Levél Szabolcska Mihálynak
szerző: Gárdonyi Géza
Kedves jó poétám, élsz-e vagy meghóttál?
Vagy magaduntából tán megházasodtál?
Én bezzeg, pajtikám meg nem házasodtam,
sőt kicsi hija mint, hogy el nem patkoltam.
A tél a hóhérom, ez gyötör pogányul:
minden tagom jajgat kegyetlen fogátul.
De szeretnék hozzád beállni medvének:
meleg kályhád mellett nevetni a télnek!
Itt a fővárosban nincsen tél barátom;
a hó, ha esik is, fordul a lapáton.
Szemét lesz belőle. Mert itt minden szemét,
amit a természet szent keze hord eléd.
Szemét az ember is: kőben lakó féreg.
Elsöprik, ha kifagy belőle a lélek.
Hát mondom, nincs itt tél, csak hószemét
s hideg.
melytől csavarodik emberben az ideg.
A kőszénkályha is oly barátságtalan:
komor, mikor üres; bőg, mikor rakva van.
Hej, falun a tél is milyen más, barátom:
Szűztiszta fehérség az egész világon!
A háztetőkön is ünnepi takaró;
kristály-jégrojtokat lógat körül a hó!
S benn pattog az ölfa; piroslik a lángja;
meleget lehel a kandallónak szája;
s melegen dobog a szív is az emberben,
kiváltha nincsenek többen, mint csak ketten.
Hej Miska, ha most ott ülhetnék melletted,
de kivirágoznék néked is a kedved!
Áldanánk a jó bort, s az egész világot:
a néppel nem érző monoklis néppártot;
dicsérgetnénk bőven az Akadémiát,
amely mindent, ami nem magyar mű kiád;
s eltűnődnénk azon, hogy a magyar kormány
mért tartja a lovat a kultúra ormán?
Hiszen nem lólábon halad a kultúra!
Gondolatnak is ez rámnézve tortúra!
Hálistennek megy a kultúra magától.
Hát ne is beszéljünk államról, kormányról.
Oltáruk, oltárunk, más isten oltára:
az ő városuk Wien, mienk Budavára;
a mi ápolt tüzünk: a nemzeti érzés,
s a mi létünk szent cél; az övéké: kérdés.
A mi törekvésünk: független hatalom.
Az ő törekvésük: az "Összbirodalom".
Mink: piros-fehér-zöld; ők fekete-sárga.
Mink fölfelé megyünk, ők meg le a sárba!
Mindezen keresztül búsulnánk magunkat,
s néznénk a pohárban világbánatunkat,
melyből mint a mese szellemóriása
fölszáll a borongás feketélő gyászba.
S amihez már szavunk elég bús nem volna,
egy-két cigány mellett könnyeinkbe folyna.
Pesti ember látná, mondaná: "Jánápot,
ejnye de busulják iten á mágyárok!"
Pedig a búsulás, ha bor van hozzája,
a magyar embernek ősi mulatsága.
Nem mehetek hozzád búsulni barátom:
messze van Szász-Régen,
messzebb még, mint nyáron.
Nyáron vörösre sül az ember odáig,
télen pedig megfagy tetőtől bokáig!
Olvastam: a hóban, mint a vakondokok
úgy furkálódnak az erdélyi vonatok.
Néha kivetődnek a hó tetejére;
Néha nem látszik más, csak a gép kéménye.
Így hát csak vágyódó gondolatim szállnak
hótakart völgyébe szép Erdély-hazádnak.
Irj kedves poétám: élsz-e vagy meghóttál?
vagy nagy unalmadban tán megházasodtál?
S írj főképp dalokat hallgató szívünknek,
gyári zajban tikkadt, kiszáradt lelkünknek.
Hiszen akármilyen tél borúl a tájra,
mindig virágozik a te lelked fája,
s mikor dalod zendül, örömben, panaszban,
télen is tavasz van!