele ─, a nők, az idegrendszerük csodás rugalmasságával és szívósságával, a boldog impresszionizmusukkal áthidalják a jelent a jövőhöz, a várakozást a diadalhoz. A beteg földön ők az egészségesek. Legyünk hozzájuk hálásak. Hadd öltsenek új ékszereket és új ruhákat, a háború dekorációja sohase volt szomorú, ma se az. A futuristák, akik ditirambokat írtak az ember emberfölötti ösztöneiről, programkiáltványukban ─ érdekes intuícióval ─ a háború mellett ünneplik a nőt és a fényűzést. Minden háborút pompa követte. Mert a háború állítás és nem tagadás, az emberiség életakarata, egy kiáltás, hogy élni, örülni, győzni akarunk. Senki se csodálkozzon azon, hogy ekkor az élet nyugodtan csergedezik tovább, hogy a színházak, a kabarék, a zenés kávéházak tele vannak, és hogy a vér bíborával a pompa is megjelenik.
Mindezeket pedig összefoglalhatjuk, uram, pár rövid mondatban. A férfi az ereje legteljében mutatkozik meg, a nemét glorifikáló hősiességben. Teste kemény és izmos, mint a kovácsolt vas. Ma a férfi a legnagyobb férfi-magaslatig emelkedik: hős lehet. A nő állni akarja vele a versenyt, a maga módján. Reggel kefét vesz a kezébe, hogy a kórházi padlót fölsúrolja, délben sebesülteket ápol, délután téli harisnyát köt, hogy az ereje legteljében mutatkozzon meg, a nemét glorifikáló gyengédségben és jóságban. Csakhogy a nő is egészen nő akar lenni, mint a férfi hős: szép akar lenni.